E várhatóan hatrészes cikksorozatot a hatékonyság témakörének szánom, ami véleményem szerint az egyik legfontosabb kérdés a pergetésben, de általában a horgászatban is. Sokan áldoznak kedves hobbijukra időt és pénzt nem kímélve, valamiféle várt haszon, jobb esetben élmény érdekében. Nem azt mondom ezzel, hogy ne lenne szép dolog az önmagáért való, l’art pour l’art horgászat, de valljuk be, azért a legtöbben halat (is) szeretnénk fogni. Sőt, néhányan kifejezetten a nagy halról, míg mások inkább a több kapással járó élményről álmodoznak. Hogy az álomból valóság is legyen, érdemes nagyon odafigyelnünk a felszerelés egyes részeinek kiválasztására, majd ezek összeállítására is.

Lecserélt horgaim

Néhány tipikus eset

Az elemeket sorra véve, kifejezetten probléma oldalról megközelítve szeretném a pergető felszerelést nagyító alá venni. Kiemelten elemezném a rontott kapások lehetséges okait, hiszen ez az a téma, ami még a legprofibb horgászok történeteiben is előfordul. A horgokkal (elsőként a hármashoroggal) kezdeném, majd a zsinór és az összekötő elemek vizsgálatakor kitérnék a szakításból adódó halvesztésekre, illetve ezek megelőzésére. (Előrebocsátom, hogy a szakítást tartom a leginkább horgásztól függő hibának, egyben a legnagyobb felelőtlenségnek is. Állítom, hogy odafigyeléssel és körültekintéssel e halvesztések 90%-a elkerülhető lenne, de erről részletesen később…)
E rendhagyó visszafelé haladás során végül és kötelező érvénnyel kitérnék a bot és az orsó követelményeire, noha ez talán az írásos formában legtöbbet érintett rész a pergető felszerelésre irányuló vizsgálatokban. Teljes terjedelmében fogok egy írást szentelni az általam legfontosabbnak tartott résznek, a szerelék harmóniájának, illetve harmonikus összeállításának.

Minőségi kettes-

…és hármashorog

Muszáj vagyok azt is tisztázni, hogy miről NEM fog szólni ez a néhány elemzés. Nem tudok, és nem is kívánok olyan részletekbe bocsátkozni, hogy pontosan milyen anyagból áll a horog, a zsinór vagy a bot. Ezek véleményem szerint olyan technológiai mélységek (és olykor ipari titkok), amiről egzakt módon talán csak az elsődleges gyártó tudna nyilatkozni. Az, hogy bizonyos termékek (főként horgok, botok) anyagai milyen fantázianévvel vannak ellátva, és hogy ez mennyiben sugallja a valóságot vagy mennyiben marketing, nem kívánom boncolgatni (legalábbis ebben a cikksorozatban nem, lesz itt elég bajunk e nélkül is…).

Piros

Gyenge próbálkozás

Arról az oldalról szeretném megközelíteni a problémakört, ahogyan az átlaghorgász találkozhat vele. Horgászboltban kézbe veszi vagy dobozban látja, de nincs patikamérlege, laborba sem szaladhat vele, nem szedheti részecskékre, és összehasonlító teszteket sem végezhet. Viszont van szeme, keze és logikája. Ezek segítségével nagyon sok gondtól mentheti meg magát, és sok halat tudhat végül magáénak, ha helyesen dönt, választ, szerel, stb... Ehhez kívánok itt elvi-gyakorlati segítséget adni, az alapján, amit sok év alatt megfigyeltem, megtanultam, és amire (olykor sok kudarc árán) magam is rájöttem.

