Mintegy 2 évtizedet kell visszamennünk az időben, amikor is Magyarországon elindult valami. Nevezetesen, a bojlival, mint „fogalommal” sokan ebben az időszakban találkoztak először, köztük én is. Azóta az eltelt évek alatt gyökeresen megváltozott ez a horgászmódszer, mind szemléletben, mind pedig a csalik és felszerelések tekintetében.


A kezdetekben a VHS filmek, és a különböző szájról-szájra terjedő információk jelentették a kiindulópontot, de már ekkor érezhető volt, hogy bizony a megszerzett információk birtokában, szinte bárki sikerrel alkalmazhatta ezt a horgászmódszert, amennyiben elég ideje, és pénze volt rá. Megkerülhetetlen tényező Magyarország „tengere”, a Balaton, ami sajnálatos módon akkoriban a nyílt halrablás helyszíne volt. Úgy érzem nem túlzás a rablás kifejezés, annak ellenére, hogy lényegesen nagyobb károkat okoznak bizonyos esetekben az illegális halászatok, és rapsicok, akik nem kímélnek szinte egyetlen halfajt sem. Részünkről a nagyobb testű pontyok azok, melyek a bojlival, mint fegyverrel egyszerűen megfoghatóak voltak bárki számára. Szomorú dolog az is, hogy az első könyvekben is arról szólt a fáma, hogy ez az újgenerációs csali fantasztikus fogásokat eredményez, de a kijelentéshez társított képeken a pontyok és amurok köteleken lógtak, vagy a nyaralók udvarán készültek.


Akkoriban a magyar ember számára ez elsősorban erről szólt. Minél rövidebb idő alatt megtölteni a fagyasztókat, vagy ipari mennyiségben szállítani a halakat a környező éttermekbe. Ezzel egyetlen probléma volt, mégpedig az, hogy ezek az öregkort megélt pontyok lassan, de biztosan fogytak. Emlékszem azokra a sorokra, melyekben a következő állt, nem szó szerint idézve: „A nagyméretű merítőhálót, a halpaplant és a halak fertőtlenítését erős túlzásnak tartom, „megmosolyogtató dolog” ezen eszközök használata. A  külföldi horgászok visszaengedik a halakat, de valószínűleg ez nálunk soha nem lesz bevált szokás.” Nos, ahhoz kétség sem férhet, hogy lényegesen később ébredtünk rá a fontos részletekre, nem úgy mint a módszer szülőhazájában, Angliában. Az utóbbi években észrevehető a „szellemi fejlődés”, és a most botot kezébe fogó fiatalok (sőt az idősebb korosztály is) egy része már kimondottan az élményért, nem pedig a halhúsért horgászik. Persze minden kultúra kérdése, hiszen aki makacsul ragaszkodik az elveihez, az a két kilós példány mellett a tizenötöset is elteszi. Az ideális jövőkép mindenképpen az lenne, ha ez a jelenség háttérbe szorulna, és a nagy többség az öreg példányokat útjára bocsátaná. Tény, hogy a környező országok egyes vizein (pl. Olaszország – Pó) ma is „jó híre van” hazánk némely „horgászának”, de reménykedem benne, hogy hamarosan kizárólag a Magyarországon élő nagy pontyok hírétől, és nem pedig egyéb tevékenységektől lesz hangos a külföldi horgászsajtó.



(L)enni vagy nem (l)enni?

A magyar horgásztársadalom döntő többsége halfogyasztó, a megfogott zsákmány rendszerint a konyhaasztalra kerül. ezzel természetesen semmi probléma nincs, hiszen a horgászvizek nagy részén rendszeresek a telepítések, melyek nagy részét vissza is fogják a horgászok. Ez egy körforgás, mely önmagát tartja fenn (jó esetben). A halhús egészséges, és valljuk be, a horgászengedélyek sem olcsók, elsősorban a rendszeresen telepített tavakon. Ezért az összegért nem csak egy élményt szeretne kapni a horgász, hanem az engedély árához mérten halat is. Az viszont nem minden esetben róható fel a nagyponty horgászoknak, ha egy kapitális példányt visznek haza (amennyiben nincs tiltva), de úgy gondolom, hogy aki már célzottan a nagytestű pontyokra horgászik, abban legyen egy kis önmegtartóztatás, és vegye figyelembe azt, hogy nem „létkérdés” számára egy nagyobb ponty. A megfogásukhoz szükséges etetőanyagok, csalik sem olcsók, és aki ezt megengedheti magának, az inkább fogjon néhány „konyhapontyot”, de a nagyobbak életét adja vissza.


