Megvallom őszintén, amatőr ornitológusként már kiskoromban vágtam, hogy ha kék vércse, akkor Ohat. Homoki Nagy István nem véletlenül itt forgatott róluk filmet, mára viszont már csak néhány költő párt találni a varjúfészkekben. Varjút is alig. Pedig az ohati erdő olyan védett terület, ami magát is képes megvédeni.

Erről akkor bizonyosodtam meg, amikor egy szép nyári napon, egy ún. „szin”-ben kompletten elsüllyedt a BX bal eleje, annyira, hogy a hátsó kerekek a levegőben várták a csodát. A falevelek alatt száraznak tűnő terület ugyanis egy asztalnyi részen mocsár volt, de nem látszott annak. Na, ezt nevezik ott „szin”-nek, ha jól értettem a traktorost, aki kihúzta szerencsétlen autómat.


A Hortobágy ilyen nevezetességekkel is vonzza, sőt ragadja magával az arra vetődő természetjáró turistákat. A horgászoknak azért könnyebb dolguk van. Elég csak az ohati horgász központba elgurulni, ott aztán minden van, ami kell.
A Hortobágyi Halgazdaság Zrt. hatezer hektáron termel, hatvan halastóból álló területen, nem csoda, hogy ezek mellett eltörpül, egy 25 hektáros olyan tó, amin horgászni is lehet, de az az igazság, hogy a nagy halgazdaságokra, és a kisebbekre sem jellemző, hogy csak úgy gründoljanak maguknak egy horgásztató medencét.


Hal persze volna, de a szándék sok helyen hiányzik, ám ez talán nem is olyan érdekes, hiszen Ohat is valamiféle kirakatnak indult csak, legalábbis első blikkre. Ám hogy a hortobágyiak csak látszólag szánták píárkodásnak a három tóból álló szépnevű Horgász- és Bemutató Központot, azt jól cáfolja az, hogy végig komoly tervekkel próbálták kipréselni a lehetőségeket a projektből.
2002-ben került a céghez természetvédelmi igazgatónak Halasi-Kovács Béla, akinek feltett szándéka volt, hogy az amúgy is természetvédelmi területen elhelyezkedő tórendszerek értékeit bemutassa a társaság. Ehhez automatikusan kapcsolódik a turizmus, a turizmustól pedig csak egy ugrás a horgászparadicsom.
Persze önmagában érték lehet a biohaltermelés is, de valljuk be őszintén, ma még nem tart ott a társadalom, hogy komolyan kezdjen valamit olyan fogalmakkal, hogy bio, öko és társai.


2003-tól tehát a horgászközpont jelentette a HHG Zrt. horgásztató helyét. Kezdetben egy sima kétmedencés napijegyes program, és egy, a nagyobb tóhoz köthető limitált szériás, amolyan klubszerűen működő évesjegyes szisztémát vittek. Három évig volt tartható ez utóbbi, a tapasztalatok ugyanis lehangolóak voltak.
A klubszerű, szinte zártkörű jellegből kifolyólag azt gondolná a halandó, hogy az ember magának érzi egy kicsit a helyet. Vigyáz a tóra, a partra, és a halakra. Nem csak a halandó tévedett, de a cég is, és kiderült, hogy hiába nem engednek rá 100-150 horgászt naponta a 25 hektárra, a víz kárát látja annak, ha a kvázi „kiváltságosok” nem veszik át a filozófiát.
Pedig a Hortobágyi Nemzeti Park szívében valaminek mégiscsak ragadni kellett volna, de nem ragadt. Törték, lopták a halat, a klubrendszer megbukott.