Elképzelésnek jó

Ez csak marketing

Megjegyzem még, hogy mindezek után (vagy mellett) helyénvaló lenne, ha a meglehetősen kavalkádszerű kereskedelmi kínálatból némi konkrét támponttal is szolgálnék a pecásoknak. Ezt magam is így gondoltam, így a háttérben elkezdtem egy gyűjtőmunkát, amiből aztán egy reményeim szerint objektív (noha szinte biztosan nem teljes) kivonatot tudok majd adni a horgok, zsinórok, netán botok erdejében. Egyelőre ettől, a márkanevektől hemzsegő írástól még nem kell tartani; hogy be merjek vele mutatkozni, a kutatómunkához és az utána járáshoz 1-2 hónap türelmi időt kérek. Valószínűnek tartom, hogy abban az írásban fogok kitérni az általam konkrétan használt és kedvelt típusokra, márkákra is. Itt, amennyire lehet, maradnék általános, bár ezt nem tudom, mennyire sikerül majd megállnom…

Lássuk tehát rendhagyó elsőként az egyben utolsó végpontot, mely a hallal kapcsol össze bennünket: a horgot. Már az elején le kell szögeznem, hogy vannak módszerek (pl. pisztrángpergetés), ahol az egyes helyi szabályok, de főként a horgászetika előírja, hogy csak egyágú horoggal horgásszunk. Illetve vannak speciális pergető helyzetek, ahol ketteshorgot kell használnunk a siker érdekében. Bár ezek mind a pergetés részei, ebben a cikksorozatban külön nem tárgyalnám őket, részint csekély jelentőségük, részint pedig amiatt, mert a hármashorgokra vonatkozó állítások javarésze rájuk is alkalmazható. Az egyetlen domináns csoportot, ahol az egyágú horog teret kap (twister- vagy jigfejek) egy későbbi részben taglalom.

A horog hegye

Nem árulok vele el újat, hogy egy horognak tűhegyesnek kell lennie. Ezt többféleképpen ellenőrizhetjük, akár azzal, hogy a körmünkön megcsúszik-e a hegye (bár nekem ettől feláll a szőr a hátamon), akár azzal, hogy óvatosan megtapintjuk ujjbeggyel. Ha „ragad” az ujjunkhoz, első körben rendben is vagyunk. Az a következő kérdés, hogy ez mennyire lesz tartós állapot.

A hegy érzékeny pont

Ígéretesek, de a hegyük…

A horoghegy kiképzési alakját illetően hengeres vagy több oldalról köszörült, illetve speciálisan kialakított lándzsahegy is lehet. Minden megoldásból láttam már megfelelőt, így itt csak a lándzsahegyhez fűznél egy észrevételt. Az elvét sokan ismerik: a horoghegy nem teljes felületén, hanem három „élen” érintkezik, így kisebb tapadási energiával kell szembe néznie beakadáskor. Igen ám, de ehhez a speciális forma kialakításához szélesebb „vállat” kap a hegyrész, ami viszont újabb akadály a behatolás szempontjából – tehát, amit nyertünk a réven, elveszítjük a vámon… (Csak halkan jegyzem meg, de elképzelhetőnek tartom, hogy a precíz gépekkel szükségtelen e „szélesítés”. Ennek a vizuálisan jól elkülöníthető megjelenési formának sokkal inkább marketing szempontból látom szerepét…)

Tűhegyes modellek

Horoghegy-ellenőrzés

A hegy tartóssága a másik fontos kérdés. Általában igaz, hogy nem a halakban kopik ki, tompul el a horog, hanem a tereptárgyakban, a dobozban és a dobáskor. Ugyanakkor vannak csontos-porcos szájú halak, amik a hegy formaváltozását és tompulását okozhatják. A kövezések, betonépítmények viszont a legnagyobb ellenségei a horognak, amely ezeken könnyen kicsorbul, fenésre szorul. Erre az esetre jó, ha tartunk magunknál egy finom tűreszelőt. Fenni viszont néhány típust egyáltalán nem lehet, így ezek cserére szorulnak. A legtöbb esetben az újra élezés csak kényszermegoldás, hiszen ezzel megsértjük a horog oxidáció elleni védőrétegét – így a későbbiekben rozsdával vagy a felület minimális elváltozásával is kell majd számolnunk.

