A sorozat ötödik részében beszéltünk arról, hogy a bőségesen fellelhető táplálék, még ha kisméretű is, felkeltheti a harcsa érdeklődését. Ilyen esetekben eredményesek lehetnek a kisebb wobblerek. De mi a helyzet a „nagy csali - nagy hal” elmélettel?

Ebben a fejezetben a legközismertebb Rapalákat elemezgetjük. Úgy is mondhatnám, azokat, amelyek a legtöbb harcsát fogják. Az ok nagyon egyszerű; a legrégebbi modellek közül valók, így ezek tartják az eladási csúcsot, vagyis a legtöbbet vannak a vízben, a harcsa (és persze más halak) orra előtt...

A legutóbbi részben sorra vettük azokat az ominózus helyeket, ahol alul maradhatunk a harcsával szemben. Ebben a fejezetben egy újabb kritikus ponttal, a harcsázó horoggal folytatjuk a vizsgálódást. Beszélünk márkákról, jellemzőkről és a rá ható erőkről. Látszólag apróságokkal fogunk foglalkozni, azonban talán épp ezeken múlik a legtöbb…

Az előző részben egy-egy példában igyekeztem kidomborítani a harcsa szélsőséges, olykor egymással szöges ellentétben álló viselkedési formáit. Mivel rendhagyó volt valamelyest a kezdet, a folytatást is annak szánom; inkább a különféle, kevésbé lerágott csontszerű problémák köré csoportosítva szeretnék haladni. Ezt a részt egy kulcsfontosságú gondolatfonálnak szentelném...

A Mesterfokon keretein belül beszéltünk már a hatékonyságról, könnyűpergetésről, felszínizésről és még sok egyébről is. Régóta hezitáltam viszont azon, hogy a harcsa pergetéséről szabad-e ebben a mélységben írni? Több problémán rágtam át magam, míg végre nekiültem az írásnak…

A legnépesebb, soron következő felszíni csoport a propelleres csaliké. Meglehetősen nagy egyedszámú társaság ez, és kellően idős, hiszen már az 1800-as évek közepe-vége felé találkozhatunk propelleres műcsalival. Mára mintegy kötelező gyakorlatként szinte az összes márka előrukkolt egy prop modellel...

Sokaknak talán először hallott, jó néhány pecásnak viszont bizonyára ismerős (netán lerágott csont) a walk the dog, nevezetesen a kutyasétáltatós technika. Az elég mókásra sikeredett elnevezést a tengeren túlról hoztuk, mint ahogyan a felszíni csalival történő horgászat jelentős részét is...

Pár nappal ezelőtt, egy csónakos csukahorgászat keretében szedtem rendbe popperes gondolataimat. A hínár még magasan volt, és rengeteg béka napozott a tetején, ezért meg sem lepődtem, hogy a legeredményesebb csalinak épp a popperek bizonyultak…

A felszíni csalis horgászat egyik pozitívumaként említik, hogy rövid idő alatt nagy területet fésülhetünk át vele. Ezen a megállapításon már évekkel ezelőtt is csodálkoztam, hiszen annak idején sok esetben volt eredményes a lassú, nagy szünetekkel történő bevontatás. Később láttam a Rapala bemutató filmjét...

Immár nyolc éve, hogy ígéretet tettem Bartha Péter horgászbarátomnak, és mindezidáig maradéktalanul tartottam is magam hozzá. Péter volt az, aki a felszíni csalis pergetésbe beavatott (amit ezúton köszönnék meg neki), és egyben megkért, hogy a helyet és a módszert kezeljem a lehető legdiszkrétebben...

Eljutottunk odáig, hogy vannak kitűnő hármashorgokkal felszerelt wobblereink (vagy éppen megfelelő jigfejjel ellátott gumihalaink), már csak fel kellene rögzíteni őket.
De mire és hogyan? Erre keressük a választ, a hatékonyság jegyében...