Ezért 2006-tól ismét változott a terv. Amellett, hogy napijegyessé vált a nagy tó, a kedvezmények a bojlis horgászat felé irányultak. Tudatos nagyponty horgásztatásra állt át a cég, de a víz maga sokféle halat rejtett továbbra is, illetve rejt ma is. Külön érdem, hogy nem dobálóznak nagy szavakkal, megelégszenek a természet „közeli” populációs szerkezettel is, ami sok fehérhalat (dévér, karika), és kimagasló harcsaállományt jelent, 20 kiló feletti átlagtömeggel. Kevés amur, busa, balin. Ezüstkárász nincs. Mondjuk így képzelek el egy tavat a nemzeti parkban.
Az pedig, hogy három kiló alatti pontyot nem tesznek ki, és az átlag valahol 6,5 kg-nál van, nos, alátámasztja azt a gondolatot, hogy olyan portékával kell előállni itt az isten háta mögött, amivel többet lehet adni annál, amit a települések közelében elérhető bértavak nyújtani tudnak.


2006 óta sok víz lefolyt a Hortobágyon, és persze a Nyugati-főcsatornán is, amit nem mellesleg szintén a HHG-sek kezelnek. A tapasztalatot sikerült ismét jól feldolgozni, és az új lépések is úttörők. A bojlis horgászok tudják, hogy az ország több, ismert vízén egyre gyakrabban lehet rongyos szájú halakkal találkozni. Ez etikai kérdéseket is felvet, amit talán külön érdemes lenne megvitatni, azaz részben már szót is ejtettünk róluk korábban. De általában ennyiben marad a dolog, mivel a hal, akár így, akár úgy, de fogyóeszköz. Kopik. Csúnya dolog ezt így kimondani, de ezeken a zárt vizeken elhasználódnak szeretett pontyaink, ami azért némi makulát biggyeszt az áhitat-dipbe mártott kecsendrilíz bojlis pátoszon.


Valahogy nem az igazi a csoportkép egy olyan hallal, aminek már nem nagyon van porszívója, és a természetvédelmi területen tényleg hülyén is nézne ki talán egy orr nélküli ősponty. Épp ezért az ohati program következő lépése a halpihentetés. Magyarul nem várják meg, hogy sérüljenek a pontyok.

Első látásra csak esztétikai kérdés, de mélyebben egészségügyi kockázata is van a sebes, gyulladt, vagy csonkolt szájnak, és a mortalitás talán minimális, de mégis fontos a megelőzés. Az ohati nagy tavon ettől az évtől főként versenyek után, illetve az év során több alkalommal állatorvos segítségével kiválasztják azokat a horogra akadt halakat, amik sérülés, vagy kondícióvesztés miatt átmeneti regenerációra szorulnak.
Az állatokat tartályokban szállítják át olyan tóegységbe, ahonnan bizonyos idő elteltével vissza lehet hozni őket a horgásztóba. Álságosnak tűnik az eljárás, de azért mégiscsak a halakért van, különösen, hogy maga a pihentető tehát nem is horgásztó, nem is halastó, hanem valamiféle kórház. Létezik olyan hely az országban, ahol félreteszik a sérült, kifogott halat, de általában csak azért, hogy legyen mindig eladható ponty, ha valamely horgász esetleg nem fogna, vagy nem eleget – itt azonban mégiscsak másról van szó tehát.


Egy régebbi írásban a pogányi tematikát elemeztük, hogy kis bepillantást adjunk abba, hogyan lehet prosperáló, a helyiek és a vendégek számára is előnyös módon jó egy egyesületi horgásztó.
Ohat nagyon más. Erté áll a horgásztatás mögött, hatalmas potenciál minden dimenzióban, biztosított háttér, ami szem szájnak ingere és… itt csak vendégek vannak. Elsősorban az a lényeg, hogy ők érezzék jól magukat, miközben nem kell kiszolgálni a helyi tagság jogos igényeit. Azaz… mégiscsak.
Ha jobban meggondoljuk, helyi tagság valóban nincs, de a helyiek igényét mégiscsak kiszolgálják. Sőt. A helyiekre talán sehol nem is figyelnek annyira, mint itt. A helyiek itt ugyanis nem mások, mint a halak. Azokat pedig minden tagnál, vendégnél jobban kell hogy féltse, óvja a gazda. Legalábbis a jó gazda.