Az élmény örökre megmarad, és akár több alkalommal átélheti azt. Persze találkoztam már én is néhány olyan emberrel, ahol forintosítva van minden egyes kiadás, összevetve a halak értékével, és kimondottan a nagyobb példányokra vadászott. A bojlis, vagy nagyponty horgászat sajnos azt is magával hozta, hogy a kapitális példányok időről-időre vándorolnak egyik vízből a másikba. Nem egy példa van arra, ahol súlyos összegeket fizettek egy-egy óriási halért, majd a rekordlistákon már másik vízparton pózolt vele megfogója. Ez is egy olyan probléma, ami a fejlettebb országokban nincs, vagy kisebb mértékben van jelen.



Az út napjainkig

Kristálytisztán emlékszem, amikor először meghallottam azt a szót, hogy „bojli”. Hűtőládák dugig pontyokkal, rengeteg példány kifogása viszonylag rövid idő alatt. Napjainkban ha valaki meghallja az említett csali nevét, azonnal beugrik a a megfogott halak visszaengedése. Ez rendkívül pozitív dolog, de az idáig vezető úton, főként a kezdetekben nem ez volt a jellemző. Aztán idővel ellensúlyozta a két véglet egymást, sőt mára már többen vannak azok, akik ebben a műfajban valóban a halak épségét tartják szem előtt. Biztosan többen találkoztak már azzal a jelenséggel (elsősorban 5-10 évvel ezelőtt), hogy egy nagyobb példány megfogása, vagy fotózása után, a szomszéd spori ajánlatot tett a megvételére. Én ezzel ma már kevésbé találkozom, ami szintén a fejlődés jele. Rengeteg információ birtokába jutottak a pontyhorgászok, számtalan felszerelés és csali kizárólag a horgászat ezen ágának készült, melynek sikerét mi sem jelzi jobban, hogy kisebb méretben illetve különböző módosításokkal más horgászmódszerek is átvették.


Elsősorban a feederbotos horgászatra gondolok, ahol jól látható, hogy a különböző csalik (kisebb méretű bojli, pelletek stb.), illetve végszerelékek kiválóan működnek, sőt bizonyos esetekben hatékonyabbá is váltak. A csalik minősége drasztikus változáson esett ár, és teljes biztonsággal kijelenthető, hogy a gyártók mára már a minőségre törekednek, hiszen versenyfutás folyik a vásárlókért. Ezért biztos vagyok benne, hogy a kiváló minőségű csalik ezután is nagy sikernek örvendenek majd, de a kevésbé hatékonyak eltűnnek. Egyértelműen látható, hogy a horgászok egyre nagyobb hangsúlyt fektetnek a megbízható felszerelésekre, és a sikeres csalikra. Úgy érzem, sokak fejében már az élmény az elsődleges. Persze rengeteg részletre ki lehetne még térni, de a lényeges dolgok, elsősorban a szemlélet térhódítása örvendetes tény. Sikeresen működő internetes újságok, boltok, közkedvelt nyomtatott magazin, egyesületek, sőt kiállítás is épül erre a horgászmódszerre, ami egyértelmű igényt jelez arra, hogy újabb és újabb információkra van szükség, az egyre gyarapodó sporthorgász társadalomnak.



Mit hoz a jövő?

Több út van: a modern pontyhorgászat térhódításával a fiatalabb generáció „leváltja” az előzőt, a gondolkodásmódjukkal pedig a nagy halak száma nem fog ilyen ütemben csökkenni. A másik eshetőség, hogy a nagy halak védelmének érdekében, egy kapitális példány kifogásának öröme kizárólag magánkézben lévő tavakon élhető át. Sajnos erről már jelen időben is beszélhetünk, mert a vadvizeken és az állami kezelésben lévő területeken lényegesen kevesebb a hal (nem csak a nagyobb példányok), mint évtizedekkel korábban. Szinte 100% esély sehol nincs a halfogásra, de mindemellett lényegesen nehezebb dolga van a horgásznak.  A nagy halakat nevelő tavakban viszont szinte garantált az élmény. A két szélsőség helyett szükség lenne az arany középútra is...