Kár is lenne részletezni, hogy ki miért horgászik. Van, aki ezért és van, aki azért. Tudom konkrétabban is: kikapcsolódás, halhús, élmény, dicsőség, életérzés, trend. Már ebből is látszik, hogy felesleges belemenni a ki a sportosabb horgász, ki az igazi horgász, és ki a szemét húshorgász, akit csak a hal érdekel kérdéskörbe. (Még csak a horgászoknál tartok, nem is a rabsickodó, szabályokat megszegőknél, akik felülírják a kvóta, méret és fajlagos tilalmi rendelkezéseket, hogy a gereblyézést művészi szintre emelő sporttársakról ne is beszéljünk.)

Van, aki ilyen helyre jár

...és van, aki ilyenre

és olyan is, akinek már szinte csak ez jelenti az igazi horgászhelyet

Elég vegyes a kép, s ebből az is látszik, hogy nem lehet egy kalap alá venni ezt a horgászoknak nevezett társaságot. És ha nem lehet egy kalap alá venni, akkor nem is nagyon érdemes arról eszmecseréket folytatni, hogy horgász-e egyáltalán az, aki kiül a műanyagtó partjára a családdal, kutyával, meg a két fenekezőjével, és megfogja az előző napon betelepített három tonna ponty egyikét. Jobb esetben másikat is. Amiket aztán vagy ki kell fizetnie piaci áron vagy nem, mert a napijeggyel, meg a büfé csapolt sörének árával már megfizette, csak nem tud róla.
Horgász ő is, és baj lenne, ha mások ítélkeznének felette.

A horgászat már messze túllépett azon, hogy úri módon, prosztata gyulladást kockáztatva, tökig a hideg patakban állva legyeznek emberek – akik nem mellesleg míves vesszőkosárkába gyűjtik előszeretettel a fejbe kurjantott pisztrángokat.
Valahol mégis itt, a tökéletességre törekvő legyeződobásokban, a horgászat megélésében és a halakhoz való viszonynál van a kutya elásva, ha mindenáron valamiféle kinyilatkoztatást akarunk tenni.

A halakkal való bánásmód…

…a kasztosodó bojlis társadalom…

…egyik alappillére lett

Úgy vélem, talán a halakkal való bánásmód lehet csak a közös nevező, ami a normális horgászokat, vagyis a horgászokat egy platformra teheti, és nem az, hogy hol, hogyan, mire, mivel, miért horgászik. Az utóbbiak már csak ez után jöhetnek, mivel még odáig sem sikerült eljutni, hogy az alapokkal tisztában legyünk. Mert a horgász is és a halász is halakkal dolgozik, de az előbbinek nem tárgyként, nyersanyagként, árucikként szabad tekintenie a zsákmányára, hanem a hobbijának egy kellékeként. A bélyeggyűjtő is csipesszel emeli fel a bélyegeket, ha egyáltalán hozzájuk nyúl, és a modellépítő sem tűri meg a festékhibát az összerakott repülőgépen. A halhoz is legalább ilyen tisztelettel kellene viszonyulnia a sporthorgászoknak.

Törésvonalak vannak egyes csónakos…

…és a parti horgászok között is

Sporthorgászok… Ízlelgetem ezt a szót, ami kábé húsz éve még az őrületbe tudott kergetni. Na, nem maga a fogalom, hanem az, ahogy sokan a sporthorgászatot már akkor is próbálták besorolni, definiálni. A horgászat sport, mert megy a horgász, dobál, fáraszt… Izommunka. Ja.
Új rendszer, új identitások, új meghatározások kellettek, vagy kellettek volna, de nem sikerült megbirkózni az egyszerűnek tűnő feladattal.
A horgászatot sport szinten kezeli eleve elmebeteg ötlet ott, ahol a horgászok közel száz százaléka a fenekező pontyozás elkötelezett híve. De hát kapaszkodni kellett valamibe, azt mégsem mondhatták, hogy megélhetés-, vagy konyhai kiegészítés, elvégre már akkor is hülyének nézték azt, aki nem tette el a halat mindenáron, noha a kosárlabdákat sem vihették haza a meccs után – sem a játékosok, sem a nézők, de még a bírók sem.
Nem. A sporthorgászatot, mint annyi minden mást, már réges-régen leírta Herman Ottó. Semmi turpisság nincs benne, a lényeg csak annyi, hogy az a sporthorgász, aki nem halászként horgászik, hanem csak úgy. Merthogy a halász, az olyan, hogy megélhetésből horgászik is (nem csak csapóhoroggal, fenékhoroggal, hanem „rendes” horgászfelszereléssel is), míg a sporthorgász a saját szórakoztatása végett űzi a halakat.

Van, akinek a sok

... is kevés

Húsz éve a mai fórumozók jelentős része még két, egymástól teljes elszigeteltségben fejlődő sejtként tengette napjait, és így csak közvetetten tudhatják, hogy volt itt valami fura rendszer régebben. Nekik talán fontos elmondani, hogy abban a rendszerben természetes volt, hogy a gyárakat hazalopták a dolgozók, tehették, mert hagyták nekik. Magánvíz elvétve volt, ha volt, de még élt annyi hal a folyókban, tavakban, hogy nem tűnt fel senkinek, ha azt is rabolják (halásszák, horgásszák, gereblyézik – a kívánt rész aláhúzandó).
Ekkor siklott valami félre, ami azóta is tart. Az emberek nem a horgászatért horgásztak, hanem a halért, és ha valaki csak a halat látja, akkor már nem tudja meglátni a többi szépséget, sőt, magát a halat is úgy kezeli, mint egy darab… hogy is fogalmazzak… szart. A bányában sem nagyon divat simogatni a szénrögöket. Érhető.

