Ez most itt nem a Fish&Chicks játékunk promóciója, bár belátom, a nyitókép alapján akár az is lehetne. Ezt, a horgászújságokban még szokatlan témát, egy kilenc évvel ezelőtt indult osztrák horgászlap (?) első száma tette ki a borítóra… Nem is tudom, elég aljas dolognak érzem. Fedetlen testű hölgyekkel olvasókat csalogatni? Pfuj.



Az a bizonyos osztrák lap amúgy semmivel sem volt szebb, vagy jobb, mint bármelyik itthoni újság akkoriban – mondom: bármelyik, a Wobblert is beleértve – sőt, egészen egyértelmű, hogy még az arculatváltás előtt álló Mahor is verte – nesze neked Lajta-folyó.
Anélkül, hogy különösen belemennék, a mellékelt pár kép jól szemlélteti, hogy csak igénytelenség kérdése, mennyire lehet elcseszni egy újságot.
Egyértelmű, hogy az imázs mellett a legjelentősebb károkat a fotók tudják okozni.


Azt már a régi görögök is tudták, hogy egy jó fénykép fél siker, elviszi a hátán a legócskább írást is, szinte. De azért ne essünk túlzásba, a legócskább írásokhoz általában elég ritkán csatol a szerző olyan fotót, ami bármire is alkalmas lenne.
Idehaza csak az utóbbi években kezd meghonosodni, hogy többen jegyeznek egy-egy cikket, pontosabban, van írója és fotósa is, külön-külön. Ez külföldön, fejlett horgászkultúrával és gazdag horgászokkal rendelkező nyugati és északi országokban már régóta működik, elvégre tisztában vannak vele, hogy a cikk írója még csak-csak meg tudja örökíteni a felszerelést, a helyszínt, a zsákmányt, sőt, akár saját magát is a zsákmánnyal, de egy akciót, pl. fárasztást, vagy szákolást már csak akkor lenne képes lekapni, ha az idő adott pillanatában egyszerre két helyen is előfordulhatna, és lehetőleg egymáshoz viszonylag közeli két helyen, ám erre asszem csak az elektronok képesek egyelőre.

Ki gondolná, hogy kisebb megszakításokkal, de legalább 15 percig tartottuk fogva szegény sügeret, hogy elkészülhessen a magyar horgászszakirodalom első digitális fényképezőgépes címlapfotója. Combcsizmában a hideg vízben, dermedő ujjakkal a partról

De a hazai paletta egyszerzős anyagainak illusztrációi nem attól voltak rosszak sokáig, vagy szoktak rosszak lenni még manapság is néha-néha, hogy elmaradt a fényképész, hanem egyszerű igénytelenség okán.
Az igénytelenséget, hozzá nem értést pedig nem csak a szerző, de a szerkesztő, képszerkesztő is előadhatja, aki egy rossz húzással tönkretehet egy remek anyagot, igaz, egy brillír ötlettel meg is menthet egy vacakot. De ne szaladjunk még ennyire előre, maradjunk a fénykép készítésénél.

A képanyag közé ágyazzunk mindenképpen naplementét

Természetesen feltételezzük, hogy minden szerző jó fényképet szeretne készíteni. De aztán hamarosan lesz egy végeredmény…
Hogy mitől jó, tetszetős egy kép, azt erősen befolyásolják szubjektív elemek, és mivel mi itt a Földön nem vagyunk egyformák, elképzelhető, hogy mindenben, így az ízlésben is csak a régi Köztársaság rohamosztagosai értenének egyet – meg persze Jango Fett.
Ezzel együtt a legtöbb embernek tetszenek például a csendes képek, ilyenek a naplementék, a folyó- vagy általában vízpartok. Sok játék adódik itt, a fényekkel, és a víz-ég-föld viszonyokkal, amit még ha el is lehet rontani, olyan kép ritkán tud kikerekedni belőle, hogy a nézőből öklendezési reflexet váltson ki. A tájkép az olyan neutrális valami, abba nem lehet belekötni, legfeljebb csak annyira, hogy elcsépelt téma, ha már nagyon erőltetik.

Egy kis csalás: nagyobbnak tűnik, de nem az

Egy másik csalás: merítőből kivett hal, egyedül fotózva – a beállítás jó és minden klappol, még a vízcseppek is látszanak

De nem mindig jön össze, ha a hal lázad

Egyszóval kár lenne a jó fényképekről vitatkozni, ha egyszer itt vannak nekünk a rosszak.
Hogy mitől rossz egy kép, az már sokkal egyértelműbben meghatározható, hiszen a hibák szemet szúrnak.
A rosszat ne csak technikailag értsük, vagy témaválasztás szempontjából. Számomra a nem vállalható illusztráció közé tartozik a csalás is, nemkülönben az igénytelenségből eredő, vagy csak a fantázia hiányát nélkülöző fotóanyag.

