A brit horgászkultúráról olvasmányokból és filmekből szerzett benyomásaimat nyári látogatásom és a témában folytatott hosszú beszélgetéseim Anglia egyik méltán legismertebb és legeredményesebb horgászával jócskán átformálták és kibővítették...

Mintegy 2 évtizedet kell visszamennünk az időben, amikor is Magyarországon elindult valami. Nevezetesen, a bojlival, mint „fogalommal” sokan ebben az időszakban találkoztak először, köztük én is. Azóta az eltelt évek alatt gyökeresen megváltozott ez a horgászmódszer, mind szemléletben, mind pedig a csalik és felszerelések tekintetében...

Az a jelenet mindenkinek megvan a Brian életéből, amikor a Júdea Népe Front azt tervezi, hogy elrabolják Pilátus nejét, és mindeközben a gyűlölt római birodalmat szapulják, ami mindent elvett, de nem adott cserébe semmit?

Ugyan ki foglalkozott régebben ilyenekkel, hogy most van-e szakálla a horognak vagy nincs. Sőt. Ha úgy tűnt, hogy megsérült az a kis tüske, már cserélte is le a magára valamit is adó horgász, mivel tudta, hogy halvesztéshez vezethet az egyszerű, csupasz, borotvált horog. Sérült! Nem sportos, sérült.

A Tisza-tó rendre méltatlanul kerül a híradások középpontjába, és a legritkábban pozitív kontextusban, jellemzően inkább úgy, ami ránk horgászokra nézve égő. Nem kell, hogy minden egyes horgász magára értse, de hát azok, akik abból tudnak erényt és előnyt kovácsolni, hogy „a horgász”-t képesek azonosítani egy-egy jelenséggel, nos, azok úgyis megteszik az „egykalapalávevést”, meg a csúsztatást, mellébeszélést és hasonló mismásolást. Mert a horgászok… Azok olyanok ám, hogy… Na, hát úgyis tudjátok… olyanok.

Hálás dolog írni egy nappal az év legnagyobb ünnepe előtt, hiszen akkora, és annyi magas labda van ilyenkor a levegőben, mint törhetetlen műanyaggömbök a mindenki-karácsonyfáján...

Bizony, nehéz szembesülni olyan dolgokkal, amiket valahol az ember a lelke mélyén érez, de mégis reménykedik, hogy nem igaz. Esetleg tologatja a határidőt, próbálja odázni, mert tudja, hogy amikor eljön az a bizonyos pillanat, akkor csak csalódás jut, és pofára esés.

Már sokszor leírtam, hogy a pogányi, az egyik kedvenc vizem. Azt is leírtam, hogy nem azért mert én az ilyen jellegű tavakért rajongok – mindeközben persze egyáltalán nem nevezhető csúnyának, és a méret is relatív, a tíz hektár már nem nevezhető klasszikusan kicsinek, különösen az egyre terjedő apró horgásztavak korában.

Nos, volna itt egy érdekes téma, amit már több oldalról is sikerült talán körüljárni, körbeharapdálni, de alaposan még nem rágtuk meg, noha ez volna talán mai, hazai horgászataink egyik fontos kérdése. Most sem fogjuk, mert annyi mellékszál szövődik folyamatosan, hogy vétek lenne róluk megfeledkezni.

Hallgatom a rádiót. Kossuthot, természetesen. Ez már így marad, különösen amíg Baló György vezet reggeli műsort. Sok érdekes dologról van benne szó. A reggeliben is és a többiben is. Vannak például szórakoztató produkciók is, és nem csak a Kabaré klubra gondolok.

Ez most itt nem a Fish&Chicks játékunk promóciója, bár belátom, a nyitókép alapján akár az is lehetne. Ezt, a horgászújságokban még szokatlan témát, egy kilenc évvel ezelőtt indult osztrák horgászlap (?) első száma tette ki a borítóra… Nem is tudom, elég aljas dolognak érzem. Fedetlen testű hölgyekkel olvasókat csalogatni? Pfuj.

Sokan nem is gondolják, hogy hogyan születik meg egy mű. Nevezzük az egyszerűség kedvéért annak azt, amit cikknek is lehetne, bár itt a peca.hu oldalon szinte már-már is tanulmányok születnek, amik kis gyúrás után simán vernének egy-két szakdolgozatnak csúfolt irományt, egyik kedvencem címe például ez: „A magyar nem hiába teremtett ebbe a világba”.