A brit horgászkultúráról olvasmányokból és filmekből szerzett benyomásaimat nyári látogatásom és a témában folytatott hosszú beszélgetéseim Anglia egyik méltán legismertebb és legeredményesebb horgászával jócskán átformálták és kibővítették. A lap főszerkesztőjével úgy döntöttünk, érdemes egy cikket szánni arra, hogy néhány kiragadott gondolat mentén megvilágítsuk azt, milyen tradíció és hozzáállás mentén alakult ki, illetve milyen veszélyekkel néz ma szembe szeretett hobbink Angliában.


Martin Bowler nézeteit, valamint az én benyomásaimat, véleményemet tükrözi ez a szubjektív cikk – a teljesség igénye nélkül. Gondolatébresztőnek szánom, a külföldi példa mentén alig bocsátkozom a hazai helyzettel való összehasonlításba, az okok és lehetőségek boncolgatásába. Azt meghagyom önöknek, hiszen önök – horgászok – tökéletesen tisztában vannak vele, hogy nálunk itthon hogyan fest a kép, mivel nap mint nap megélik a vízparton. Horgász-baráti körben megbeszélésre érdemes, mit lehetne, illetve kellene másként csinálni itthon, vagy akár ott, a szigetországban.


Főúr, fizetek!

Kora reggel már a Wye folyó hídján álltunk Martinnal, néztük a kanyargó, átlátszó vizet. Néha váratlanul egy-egy ugró lazac robbantotta át nyúlánk testével a fák koronáját visszatükröző felszínt. A folyó partján 150-200 méterenként egy-egy kisebb, 6-8 méter hosszú, szemmel láthatóan karbantartott kőrugany törte meg a sodrást, a ruganyok mögött sötéten forgott vissza a gyors víz. Azt kérdeztem Martintól, miért építették ezeket a kis ruganyokat. Folyószabályozási céllal aligha. Martin ekkor egy hosszabb történetbe kezdett: Régen a nemes halak, azaz a lazac és pisztrángfélék horgászata – az ún. „game fishing” – főúri kiváltság volt Angliában, és bizonyos anyagi – pontosabban a lazacban gazdag szakaszokat birtokló zártkörű klubok miatt valódi – értelemben máig is az maradt. Némely klubban egy egyhetes lazacozás tízezer fontos nagyságrendbe kerül a tagoknak, akik galléros ing nélkül a vízpartra sem léphetnek, a horgászmódszer sem lehet más, mint a klasszikus, tradicionális legyezés.

A Wye-völgye vonzó a kirándulók…

…és a horgászok számára is

A lordok kényelmes és sikeres horgászatának elősegítésére épültek több száz éve ezek a ruganyok, számtalan ideális horgászhelyet, a halak számára ugyanakkor értékes pihenő-, táplálkozó- és akár ívóhelyet hoztak ezzel létre a folyó szinte teljes hosszán. A gondos vízkezelők évszázadokon át karbantartották őket. A lazacok számának csökkenésével a folyó egyes részeit megnyitották a „hétköznapi” horgászok és módszereik – azaz a „coarse fishing” – előtt. Egy rugany, egy horgász. Elegendő hely, csend, nyugalom, ez a zavartalan, kulturált horgászat főúri hagyatéka.

A tradíció érték, legyen szó akár horgászatról, akár kiskocsmákról

A zavartalanság kérdése rögtön újra felmerült, amikor később hatalmas zajjal kiránduló kenusok csapatai evickéltek el előttünk, nem mindig vigyázva zsinórjainkra. Martin felvetette, hogy lehet az, hogy a természet rekreációs célú használatáért kizárólag a horgászoknak kell fizetni Angliában? Illetve ha így is van, miért nincs ezzel arányosan több beleszólásuk a természettel kapcsolatos rendelkezések, szabályok, tervek alakításába. Az angol horgász nem viheti haza a folyókból, tavakból kifogott halat. Tehát mindössze azért a jogért fizet gyakran igen tetemes summát, hogy hobbijának hódolhasson a természetben. Ez egyébként itthon is így van, azzal a különbséggel, hogy egy magyar horgász haza is vihet a halakból, amit fog. Fizetnie azonban mindig kell, függetlenül attól, fog-e majd valamit. Az eredmény pedig sem ott, sem itthon nem garantált.


Visszatérve a természet használatára, a vízparton – saját sikere érdekében is – csendben meglapuló, óvatosan közlekedő, a környezetét nem zavaró horgász fizet, míg a kenus, a terep-biciklis, tájfutó, túrázó, piknikező, vitorlázó ernyős, geocachinges, sziklamászó, természetbúvár és madarász nem. Pedig ugyanott van, ugyanazt a természetet „használja”, és nem egyszer jobban zavarja lakóit, mint a horgász. Ők nem fizetnek semmit, beleszólásuk viszont ugyanakkora, mint a rengeteg fizető horgászé. Van, ahol védett madarak miatt tiltják meg egyes szakaszokon a horgászatot, de túrázni, biciklizni, piknikezni változatlanul lehet. Ez valahogy nincs rendjén.


