Cikk oldal
2009-04-10

Rablóhalfogó Akadémia 9.

Horgászhelyek - Harcsakaland a kővégen
Pergető horgászok körében tudott dolog a wobblerek alkalmazásának széles lehetősége. Elővetjük spontán is a wobblereket, amikor váratlanul, jelzéseket kapunk a rablóhalaktól, hogy ott vannak a közelünkben, Ez különösen akkor eredményes, amikor a táplálkozásuk jegyeit észleljük.

A másik eset, viszont az előre eltervezett pergetésünk, amely esetben azért megyünk a vízre, hogy wobblerekkel rablóhalat fogjunk. Itt, legfontosabb tényezőként adódik a helyválasztás kérdése. Tudom, kissé lerágott csontnak tűnhet a téma, de sikereink kulcsa lehet, hogy ott várjuk e kedvenc ragadozóink kapását, ahol kell. Reménytelen helyen hiába kerül a zsinór végére a legjobb műcsali, hiába mozgatjuk azt optimálisan, kapás, fogás, élmény hiányában hamar elszáll a pergető vágyunk.

Tehát nézzük meg jól a választott helyet. Ugorjunk a mélybe, milyen a jó wobblerező hely? Olyan, ahol a legbiztosabban megfordul a táplálkozó rablóhal. Első ízben, talán fontossági sorrendet is tartva, a folyóvízi és főként alkonyattól pirkadatig szóba jöhető haltanyákat ajánlanám, főként a kövezések kiemelten fontos haltartó helyeit. Azért is tartom ezeket a wobbleres helyeket első helyre érdemesnek, mert a legegyszerűbben ezek ismerhetőek fel, és ezek adják a legtöbb halat is. Süllőt, harcsát és ragadozó őnt egyaránt foghatunk rajtuk, tehát univerzálisnak is mondhatóak. Kettős oka lehet, hogy miért jelennek meg ezeknek a mesterséges tartásoknak a széleinél a ragadozók. Az egyik, hogy a harcsák, süllők ott is lakhatnak a közelben, a másik, hogy ezek a kövezések a táplálékhalak gyülekező helyei is egyben.

Jól megfigyelhető, akár nagyobb ruganyok, akár kisebb kőszórások csipkéit vizsgálgatjuk, hogy mindenütt rendszeresen előfordul a kishalak csoportosulása. Klasszikusan ilyen hely az elvágó, iramodó, gyors vizek és a csendesedések találkozási pontjai. Itt ezeken fröccsen, csobban napközben a balin rablása, éjszaka pedig már a süllőké, harcsáké is. A folyóvízi wobblerezők, különösen este, éjszaka, és hajnalban, legbiztosabban itt számíthatnak kapásra. Itt imitáljuk a jól verető, többnyire felszíni fahalacskáinkkal a táplálékot. A sarkantyúk, ruganyok végein, azon a néhány négyzetméteren ahol kidobódik, ahol surranva elvág a víz, ott voltam a legeredményesebb magam is.

Rablóhalfogó Akadémia 9.
Rablóhalfogó Akadémia 9.

Rablóhalfogó Akadémia 9.

Rablóhalfogó Akadémia 9.
Rablóhalfogó Akadémia 9.
Rablóhalfogó Akadémia 9.

Rablóhalfogó Akadémia 9.
Rablóhalfogó Akadémia 9.

Később megtapasztaltam, hogy nem csak a kő végéből áll a világ, de mai napig a legbiztosabb halfogó helyként tartom számon a csücsköket. A meredek mélyüléseken itt ólálkodnak a felszínig az éjszakai rablók. Számtalan sikeres és egy kevés kudarcos élményem is kötődik a kővégekhez, érvelések helyett, inkább felvillantok ezek közül egyet. Igaz, akkor a moszatos kövek környékét ívás miatt is kerülgették a keszegek.

… Ha lassan is de végre beállt a sötétség. Eleinte olyan kopottas szürkés, majd az igazi, szurokfekete. Kezemben a pergető szerelés, ujjam a zsinóron, mint vadászé a ravaszon. Gyomromban izgalom, mely az első rablások után csak fokozódott. Nagy harcsára vártam, a hangokból ítélve ők lakmároztak a kőhányás moszatjára ívó keszegek közül. Sokadik, csendes dobásom után éppen a kőrézsű felett kellette magát a műhalam, mikor eleven erő akarta kitépni a kezemből a botot. A semmiből rám zuhanó kapás azonnali menekülésbe ment át. Ellenállhatatlan erővel, gyorsasággal tört lefelé a magakasztott hal. Kezemben a horgászbot karikára görbült, a húzás iránya a hírtelen mélység miatt csaknem függőleges irányban hatott. Ilyenkor nagy veszélybe kerül a horgászzsinór. A vízbe rakott kövezések meredek oldalait ellepik a vándorkagylók, és ezeknek éles kis páncélja borotvaként vághatja el a hozzáérő vékony zsinórt.
A ragadozók, a nagyobb harcsák, mintha csak tudnák ezt, gyakran egészen a kőhöz dörgölőznek, szinte alá akarnak bújni a meredek halmoknak. Egyetlen védekezés lehet ez ellen.