Szakállkiképzés

Nagyon sokak által figyelmen kívül hagyott, mégis az egyik legkritikusabb pont a szakáll. Hajdanán a horgokat meglehetősen ormótlan „visszával” gyártották. Furcsa tévhitből adódóan, máig él az a nézet, hogy a halat a horog szakálla tartja meg. Valamelyest igaz lehetett ez a korai, kezdetleges botanyagok idejében, amelyek kellően gyors reagálással nem tudták követni a hal gyors mozdulatait. Az ilyenkor belazult zsinór könnyen a horog kifordulását, kiesését eredményezte volna, ha nincs a szakáll.

Túl nagy szakáll

Hatos csukát vesztettem erről…

Valójában tehát ez a kis fémdarab semmi mást nem szolgál, minthogy a horgot megtartsa (pl. amikor a csuka vagy süllő rázza a fejét). Így viszont szükségtelen nagynak lennie, sőt… Minél nagyobb, annál inkább hátrány, hiszen annál jobban akadályozza a horog könnyű beakadását, pontosabban a horoghegy könnyű mélyre jutását. Ezzel el is érkeztünk a manapság népszerű, mikroszakállas (micro barb) horgokhoz, amelyek a versenyhorgászatban (hatékonyság) és a legyezésben (halkímélés) már döntő fontossággal bírnak.

Jó és rossz különbsége

Hogy mivel nem horgásztam!

A pergető horgászatban a nem megfelelő (tehát túl nagy) szakállal ellátott horog úgy mutatkozik meg, hogy halaink a megakasztás után röviddel lefordulnak a horogról (gyermekkoromban sok szép halat vesztettem így). A horog nem hatol elég mélyre, legtöbbször csak a horoghegy tart, az pedig nyilván nem sokáig. Ugyanígy akadályt jelenthet a dupla (neadjisten’ tripla) szakáll vagy a korábban említett lándzsahegy „válla”.

Nem túl régen találkoztam az interneten a szakáll nélküli hármashorgokkal, és bár a vadul védekező halak miatt fenntartásaim vannak hatékonyságukról, mindenképpen ki fogom próbálni őket. Nagyon gyanús, hogy a puhaszájú halaknál (balin, domolykó, jász) és a harcsapergetésben ennek a típusnak lesz még pozitív jelentősége. De erről bátrabban csak a gyakorlati próbák után merek majd nyilatkozni.

Anyaghibák

Anyaguk szempontjából két nagy csoportot érdemes megkülönböztetni, a sós- és édesvízi hármashorgokat. A tengeri modellek általában ónszürke színűek, míg az édesvízi darabok a nikkeltől a piroson át egészen a feketéig változhatnak. A sóálló verziók rozsdamentes anyagokból készülnek, erősebb kivitelűek, ám így nehezebbek is, és nehéz hozzájutni kisebb méreteikhez. Világos színük sokszor riasztóan, természetellenesen hat, így bár a horog tökéletes, a várt rávágás azonban elmarad, vagy pontatlan lehet (pl. csuka, domolykó).
Harcsapergetéshez viszont nélkülözhetetlen darabok. Különösen erős anyaguk révén az oldalirányú erőkkel szemben is kiállják a próbát. Alapvető hátrányuk, hogy jelentős tömegük miatt megváltoztatják a műcsali mozgását.

