- Na, most nem fogsz ki rajtam, pajtás! – emelte diadalmasan a fény felé a sárgaréz villantót Nini, majd rögtön utána ellökte magától, és ezzel lendületet is vett a dobáshoz. A mozdulat szinte fájt a levegőnek, olyan fülsértő hangon szólt a suhintás. Még a levegőben járt a kanál, mikor kattant a felkapókar. Az ív egyre laposodott, a zsinór szépen, kiegyenesedve terült a vízre…

- Visszajössz te még elnézést kérni! – biztatta örökzöld szlogenjével a csukát, de e nélkül is sejthető volt a folytatás. A dobás ugyanott jött, ahol egy vontatással előtte a rávágás beköszönt. Megálltam az orsózással, bambán a hínárba engedve műcsalimat, annyira a várt folytatás hatása alatt voltam. Lelkiekben felkészültem már a jellegzetes, érces-üveges hangra, amit a kevlár bot ad ki. És megszólalt... Oda sem kellett volna nézni, a nem túl szigorú fék rögtön elárulta a sikeres akadást. Jobb hal volt, szedte magára a hínárt, pörgött-forgott, harcolt keményen.
- No, itt kezdődik a tudás! – próbált egy (a csukával már korántsem egyenrangú) szópárbajba bevonni. Mosolyogtam, és ráhagytam. Végül is megdolgozott érte.

Nini, Herr Panzer General

Mint ahogy az a bizonyos „tudás”, úgy a történet sem akkor kezdődött. Egész pontosan napokkal korábban, amikor Nini a fejébe vette, hogy egy pesti panelház lakásának természetes esti hangzásvilágához hozzátartozik a flex és a domborító kalapács hangja. Mások ezt korántsem így értékelték, így történhetett, hogy Nini hátizsákjában csupán egyetlen házilag kalapált támolygó villantó lapult, amikor beérkezett vonata a tokaji állomásra.

Mint máskor, akkor sem voltam bajban, hogy a tömegből kiszúrjam horgásztársamat. Egyrészt, mert tömeg itt, az isten háta mögött legfeljebb a négyütemű fesztiválok idején száll le a vonatról, másrészt, mert Nini alapjában véve sem szokványos jelenség. Merész utazó külsejének szerves része volt most is a rendhagyó kalap, amelyben jóbarátom némileg Krokodil Dundee-ra emlékeztetett.

Kulimunka

…kezdődik

Ha az asszony látná…

A szálláson aztán előkerült a „nagybecsű kincs”, a gömbölyű végűre köszörült kalapáccsal domborított rézkanál. – Szép, szép… - jegyeztem meg kicsit irigykedve, és savanyú a szőlő alapon hozzácsaptam: - Bár én egy kicsit vékonyabb lemezből készítettem volna!
Azzal eszembe is jutott, hogy (noha én sem vagyok egy barkácsgép) valahol a szerszámos mélyén lapul néhány régi, patinás rézlemez, éppen villantó-alapanyagul.

Rendbe szedett hozzávalók

Soha jobb alkalom – gondoltam – együtt elkopácsolunk pár órát, nálam úgysem zavarjuk a szomszédokat, főleg, mert a legközelebbi is kétszáz méterre lakik. Kedvesem sem volt épp akkor otthon, így a padlószőnyegre bátran pakolhattuk a szebbnél szebb fémeket. Sajnálatos, de valóban nem rendelkezem műhellyel, így gyarló módon és jobb híján a szoba közepén fogtunk neki a kanálgyártásnak. „Úgyis csak 1-2 darabot csinálunk, aztán eltesszük magunkat holnapra…” – így indult, majd ezzel-azzal (villantófestés, kulcskarika- és horogcsere) megspékelve, hajnal egykor értünk a végére. De ott álltak a – tegyem hozzá, számunkra – szebbnél szebb másolatok különféle vastagságú, vörös- és sárgaréz lemezekből. Heten, mint a gonoszok.

Eredetik és másolatok

Nem sok tudományosság és tervezés volt a dologban, inkább csak úgy kedvtelésből, szemre, a bevált modellekhez hasonlókat formáltunk, természetesen más színből vagy könnyebb lemezből. Ez utóbbi a másnapi hínáros portyánkhoz elengedhetetlennek tűnt. Amolyan L’art pour l’art hadművelet volt ez, bár ebben a művésziség annyi volt legfeljebb, mint Besenyő Pista bácsi öltözékében az elegancia. Két fanatikus a padlószőnyegen rézlemezt domborít, megfelelő szerszámok és szaktudás nélkül… hát, mindenképpen bátor. Barkács szakcikket biztos nem írunk belőle, ebben nagyon gyorsan egyetértettünk Ninivel…

Fagyos reggel fogadott

Eljött a reggel, a fáradtságtól mi is szó szerint támolyogtunk. Alig tudtuk kiszabadítani a jég szorításából a csónakot, de a parttól távolabb már nem volt a hártyaszerű bosszantóból. A víz várakozásunkat felülmúlva, kristályüvegként közvetítette az aljzatot. Túl jó volt.
A közel hármas mélységben fehér cérnaként, egészen a fenékig látszott a horgonykötél. Kérdésessé vált, hogy ha mi ennyit látunk, vajon a csukák nem lesznek-e túlságosan is óvatosak? A válasz hamar megjött, egyértelmű igen formájában.

