Bizony, nehéz szembesülni olyan dolgokkal, amiket valahol az ember a lelke mélyén érez, de mégis reménykedik, hogy nem igaz. Esetleg tologatja a határidőt, próbálja odázni, mert tudja, hogy amikor eljön az a bizonyos pillanat, akkor csak csalódás jut, és pofára esés.


Sokan vagyunk így azzal a bizalommal, vagy inkább vággyal, hogy Magyarországon lesz majd jobb is. Nem lesz. Nem változik itt semmi sem, sem a politika, sem a közélet, sem a társadalmi normákhoz való viszony. Nem fog eltűnni a korrupció, hiszen ki is tüntetné el… Nem leszünk gazdagabb ország, és a nyugdíjrendszer úgy elgáncsol majd itt mindent és mindenkit – kompletten az országot – 10-20 év múlva, hogy egyesek egyenesen Dél-Amerikát jósolnak a Kárpát-medencébe. Nem túl üdítő ilyeneket olvasni, amúgy is csak sodródunk mindig a történelemmel, az se sok jót hozott, most meg keseregjünk előre azon, hogy mi lesz majd? Kétezerharmincban?
Messze vannak még ezek a gondok, kár is rágódni rajtuk, amikor itt van nekünk egy olyan szembesülés ami a mindennapokban éri a magamfajta horgászt. Piszlicsáré, piszlicsáré, tudom én, ahhoz képest hogy egy állam bedől-e vagy nem, de legalább a miénk, horgászoké.
Csak itt, csak most probléma – mindennap. Csak önnek!


A vizek partján ugyancsak semmi sem fog megváltozni. Még ha változik is valami, akkor sem vesszük majd észre, mert vagy észrevehetetlen lesz, vagy keletkezik új, nagyobb gond.
Nem a mi léptékünk, s hogy hogyan alakulnak a folyamatok, nem rajtunk múlik már szerintem, hogy mi fogad bennünket a vízpartokon. Ausztria sorsára jutunk-e, ahol a természetes vizek java része megközelíthetetlen az egyszerű horgász számára, vagy sikerül valamit megtartani magunknak…
Nyugati szomszédunknál a pecások kis tavakra, általában saját egyesületi pocsolyákra szorultak, a Pinka túlsó felén nem is horgászhatnak, mert a gazda nem oszt úgy jegyet rá, mint ezen a parton a vasiak. Ezért is szeretnek átjárni hozzánk a sógorok, és ezért is találtak ki nekik külön jegyet – többek között az ottani szövetséggel való együttműködés keretében.
Hozzászoktak már a kis állóvizekhez, ahonnan kifoghatják a pontyokat ha akarják, tucatszám, de azért jó néha kicsit kitekinteni is. Ez a sors kell nekünk? Erre juttat majd minket a tőke, ami megveszi a vízpartot? Lehet, és ez sajnálatos, de azért ne feledjük, mi alaposan elébe megyünk ennek: már most műtavakra járunk, miközben még elérhető lenne minden természetes víz is…


Aki halat akar fogni idehaza, az manapság ezt megteheti, az ország szinte bármely szegletében is éljen. A halfogás már nem akadály ugyanis a rengeteg napijegyes-, bér-, fizetős- stb. tónak köszönhetően.
Átlátható méretükkel elhozzák a halfogás örömét szinte már a reggeliző asztalhoz, vagy a parkolóba, esőbeállóba, büfébe, ahonnan lehet szaladni a botokhoz, ha kapás van.
Óriási igény volt erre, az emberek a kilencvenes években megőrültek a kavicsbánya tavakon frissiben született horgászparadicsomok halfogási lehetőségeiért.
Emlékszem, a Csalitó – vagy inkább csak Csali –, fogalom volt. Tízesével fogtuk a pontyokat, fenekezve, pár hétvégén keresztül. Nehéz volt a dunai terep, a csatornák már akkor kezdtek kiürülni, kevés volt a sikerélmény Pest közelében, viszont ott volt a fizetős tó. Ráadásul nem is egy.
Aztán mivel minden csoda három napig tart, és akad ami még addig sem, elmúlt ez is.
Érdekes elsőre, hogy bedobás után kapás van. Második alkalommal is érdekes, hogy ha nagyobbat dobok, akkor még több halat fogok. Harmadszorra, emlékszem, kettesével fogtuk a potykákat barátommal, és nagyon örültünk neki.
De aztán apámmal elmentünk Dömös környékére, ahol kilóhatvanas dévért akasztottam, szintén fenekezve… Közöm sem volt a kapáshoz, úgy jött kifelé mint egy rongy, mégis überelt minden tavi pontyot. Már akkor megvolt valamiféle horgászrasszizmus, mivel nem egyszer voltam fültanúja, hogy kedvenc horgászboltomban egyszerűen letavibuzeránsozták azokat, akik a csipeszt, vagy a karikát szuggerálták inkább a bolognai markolászása helyett. Merthogy az nem horgászat, bezzeg ez!