Tengeri modellek

Erős, de nehéz

Az édesvízi hármashorgok között igen sok silány darabot találunk, erről a képanyag hűen tanúskodik. Ennél a csoportnál gyakran előfordul, hogy a vékony vagy olcsó anyag következtében a horog kihajlik, halunk pedig angolosan távozik. A horog vastagságát itt egyrészt a műcsalihoz, másrészt a célhalakhoz kell igazítanunk, és még ilyenkor is érhet meglepetés. Egy igazán kapitális balin, csuka vagy akár süllő is képes rávágásával kicsámpítani horgunkat, hogy a harcsákról ne is beszéljünk. Ez az a pont, ahol nagyjából vétlenek maradunk a hal elvesztésében. Fontos még, hogy a hajlott horgot feltétlenül cseréljük le, mert visszahajtásával törtrészére csökken az anyag teherbírása.

Harcsa támadás után

Csuka affér

A másik, ritkábban előforduló probléma, ha a fémet túledzették a gyártók, és „törős” horgot kaptunk. Az ilyen típusokat leginkább kerülöm, mert meglehetősen kiszámíthatatlanul viselkednek fárasztás közben.

Látszólag jó

Mégis gyenge…

A horgok felülete minél simább, annál könnyebben hatolnak mélyre. Ha régi horgokat használunk, a rajtuk képződött oxidréteg, netán rozsda igencsak csökkenti az akadások hatékonyságát, többszörösére növelve a súrlódási együtthatót. Míg egy sima felületkezelésű horog teljesen beül bevágáskor, egy oxidált felületű rosszabb esetben feleannyira sem hatol be.

A horog alakja

Nagy hangsúlyt fektetek a horog alakjára, szárhosszúságára. Ebben a kérdésben körültekintően kell eljárni, hiszen azonos méretezésű horgoknál előfordul, hogy a hosszabb szárú modell használatakor (wobblerek esetén) a horgok összeakadnak. Sok gyártó rövid szárú hármashorgokkal szereli nem túl méretes műcsalijait, így orvosolva a problémát. A szükség hajtotta kompromisszum viszont megbosszulja magát, mert lényegesen rosszabb hatásfokkal akadnak ezek a horgok, több róluk a halvesztés. Talán nem is hinnénk, hiszen milliméterekről beszélünk, de a gyakorlatban ez mégis érzékletesen mutatkozik meg. Minél rövidebb szárú egy horog, a beakadáskor annál nagyobb a horogszárra (és -hegyre) ható, kifelé csavaró erő, rendszerint emiatt nem lesz tökéletes az akadás.

Rövid szárú fényesek az USA-ból

A rövid jó, de nem a legjobb

A klasszikus Limerick-formát nagyon jónak tartom, viszont két ilyen, az átlagostól hosszabb szárú horog valóban nem fér el minden wobbleren. A rövid szárhoz viszont szinte kivétel nélkül köríves öböl tartozik, ami sokkal érzékenyebb a kihajlásra. Ahhoz, hogy ez ne történjen meg, ezeket a horgokat vastagabb vagy lényegesen erősebb, minőségi anyagból kell készítsék.

Limerick-forma

Süllő- és harcsahorgaim

Zárszóként

Szerencsére a hármashorog választék meglehetősen széles manapság, így tudunk jót venni, ha körültekintően vásárolunk. A külön csomagban kapható drilling-szettek (általában 4-8 db horog) egyelőre még tartják a minőségüket. Az is örvendetes, hogy egyre több műcsali-gyártó ad rá, hogy a wobblereik, villantóik horgai minőségi termékek legyenek.

A horoghegy köríves nyomai jól látszanak ezen a viharvert SR-en

Bár megrögzött horogcsere-párti vagyok, az utóbbi években több olyan műcsalit vásároltam, ahol ez a procedúra teljesen szükségtelen volt. Azt, hogy melyek ezek a műcsali- illetve horogmárkák, egy újabb részben tárgyalom majd. Szintén egy későbbi fejezetet szentelnék annak, hogyan tegyük műcsalinkat harcsabiztossá, avagy milyen szempontokat követve cseréljünk horgot az egyes wobblereinken ahhoz, hogy fogós, netán az eredetinél még fogósabb műcsalit kapjunk…

Szólj hozzá:

Mehet