Időnként magával ragad a kísérletező kedv. Így volt ez akkor is, amikor elhatároztam, hogy néhány különleges wobblert barkácsolok magamnak. A készítendő darabok különlegessége pedig nem másban áll, mint „néma” voltukban. De hát számos ilyen wobbler van! – kiálthat fel joggal az Olvasó. Valóban, azonban néhány modellt csak csörgő verzióban gyártanak. Ezekből szerettem volna – némi fabrikálással – egy-két egyedi darabot a műcsalis dobozomba.

Kissé szentségtörésnek hangzik, hogy az egyébiránt tökéletesen kitalált és megalkotott műhalakkal szemben bárki veszi a bátorságot, és belerondít a harmóniába. Ugyanakkor igaz az is, hogy az egyes módosítások, mint a horogcserék, különféle minták, netán teljes átfestések olyan új tulajdonságokkal ruházzák fel a műcsalit, amitől nem csak egyedivé válik, hanem esetleg épp új halfajokra is fogóssá tehető.

Visszakanyarodva kicsit a csörgésre, elmondható, hogy a wobblerben mozgó golyócskák rezonanciája és az általuk kibocsátott hang a figyelem felkeltésén túl az agresszió kiváltásáért felelős, ezáltal ingerli-ingerelheti fel a ragadozó halakat. Az éremnek azonban ez esetben is van másik oldala, amikor a táplálékhal utánzásakor a műcsalinak minél természetesebben kell hatnia. Ilyenkor előfordulhat, hogy a csörgés-rezgés túlságosan intenzív jel a halak számára, és sokkal inkább kiváltja a gyanakvást, sem mint a támadási reflexet.

Szerencsés lenne, ha a gyártók minden csörgő modell nem-csörgő párját is legyártanák, viszont ez gazdaságosnak semmiképp, és célszerűnek is csak jóindulattal lenne mondható, mivel igen szűk vásárlói réteg igényeit szolgálná ki. Marad hát a módosítgatás, barkácsolás, mint amolyan „testre szabás” az erre igényt érzők számára.

Választásom elsőként a Rapala cég méltán neves (versenyeken és élménypecákon is bizonyított) Jointed Shad Rap-jére esett. Eredeti, csörgő változatában nagyon kedvelem csukára, sügérre, feketesügérre, de időnként bevált csali süllőre, balinra és jászra is. Amiért „kés alá” küldtem, az épp a kíváncsiság, hogy fogóssága mennyiben köszönhető intenzív mozgásának, illetve mennyiben csörgésének. Az újjászületett műcsalit a felsorolt halakon kívül harcsára várom még eredményesnek.
Eme bevezető után következzen a műveletet képekben, némi magyarázattal:


Első lépésként horgaitól megszabadítjuk a műcsalit. Ez mindenképpen fontos, hiszen komoly baleset forrása lehet a két szabadon fityegő drilling, arról nem is szólva, hogy lépten-nyomon útban van az egyes munkafázisok során.

A csörgő rész (egy vagy több fémgolyó) a test első felében foglal helyet, mint később látni fogjuk, eléggé speciális módon. El kell döntenünk, hogy a furatot, mely a golyók eltávolításához szükséges, alul vagy felül készítjük el. Bár kézenfekvőnek látszik, oldalról mégsem javaslom, mert az a kényesen érzékeny úszási stabilitást nagyban zavarhatja, helyrehozása többszörösen is nehéz feladat. Itt fontos megjegyezni, hogy létezhetnek balsafa-testű csörgő wobblerek, amelyeken egy ilyen beavatkozás bajosan, és csak nagy szakértelem mellett javítható. Így csak műanyag testű wobblereket javaslok efféle barkács-kísérletekre. Szintén ide kívánkozik, hogy a wobblerek testében található fémgolyók némelyike nem a csörgésért felelős, hanem a távdobást, illetve a dobás közbeni stabilitást segíti elő (a Rapala műcsalik között például ilyen a Long Casting Minnow). Vannak még „vegyes tüzelésű” termékek, itt a belső golyók többfélék vagy több funkciót látnak el. Eszerint lehetnek olyan műcsalik, ahol a fémgolyók egyszerre felelnek a csörgés-rezgés kibocsátásáért és a távdobás vagy az egyensúly biztosításáért, és olyanok is, ahol a csörgést egy kisebb golyókból álló csoport biztosítja, a műcsali hátsó végéhez közelebb viszont található egy nagyobb fémgolyó, amely a dobástáv növeléséhez járul hozzá. Ez utóbbi típusok megbontását nem javaslom.