Horgonykötél

Polárral és anélkül

Néhány koppintás és kikövetés kíséretében eltelt a délelőtt, de említésre méltó halat, eseményt nem láttunk. Ekkor ötlött eszembe, hogy akár máris hasznát fogjuk venni a könnyített támolygó formáknak. Egyenként kapocsra téve az újdonságokat, magam előtt meghúzgáltam mindet, és üsse kő, bevallom, tetszettek. Aztán megpróbáltam dobni velük, és a várt eredmény sem maradt el; hátszélben néha még 25 méterre is elszálltak. Siralmas volt. Egyből rádöbbentünk, hogy csak a nehezebb lemezekkel tudunk távolságot elérni, viszont ez utóbbi a kristály vízben indokoltnak tűnt.

Óvatos első

Két éve egy holtágon egész jó halakat fogtam egy saját festésű, 6 grammos Gipo-val, ahol szintén az egész lassan, szinte pilleszerű lebegéssel vezetett kanál volt eredményes. A két víz és a szituáció hasonlósága miatt ezt a műcsalit indítottam útjára a dobozból. Ezzel már a harminc méter körül tudtam dobni, a vízmélység pedig épp ideális volt a lebegős-pöccingetős bevontatáshoz. Mikor már ráállt a kezem a vezetésére, kész élményként hatott a peca. Elkezdtem hinni benne, örültem annak, amit csinálok, nem is volt meglepő az első vendég jelentkezése. Szivarcsuka, vékonyan szájszéli akadással.

Itt a front megint

Csak odakapott

Nem tökéletes…

- Hej, de finoman csipegettek! – állapítottam meg. Mivel több kapás nem volt, távolságot növeltem egy 9 grammos Bertivel. Lehet, a délután hozta meg a csukák kedvét, mert újabb jelentkezővel lettem gazdagabb. – Hát, ezt sem tűzném a kapalom mellé… - pikírtkedett Nini a félkilós jószág láttán, majd egy helyváltást követően ő is megtalálta a csukáját. Először csak egy koppintással jelzett a ragadozó, amit követett a fenti metódus. Vesztemre aznapi legnagyobb halunk volt (jött is a cukkolás).

Harckocsizó szerelésben

Nini zsinóros módosítású gripjével dolgozott kiemeléskor, ami egy fokkal halkímélőbb, kevésbé töri magát rajta a hal. A kettesforma jószág bolti sárgarézre jött, így én is kedvet kaptam egy hasonló típus megdobálására. A jó ötlet halat hozott, bár ez is maradt a szokásos mérettartománynál.

Aranyhíd, téliesen

A zsinóros grip

Ahogy egyre jobban benne voltunk a délutánban, a felhők is megmutatták magukat. Megjelent a bárány-hadsereg az égen, magyarázatot adva a finnyás kapásokra. A jéghártya nem akart elolvadni a víz széléről, de nem is zavart minket, hiszen ott már jobbára egybefüggő hínármező futott a víz színe alatt. A meder közepén található, nyáron egyébként teljesen benőtt gödröket dobáltuk, ezekben sejtettük a halat.

Egy ilyen, könnyű kanállal is körbedobható gödörnél horgonyoztunk le utoljára. Nem hagyott nyugodni a kisördög, újra zsinórvégre kerültek a korábbi este produktumai. Végül a legcsábosabbra sikerült mozgású, Orcla-utánzatot küldtem a terült átfésülésére. Szinte meghazudtolta a gravitációt a széles fűzfalevélszerű, 5 gramm körüli vörösréz. Önmérsékletre volt szükségem, nehogy „túlhúzzam”. Jobb volt, ha teljesen elfelejtettem az orsóval történő bevontatást, és csak botspiccel pöccintgettem magam felé a kanalat.

Kalapált kanálra

Sügér vakuval

…és anélkül

Második vagy harmadik dobásra fogtam meg a csukát a gödörből. Jó másfeles harcos volt, ami egy viszonylag gyenge nap végén igencsak felértékelődik. De egyébként is örültem neki, hiszen saját kreálmánnyal fogva még értékesebb lett a zsákmány.

Nem először fogtuk meg…

Az újabb dobások már a félhomályba mentek, és majdnem mindegyikük kapással ért véget. Legalábbis koppintással, amit a sötétedéssel előmerészkedő sügéreknek tudtam be. Igazam lett, mert a csónak árnyékában kiemelt kanál után néhány csíkos jószág is láthatóvá vált. A következő dobást csak néhány méterre nyújtottam, célzottan ezekre a kis bohócokra. A maradék tíz percben jót játszottam velük, a lebegős kanállal szinte megbolondítottam őket. Közel akkora apróságot is megcsíptem, mint amilyen maga a villantó volt.

Felbosszantottam…

- Sajnálom, hogy ilyen gyenge napra csábítottalak le a fővárosból… - sopánkodtam Nininek, ahogy visszafelé eveztünk. – Ugyan hagyd már, sose azt nézd! Megvolt az alkotás öröme, jót beszélgettünk, jót pecáztunk, még halat is fogtunk, kell ennél több? Én ezért jöttem. Pihenni, lenyugodni, lerázni azt a sok hülyeséget, ami hétközben rám ragadt. Ja, és papa, a legnagyobb halat én fogtam, hoppá-hoppá… ugye, hogy ugye… - vigyorgott.
– Ha így érzed, én örülök neki! – mondtam, és tudtam, hogy igaza van. Közben rácsodálkoztam az alkonyatra, ami a frontfelhőkkel körítve megint gyönyörű volt – és piszkosul szerencsésnek éreztem magam…

Az alkony egyik arca

Szólj hozzá:

Mehet