Ezt egyedül nehéz lett volna Stefan barátomnak…

Kisebb csukánál viszont működik a két kezes kép

A horgász szakirodalom vizuális környezetszennyezés terén jól dolgozott sok éven keresztül. Egyik kedvencem Balázs Piri sokéves múltra visszatekintő képkelléktára, ami a fűben, falevélen, betonon heverő süllő, csuka, balin, ponty, kárász, keszeg kavalkádból bármikor bevethető egy horgászvíz bemutatása kapcsán.
Valamiért a szerzők minden áron halat szeretnének tenni egy horgászvíz ismertetése mellé, holott mindenki tudja, hogy hogyan néz ki egy süllő, ami nem mellesleg elveszi a helyet egy olyan képtől, ami a vízről szólna.
Nem bántásból írom mindezt, de hát a tény, az tény; és ezek a jolly-joker fényképek például, amiket egy találomra kinyitott (2004-es) Mahorban találtam, alá is támasztják a meglátásaimat.
Az üveges szemű halak minden leleményt nélkülöző megörökítése számomra menthetetlen. Akár szerző, akár olvasó horgász teszi azt.
Ki lehetne bontani a témát jobban is, de talán majd máskor. Röviden csak annyit, hogy több klasszikust is találhatunk amúgy ebben a csoportban: a lógatós, a tátott szájú, a száraz bőrű, a porba hempergő, a szákba préselt dülledő szemű hal látványa rendre visszaköszön.

Ízlésesen tálalt compó hegyek egy angol horgászújság címlapján

Kötelező naplemente

Öt kilósnak tűnő csuka. De vajon mekkora lehet? Megfejtés alább.

Aztán ott van a becsapás, a csúsztatás. De megint más, hogy mi a célja a szerzőnek, vagy mennyire tudatos maga a csalás. Már ha lehet egyáltalán annak nevezni azt, amikor az olvasó gondolatait eltereli alapvető kérdésekről csak azért, hogy az olvasó mindezzel együtt jól érezhesse magát és élvezze a fénykép adta tartalmat. Itt mindjárt egy angol példa.
Egy hatalmas pontymatracon kiterített tucatnyi compó természetesen egyike sem érzi jól magát. Ha tehetnék inkább mennének vissza a vízbe, de minimum a haltartóba, a parton légköri levegővel sokat ugyanis nem tudnak kezdeni, perceken keresztül meg végkép nem. Pedig egy jól sikerült fénykép úgy készül, hogy a horgász odafekszik melléjük, felemeli a legnagyobbat, ami azonnal kicsúszik a kezéből elvégre nem lenne compó, ha nem csúszna. Aztán újra összeszedik a halat, a többi közben tátog tovább, a horgász mosolyog, a fotós komponál, ide ül, oda áll, leguggol, hogy legyen egy kis perspektíva, vagy mi, de a többi hal csak nem marad nyugton, egyik-másik kicsúszik a matrac szélére. Vissza kell tenni újra, telnek a percek, még jó, hogy a compó olyan szívós hal.
Végre kész, mehetnek vissza a vízbe (mondom Angliában vagyunk), nagyobb bajuk nem esett, és ennek ellenkezőjére a fényképen sem találunk utalást, mivel csillognak, nedvesek, vizesek, nincsenek kiterítve, nem ugrabugrálnak, csak egyszerűen asszisztálnak egy borítóképhez.
Becsapott minket a lap, de nem jövünk rá, ha meg mégis, akkor sem bánjuk, mert tudjuk, hogy mindez értünk van, és egy kicsit a halakért is.

...még két

naplemente....

Más a leányzó fekvése, ha olyan csúsztatást találunk, amire az egyik harcsahorgászattal foglalkozó könyvben lelhetnek a vájtszeműek: ugyanaz a hal több fényképen is szerepel, kicsit törött bajsza és foltjai elárulják szegényt, akit nem mellesleg wobblerrel és kuttyogatva is „megfogtak”, és akinek 20-40 között mozog meglehetősen mobilan a testtömege. Illusztráció, vághatják rá sokan, de hát azért tudjuk jól, ez mégsem az.
Mély nyomot hagyott bennem, így emlékezzünk meg a néhány évvel ezelőtti rinyaszentkirályi óriáscsukákról is, ami tulajdonképpen kettő volt, de mivel körbeadták őket minden arrajárónak, ezért mindjárt úgy tűnt, hogy 10 van belőle. Butaság.
Rinyaszentkirály még most is jó víznek számít, éppen ezért érthetetlen, miért volt szükség erre a kis többszörözésre a szerző részéről. Ha kettő kapitális csukát mutatnak, akkor is elhiszi a nép, hogy érdemes oda menni… Igaz, azt a kettőt is szépen kell tartani, hogy jól mutasson, nem csak úgy bele a kamerába, mint egy mikuláscsomagot. De erről majd egyszer később úgyis lesz még szó.

Jó ha kettes. Barátaimat tettem egyszer próbára, hogy az eltüntetett kézfejek, mint viszonyítási pontok nélkül, eladható-e egy jóval hal nagyobbnak, mint amekkora. Csak annak nem jártam túl az eszén, aki a fotót készítette…

Most maradjunk csak annyiban, hogy ma is roppant igazságtalan voltam. Aki manapság a hazai horgászújságokat felüti, vagy – hogy helyben maradjunk – a hazai honlapokat megnyitja, jellemzően igencsak jó, szép, de legalábbis nehezen kifogásolható képeket talál.
Elmondható tehát, hogy a szerzők javarésze már teljesen vállalható felvételeket készít, ami már csak azért is dicséretes, mivel a szerző bizonyos szempontból példát is mutat ugye, így az általa bemutatott fotók mintaként szolgálnak azok számára, akik saját albumba, házi használatra lőnek egy képet a zsákmányról.
Bár, ha jobban belegondolok, nem vagyok teljesen biztos benne, hogy ez a dolog nem fordítva történt-e a valóságban…

Szólj hozzá:

Mehet