Összegezve, kellő körültekintéssel kell eljárnunk, ha úgy döntünk, elnémítjuk valamelyik wobblerünket. „Műtét” előtt nem árt kedves műcsalinkat elküldeni egy röntgen-vizsgálatra, bár a mai egészségügyi helyzet mellett meglehet, hogy hosszú sorokat kell kiállnia. Komolyra fordítva a szót, valóban egzakt röntgen-felvétel készíthető a műcsalikról, ahol a fémgolyók helyzete és mérete már világossá válik.


A furat elkészítése sokféle módon történhet; én pisztolyfúrót használtam erre a célra, 6 mm átmérőjű fúróval. A fúráshoz rögzítés lehetőleg ne satuban történjen, hiszen úgy nehéz érzékelni a befogás erejét, és könnyen összeroppanthatjuk a műcsalit. Viszont soha ne a levegőben, netán kézben fúrjuk! Legalább három oldalról, alátámasztással rögzítsük, és meglehetősen óvatosan végezzük a fúrást!
A fenti képen, a wobbler furatában már jól látszanak a csörgő elemei.


Majdnem jó, de a lyukat még tágítani kell, mivel nem tudunk belülről erőt kifejteni a kitolásához.


A golyók zárt vagy félig zárt műanyag cellában lehetnek, így további eszközökre van szükség a kimozdításukhoz.


Éles késsel, nagy odafigyelés és óvatosság mellett eltávolíthatjuk a golyók útjában álló részeket. Fölöslegesen ne forgácsoljunk, hiszen azzal a testet gyengíthetjük, csak a tényleg szükséges mennyiséget nyessünk ki!


Bonctű, cipészár vagy hasonló hegyes és erős eszköz segítségével kipöccinthetjük a beszorult fémgolyókat.


Ők hárman feleltek a JSR–7 zajkeltéséért. Egyenként 1 gramm körüliek lehetnek.


Az időrendiségből kissé kilógó kép; ezzel a nehéz harcsázó horoggal helyettesítettem a golyók súlyát, hogy a wobbler újra visszakapja stabilitását. Így a lebegés helyett egy kifejezetten felúszó modellt kaptam, de tulajdonképpen ez is cél volt.
Figyelembe kell vennünk, hogy hiába teszünk fel ugyanakkora tömegű horgot, mint amilyen a golyók együttes súlya volt, a wobbler mozgása szükségszerűen más lesz, hiszen a tömegközéppont mindkét esetben máshol helyezkedik el. (Megoldás lehet még a csörgők, vagy helyükre ólomsörétek, illetve ólomhuzal beragasztása.)


Az üreges rész kitöltésére hungarocell-darabkákat használtam, de bármilyen könnyű töltőelem megfelelő (pl. purhab). Minél nehezebb a töltőelem, annál kevésbé lesz felúszó a wobblerünk.


A fojtást ez esetben újságpapír adta, lényege, hogy a végső fázisban a hungarocell-szemcsék közé ne engedje a folyékonyan felvitt záróanyagot.


A korábbi műveletsort egy egyrészes Salmo Sting wobbleren is elvégeztem. A különbség itt annyi volt, hogy hasi oldalról tettem a furatokat, melyekből háromra is szükség volt az apró, zárt cellákban lévő ólomsörétek eltávolításához.


Mindkét esetben kétkomponensű, ötperces kötőidejű epoxy gyantát használtam a furatok befedésére.


Az eleinte buborékos kötőanyag áttetszőre és műanyaghoz hasonlatos keménységűre szárad, minimális rugalmasságot tartva, így később sem nyílik el az eredeti anyaggal határos részeken.


A végleges száradáshoz árnyékos, függőleges helyre tegyük a műcsalikat. A levegőzárványokat tűvel még a ragasztóanyag bőrösödése előtt szüntessük meg.


Teljes száradás után csiszolóvászonnal a kitüremkedéseket a testhez igazíthatjuk, ügyelve, hogy a műcsali eredeti lakkozásában, illetve festésében fölösleges kárt ne okozzunk!


A kész, már hangtompított wobblerek. A magam részéről kíváncsian várom a gyakorlati folytatást, a műcsalik bevetését, amelyről már tervbe vettem – kellő tesztidő elteltével – egy értékelő beszámolót. Addig is, remélem sikerült gondolatébresztőnek szánt írásommal néhány ötletet adni, és előre elnézést kérek azok pénztárcájától, akik e cikk hatására gondolják majd úgy, hogy a jövőben kettesével kell vásárolniuk a csörgős műcsalikat…

Szólj hozzá:

Mehet