De tévedett az okos ember, mert nem a módszer az érdekes, hanem a hozzáállás. Fel lehet fedezni egy vizet, legyen az kisebb akár, de előbb utóbb elfogynak a helyek, és akkor mihez kezd egy olyan horgász, aki kihívást keresi? Részletkérdés.
A kihívásokat keresők száma itthon minimális.
A jól bejáratott, ismert állások, az unos-untalan, egész éven át meghorgászott etetőbóják, kiváltképp a nonstop bojlizás, azt az érzetet kelti az emberben, hogy itt sokak számára a hal fontosabb a horgászatnál.
Kedves barátom szokta volt mondani, hogy a horoggal való halfogásnak az a módja, amikor napi 24 órán át várjuk a kapást, valójában egyfajta kisszerszámos halászati tevékenységgel egyenértékű. Persze ez csúnyán hangzik, de valahol mégiscsak igaz, annak ellenére, hogy a kisszerszámos halászok a legritkább esetben fertőtlenítik le a hal száját visszaeresztés előtt.
Ám a horgászat szerteágazó, és sokszínű, ezért még ez is belefér, mit belefér, húzóágazattá vált.
A bojlizásnak, vagy a magántavaknak közvetve nem sok közük van ahhoz, hogy ellehetetlenül a hazai természetes vizek horgászata. És egyáltalán. A mi vizeink eleve nem tudják azt nyújtani, amit a hatalmas és sok lengyel tározó, a szabadon kanyargó angol folyók, a svéd tengeröblök, és a német lagúnavidék.


Magyarország kicsi hely. Itt, ha ugyanazt a törést két-három napon keresztül vallatja valaki, akkor azt ugyanolyan unalmassá válhat, mintha egy öthektáros tavacskán lógatna mindig ugyanott. Hiába a Duna, hiába a siker, az élmény, ha egyszer elfogy a kihívás.
Kimegy, rápróbál, vagy fog, vagy nem, de mégis valamennyire biztosra megy, a tutiba, és nem kalandvágyból, hanem azért, hogy halat fogjon. És talán ennél a pillanatnál követünk el erőszakot a horgászat magasztosságán és puritánságán. Amikor a halra megyünk és nem a horoggal való halfogás szépségét keressük. Horgászok ezrei nézhetnek ezért hülyének, de talán van pár aki érti hogy miről beszélek.


Aki sokallja a halat például a Bugaszegi-tavon, mondván, hogy nem kihívás, annak igaza van – persze már ez sem igaz, köszönhetően a rafinált csukáknak.
De azért érdekes kérdést feszít fel ezzel, hiszen már az is baj, ha valahol jól lehet fogni? Természetes vizeken is előfordulhat, hogy az ember belenyúl, érezzem magam rosszul olyankor? Dehogy.
De akik természetes vízre járnak, azok között nagyobb számban fordul elő az a típus, akinek másodlagos a hal, és nem csak azért, mert hozzászoktatták az elmúlt évek ínségei, hanem azért, mert másra vágynak. Többre, mint hal.


Egy horgászverseny ezért is veszi el az ízét magának a horgászatnak, legyen az finomszerelékes, vagy pergető, esetleg legyező. Egy verseny felülírja a horgászat szépségeit és azokat a rutinokat, amikre épül egy cserkészgetős, dobálós peca.
Lehet, sőt, biztos, hogy a versenyen, a jó helyen, ott marad a horgász sokáig, mert bízik a sikerben, mert KELL a hal, míg máskor már régen odébbáll, és dobja a következő öblöt, nádat, rézsűt. Szükségünk van arra a kis szabadságra, ezért is nem ül le túl gyakran az ilyen típusú horgász sokadiknak, mások közé.


Velem is fogattak már halat, én is horgásztam már kis tavon, volt szerencsém versenyezni is, de a legjobbat az teszi a horgásszal, ha lehetősége van napokon keresztül bolyongani és keresgélni, és ilyenkor a hal is csak másodlagos.
Bokor Károly pár éve azt találta mondani nagy együttérzéssel Tóni barátomnak – aki az erdélyi vizeket járja buzgón – hogy olyan, mintha a horgászat csak ürügy lenne arra, hogy kijuthassanak a vizek partjára.
Aztán olvasom az EuroHorgászban Koncz Gábor gondolatait, miszerint „a horgászatban nemcsak az a szép, amit nyújt, hanem az, amit ígér a számunkra”. E szavak ugyancsak rímelnek arra, hogy a zsákmányszerzésen túl illő lenne most már megtalálni a szépet a horgászatban magában is.
Ehhez azonban vizek kellenek, amik sajnos itt a medencében nincsenek meg. Egy Tisza-tótól már odáig vagyunk, pedig igazi horgászvíz léptékkel az is csak egy törpe.


Egyszerűen begyöpösödünk itt ebbe a szárazföldi közegbe, a kis víztározóinkba, amik egyre csak kisebbek és kisebbek lesznek, mert úgy még hatékonyabb az üzemeltetésük. És eljutunk oda, hogy hiába Duna, Tisza, és a többi folyónk, kis patakunk, hiába a remek kis sorozatok amik a mindennapok halait emelnék elénk, egyszerűen elkorcsosul az egész, kifordul magából, és elveszti azt, ami sokkal nagyobb értéke lehetne, semmint a halfogás, birtoklás.

Pedig a kihívás teszi talán igazán horgásszá a horgászt.

Szólj hozzá:

Mehet