Hálás dolog írni egy nappal az év legnagyobb ünnepe előtt, hiszen akkora, és annyi magas labda van ilyenkor a levegőben, mint törhetetlen műanyaggömbök a mindenki-karácsonyfáján – de ahogy emezeket, úgy amazokat sem illő, kultúr európai emberhez nem méltó dolog lenne lecsapkodni…



Karácsonykor – ezt többet nem írom le – adja magát a szeretet ünnepe, meg a megértés mint témakör, de ezt önmagában a halakhoz kapcsolni meglehetősen erőltetett lenne, elvégre a mi horgászkodásunk pusztán egy tevékenység, ami, lehet bár olyan mély, hogy kitölti szinte teljesen az ember életét, a halakhoz való kapcsolat nem lehet annyira perverz, hogy december huszonnegyedikén, ötödikén, vagy hatodikán máshogyan nézzünk egy süllőre, vagy a szerencsétlen csalihalra, amit épp az ideális szeletkialakítás miatt trancsírozunk szét menyhalazás közben…



Ám szerencsére a horgászat nem csak a halakról szól, és nem is csak azok megfogásáról, így rengeteg olyan körülmény, érzet, illat, szín, ember, élmény kapcsolódhat hozzá, melyeken keresztül mégis ott lehetünk horgászként is az elérzékenyülők táborában. Persze elsősorban, mint emberek.
Cikis dolog közszereplőkkel példálózni, celebeket idézni, de szerencsére Hajós András azért jóval több ennél a kategóriánál. Különösen, hogy Hajós… hopp, ugye, ugye… valami köze csak van a vízhez.
Úton-útfélen hangoztatja, hogy neki ez a szeretetünnepesdi nem áll össze valahogy, és meg kell valljam, nem csak azért mert egykor én is budapesti liberális voltam, de hasonló érzések bujkálnak bennem is. (Azt mindenki tudta, hogy a bujkált rövid U-val kell írni? Én nem.)




Ugyebár rendben van-e az, hogy ajándék vársárlás közben letapossa egymást a fél ország, miközben itt a meghittség pillanata a nyakunkon. Nincs rendben, és szeretni kéne egymást egész évben, ez mondja a zenész is. Ez mondom én is.
De.
Annyi mindennek van „napja”. Elsőként természetesen az anyáké jut eszembe, ezt még én sem felejtem el, május első vasárnapja. A nemzetközi nőnap az más tészta, március nyolcadika talán, de ebben már nem vagyok biztos. Aztán a bolondoknak is van napja, a földnek, a víznek, hogy csak a globális témákat említsem.
Miért ne lehetne akkor már a szeretetnek is. Igen, elfajzott, hajszolt, fárasztó világban élünk, ahol szükség volna a mindennapi megértésre, türelemre, de abból szinte soha sem elég, sőt, van ahol tényleg nem jut év közben ezekből egy falatnyi sem.
Most itt állunk ezelőtt az egy plusz két nap előtt, tessék, rögtön három is jut belőle, ránk fér, nem vitás, tessék ünnepelni. Lehet, hogy még leanyázza az ember a parkolóban tolakodót aranyvasárnapon, vagy azt, aki pofátlanul épp egy mozgássérült helyre tolat be 23.-án – de aztán három napig legalább szeret, és az is valami.



Amúgy ez a szeretet ünnep nyilvánvalóan valami világi, pontosabban a világnak jobban emészthető üzenet, egy olyasvalami, ami a vallási ünnepre az évszázadok alatt csak rárakódott, ettől maradt ünnepi értéke a dolognak.
Teljesen mindegy, hogy pogány vagy keresztény indíttatásból, a téli napfordulót és a fény új erejét, vagy a messiás világrajöttének fontosságát hivatott emlékezetünkben tartani, a lényeg, hogy van.
Akad, akinek többet jelent, mint szeretet, ajándék, vagy rokonlátogatás, s nyilván olyan is, akinek semmit sem. A kettősség tetten érhető a mindennapokban, pl. a vasút környékén, hiszen míg akad, aki ünnepli az újszülött megváltót, addig más meg a váltót szidja, ami befagyott, és épp az előbbi apukáját emlegeti közben.
Rátelepedett a kereskedelem az ünnepre? Hát aztán… Annakidején az egyház, az észak-európai népek természetvallásának kiemelt ünnepeire ültette át a számára fontos eseményeket. Születés, halál… egyszerű dolgok ezek, csak legyen mihez kapcsolni.
Lehet szidni ezt a csúnya kereskedelmet, de azért az adni jó és kapni is szellemiség sokunkban benne van.
Karácsonyra kapott orsó, bot, műcsali, mindig többet ér, emlékszik rá az ember. Nem egy egyszerű damil, amit év közben leveszünk a polcról, mert elhasználódott az előző... Gyerekfejjel ez kitörölhetetlen.
Nézegeti előtte, szemez vele. Aztán utalgat rá a szülőknek, hogy jó volna, ha volna. Neki is.
Egyszer-kétszer már kézbe is veszi a boltban, de vissza kell adni. – Talán Karácsonyra…
Aztán jön a reménykedés, hogy mindenki értette a célzást, és véletlenül sem nyúlnak mellé a boltban.
Ilyenkor más hangulata van a horgászcuccoknak. Legalábbis más volt mondjuk huszonöt éve. Akkoriban a tél sokkal kihaltabb volt: elfogadták a horgászok, hogy szünet van, és ennek a halak is örültek talán.
Termórucit nem lehetett kapni, melegvizes – be nem fagyó – tóból is kevesebb létezett, holtabb szezonnak számított a tél, főként a december, január, mint manapság.
Egy ajándék egy ilyen légüres térben másként hatott, és csak tovább fokozta a vágyat, amikor az ember kézbe vehette végre az orsót, de csak szárazon hajthatta még hónapokig.
Az új vasútmodell futhatott a terepasztalon már az ajándékbontás utáni percekben, használati tárgy lett kvázi, de az orsót még nézegetni kellett, simogatni.
Fenébe is. De rég volt…



Az ajándékoktól, vagy a meghittségtől függetlenül az év végének ad valami különös hangulatot ez az egész, az ünnepek egymásra halmozódása, az utolsó hét, az utolsó nap... Még az olyan cinikus ironizálók is megállnak, hogy visszanézzenek egy pillanatra az esztendőre, mint én. Sőt, ne feledkezzünk meg arról, hogy itt nem csak az év, de az új évezred első évtizede is lejár hamarosan.
2010.
Kóstolgatja az ember. Fura lesz majd, ha írni kell egy dátumot. A kétezerkilencre is nehezen állt rá a kezem…
Elszaladt az első tíz év – ez kimondva nem szörnyű, csak ha abba is belegondolok, hogy öregedtem én is egy tízest közben. Huszonöt éves fejjel kezdtem írni a Mahorba. (A szerkesztőnek persze rögtön sikerült belerondítani az első anyagomba… Sebaj.)
Egy kis vízben rejlő lehetőségekről írtam, hogy az is mekkora örömet okozhat, ha az ember felfedez egy apróbb horgászhelyet és az ott lapuló sügereket, csukákat, keszegeket horogra tudja keríteni. A horgászat öröme volt akkor is a lényeg, és most is az.



Most sem mondok mást, csak ezt.
Illetve még annyit: Boldog Ünnepeket!

                                                                            Szöveg és kép: Pásztor István

Szólj hozzá:

Mehet