Megkülönböztetve

Martin komolyan belelendült, és folytatta: Nem feltétlenül maguk a kormoránok vagy a vidrák – a hatalmas károk közvetlen okozói – veszélyeztetik a brit vizek halállományát. Sokkal inkább a környezet- és állatvédők elvakultan „jó szándékú” csoportja. Az egyoldalú védelemmel – a kedves kis vidrakölyök népszerűbb jelkép, mint a nyálkás, bajszos márna – olyan aránytalan állapotokat sikerült létrehozni, amelyek soha nem léteztek Angliában, és a felborult ökológiai egyensúlyt a halállomány sínyli meg. Számtalan csodás, halban gazdag vizet sorolt fel, ami a szemük előtt ment tönkre a vidrák és kormoránok hatására, akik persze csak élték az életüket, teljes védelmet élvezve. A halak szemlátomást nem számítanak. A helyzetet jól jellemzi, hogy az ott töltött pár nap alatt magam is láttam egyébként óvatos, rejtőzködő apró ragadozót, európai nyércet a vízparton két alkalommal is, vidrát pedig csak azért nem, mert – Martin szerint – túlságosan a halakkal voltam elfoglalva.

A horgászélmény kulcsa a gazdag halállomány

Ha már veszélyekről esett szó, nem kerülhettük el az alkonyatba nyúló beszélgetés során a kelet-európai bevándorlók, vendégmunkások okozta károkozás témáját. Az angolok jellemzően nem esznek édesvízi halat, a vendégmunkások igen. A baj az, hogy utóbbiak elég gyakran a szabályokat figyelmen kívül hagyva a halpiac helyett a brit horgászvizekből fogják étkezési célra a halat, sokszor ráadásul nem sporthorgászmódszerekkel, ezzel komoly károkat okozva. Az egykor igen kiterjedt brit gyarmatbirodalomnak, a befogadó anyaország évszázados sokszínűségének köszönhető talán, hogy mások tradícióit általában jól tolerálják a britek. Egy dolgot azonban nehezen fogadnak el. Azt, ha valaki ott él az országukban, de nem tartja be az ottani szabályokat. Meg kellett vallanom Martinnak, hogy ez a fajta, módszerekben sem válogató orvhorgászat nem egyedi, brit probléma, hanem sokkal inkább kelet-európai, ők csak importálták ezt a munkaerővel együtt. A megoldást az elkeseredett brit horgászok egyelőre önszerveződő formában keresik, a rend őrei – megfelelő jogszabályi háttér nem lévén – tehetetlenül állnak a jelenség előtt. Persze a horgászok hatékony érdekképviselete működésbe lépett.


Nem elhanyagolhatók

Jól jelzi a brit horgászok társadalmi megítélését és érdekérvényesítő képességét az, hogy az ottani szövetség megkeresésére a brit miniszterelnök, David Cameron azonnal fogadta a szövetség elnökét, és a kormoránok és vidrák védelme okozta problémák egyik fő felvetőjét, Martin Bowler barátomat. A konstruktív beszélgetésen javaslatok hangzottak el, és a miniszterelnök kezdeményezte a helyzet kivizsgálását. A horgászok felnőtt, felelősségteljes választópolgárok tömegeit jelentik, akiknek az igényeire, problémáira magas szinten is kíváncsiak a politikusok saját, jól felfogott érdekükben. Odaát ez is a demokrácia része.


A minap láttam, hogy a tengerek kizsákmányolására hívta fel a figyelmet akciójával a nálunk is sugárzott River Cottage sorozat jól ismert séfje, Hugh Fearnley-Whittingstall, és nem kisebb rangú személy állt ki nyilvánosan az ügye mellett – nemcsak elvben, papíron, hanem személyesen meglátogatva a tiltakozó akciót – mint Károly herceg, aki egyébként maga is szívesen horgászik lazacra.
Úgy tűnik, arrafelé sokan belátták, hogy a horgászat körül mindenkinek egyaránt az az érdeke, hogy gazdag, egészséges halállomány lakja a vizeket. Ettől elégedett a horgász, ettől erősödik a szövetség, boldogulnak a tógazdák, vízkezelők, és ami igen fontos, ez az egész horgászcikkipar fejlődésének alapkövetelménye is.

A halakat és a horgászok nyugalmát szigorú szabályok védik

A gyártók lassan felfogták, hogy maguk alatt vágják a fát, ha termékeik nincsenek összhangban a kor követelményeivel, a kíméletes bánásmóddal kapcsolatos elvárásokkal. Egyes gyártók Angliában már nem kínálnak olyan eszközöket, mint a szájfeszítő, ahogy eltűntek a primitívebb lip-grip modellek is, a kíméletes bánásmód eszközei pedig egyre nagyobb teret nyernek. Legyen az akár a rozsdásodó horog, vagy épp szakáll nélküli, de akár a gumis merítő, vagy vesszőparipám, a kizárólag Magyarországon diszkriminatívan „pontymatracnak” titulált horogszabadító matrac, aminek kisebb, könnyen szállítható változataira a csukától a domolykóig minden hal biztonsággal letehető a horogszabadítás, mérés vagy fényképezés idejére.


Amikor a Wye partján beesteledett, befejeztük a horgászatot. Vacsorát főztünk a halőrház teraszán és almabort kortyolgatva hallgattuk az alkonyati erdő sejtelmes hangjait, meg persze egymás horgászkalandjainak idővel egyre színesedő történetét. Szenvedélyünk mozgatórugója a halfogás élménye maga, de szorosan hozzá tartozik minden, ami a hobbinkat körülveszi és annak sorsát, jövőjét alakítja. Mi, horgászok itthon a kontinentális éghajlatnak köszönhetően  télen rövidebb-hosszabb kényszerpihenőre vagyunk kárhoztatva, amit azért okosan kihasználhatunk. Többek között arra is, hogy elgondolkodjunk azon, mi lehet az oka annak, ha más, a mienkhez hasonló adottságú országok horgászai még mindig halbő vizeken hódolhatnak szenvedélyüknek, tiszta, természetes környezetben, sporttársi hangulatban.

Angolosan távoztunk, a hal a vízbe, én haza