A horgászat a halaknak nem jó…

…de ha úgy gondoljuk…

…a végén mégis örülhetnek

Nem várhatom el, hogy mindenki csodálkozzon rá a napkelte előtti fények játékára, hogy tudományosan izgassa a balinok csapatos vadászata, vagy élvezze ki azokat a pillanatokat, amikor már csak idő kérdése, hogy elviszi-e az úszót a csuka a lékből.
Lehet az még horgász, aki mindezt nem teszi? Persze.
Senki sem kötelezhető arra, hogy ne járjon műtóra, hogy engedje vissza a fogott halat, hogy elégedjen meg csak a zsákmányszerzés élményével, és próbálja meg kizárni azokat az önigazolást kereső, ugyanakkor önbecsapást eredményező gondolatokat, hogy ha én nem viszem el, elviszi más…
Mivel van aki éppen a halért (is) horgászik, mert szereti megenni. Kár lenne átesni a ló másik oldalára. A problémát pedig ostobaság arra szűkíteni, hogy valaki c&r vagy nem c&r. A kérdés darabban és kilóban mérendő.
A horgász nem akkor születik, amikor megeszi a halat, vagy visszaengedi. És nem is akkor, amikor bojlit visz a kishajója, vagy precíz dobással küldi a műcsalit a bokor alá.
Nem ítélkezhetünk senki felett, ki is a horgász és ki nem az. Sokan horgászunk, és sokfeleképpen. Nehéz meghatározni, hogy mi a horgászat, mitől horgász egy horgász, de talán akkor járunk az igazsághoz a legközelebb, amikor azt mondjuk, hogy a horgász akkor születik, amikor megéli a halfogást és megtanulja tisztelni a halat.

A legyesek is jól bánnak a zsákmánnyal

Steffan barátom nem is szákol, ha nem kell, csak horgot szabadít

Az országos szövetség… na tessék, már megint itt lyukadok ki… Szóval az országos szövetséget sokan szokták okkal és ok nélkül támadni. Legalábbis én így látom, de most nem példák felsorolása jön, csupán egy, a témához kapcsolódó helyzet.
Szerintem a MOHOSZ ezzel a meghatározással adós maradt az elmúlt években. Húsz év alatt sokat változott a világ, a rendszer, a szokás, a horgászat, és én hiányolok valami szervezeti kinyilatkoztatást, ami illeszkedne egy normális horgászrendhez, amihez aztán tartaná magát a szövetség, és talán az ecceri horgász is.

Lehet horgász az is, aki a komfortot keresi

de bizonyára nem fog áradó folyóban domolykózni

Ne essünk félreértésbe, én sem vagyok híve az atyáskodó, paternalista szervezeteknek, de mégiscsak összefog háromszázvalahány ezer horgászt a Korompai utcai székház, valamit hát mondhatna, hogy mit gondol a horgászatról most, a mai Magyarországon.

Ahol tárgy lesz a halból

És – legyünk őszinték – ahol szintén…

Mindegy, ne várjuk másoktól, határozzuk meg magunk, hogy mi is az a horgászat, ki is a horgász.
Ez egy filozófiai kérdés, szetereotíp alapon anyázni tilos!

Van, aki a lába alatt is meglátja a szépet

De van, aki még az égen is a halakat keresi

Ha a horgászatot filozófiai vonalon taglaljuk, azonnal látszik hogy meg kell állniuk még a legempatikusabb, legzöldebb horgászoknak is egy keserű pillanatra, és meg kell állapítaniuk egy súlyos tételt: ebben a játékban a halak csak vesztesek lehetnek, akár visszadobjuk őket, akár nem.
És ezen a mélylélektani ponton tovább kell libbenni azonnal, mert azon kapja magát az ember, hogy leteszi a botot örökre.
Igen, én egy állat vagyok, sőt, egy szemét állatkínzó, aki mindenféle hegyes vasakat akasztgatok a halak szájába, ami nekik nem jó, nekem viszont nagyon is.
Kisebb mentség, hogy nem szándékosan teszek nekik rosszat, ez csupán egy szükséges negatívum, ami velejárója ennek a tevékenységnek. Ennél rosszabbul járnak a halászok hálójában és a halászhajók fedélzetén. Na igen, ez a különbség. Ott a hús a lényeg, itt pedig az élmény. Már akinek. Nekem speciel igen.
Nem tehetek róla, függő vagyok, ez a hobbim, az életem, és mivel mindent elkövetek, hogy az a hal ne szenvedjen többet, mint amennyi sajnálatosan kijutott neki, meg is nyugszik a lelkem. Különösen, ha úgy ér véget a dolog, hogy nem kerül kioltásra senkinek sem az élete.

A horgászok kollektív tudatának egyik jele, amit mindenki utál

A hal elúszik, én meg legközelebb is kifoghatom talán, ha ügyes leszek, és becsapom, mert valahol ez a lényege az egésznek. Elvégre horgász vagyok, vagy nem?

Szólj hozzá:

Mehet