- Hamar, hamar, ki a kövezés legszélére, a legvégére, úgy talán nem érhet hozzá a kőhöz, a kagylókhoz a zsinór – mondom magamnak, és azonnal cselekszem is. Lábam megtalálja a legszélső köveket, hasamba nyomom a bot markolatának végét és elszántan fárasztom a halat. Mit fárasztom, csak szeretném, mert inkább ő fáraszt engem. Közben fenékre érkezett, lejjebb már nem húz, erre ráemelek egy keményet. Nagyot rúg, visszatuszkol a hal. Mintha forgolódna, a helyét keresné odalent. Jól előre nyújtott pálcával kissé emelni igyekszem, de ez már sok neki. Elindul, határozott irányba lódul neki, csak úgy sivít a fékem, ettől kissé megijedek. Félek, orsómról leszedheti az összes zsinórt. Szerencsére az erős terhelésemre lassul a rohama, a húzásának iránya is határozatlanná válik. Rátapintok a zsinórra, az orsó dobjára, még a fele megvan, nincs hát semmi baj. - Mekkora lehet - furakodik csapongó gondolataim közé a kíváncsiság, miközben igyekszem higgadtan viselkedni. A fárasztás csak néhány pillanatra lankad, de mozgatásomra ismét alapos erejű húzást kapok. Recseg, ropog minden.

- Csak a zsinór bírja – fohászkodom magamban. Védekezésének jellegzetességeiből, mozgásának erejéből érzem komoly harcsa a vendégem. Szerencsére lassan visszafordul, a kövezés mögötti öböl közepe felé veszi az irányt. Arra nincsen semmiféle akadó, ott nyugodtan úszkálhat. Egyenlőre még teljességgel ő diktál. Emelve a horgászbotot próbálom magam felé erőltetni. Centiről centire lopom tőle a távolságot. Talán a keménykedésem miatt, egyszerre csak elindul felém. Győzöm beszedni, felorsózni a damilt. Eljön egészen a kőláb széléig, a zsinór mintha magam elé mutatna. A kő előtt megáll, nagyokat pumpál kezemben a bot, tehát közben azért forgolódik. Időnként farkával is nagyokat üt a vékony pergető zsinórra, ezek veszélyes pillanatok. Folyamatos terhelésemet nem sokáig bírja ellenfelem, ismét elindul. Ezúttal segít neki a gyorsuló, elvágó víz, mintha érezné ezt, rögtön beleúszik a sodrásba. - Na még ezt ki kell védenem - bíztatom magam, és terhelem ismét a felszerelést amennyire csak szabad. Most sem tetszik neki az erős fékezésem, a folyamatos ellenállásom, hamarosan lelassul, majd meg is áll.

– Nem szakíthat!- mondogatom magamnak. Közben az erős hal a fenék felett ismét beindul, forgolódik, szinte dobálja magát, miközben azért lassan már felém is közelít. Jó magasra emelem a botot, majd gyorsan orsózom fel a megnyert zsinórt. Többször egymás után sikerül ez a pumpálás. Egészen a közelembe erőltetem a harcsát, de innen egy rugaszkodással ismét visszatör a fenékre. Ezt is megúszom szakítás nélkül, a fékem biztonságosra van állítva. Akkor hát kezdhetem elölről. Minden emelésem lassú és óvatos. Centiről centire rövidül a kint lévő zsinór, már várom, mikor pillanthatom meg a sötét felszínen. A lehető legcsendesebb részen ahol alig mozog a víz, ott igyekszem a tetőre emelni. Még egy emelés most már tényleg látnom kellene. Ekkor végre felpúposodik, megtörik a fekete víztükör. Talán három métere lehet tőlem, mégsem látom. Szeretném megtartani fent, de nem tudom. Visszafordul, ismét a mélybe tör. Szívszorongva adagolom a zsinórt, de már nem olyan vehemens a húzása. Azért ismét hosszú percekig tart, mire ismét a felszínen sejtem a ragadozót. Magasra tartott horgászbottal húzom magam felé a harcsát. Egészen előttem van, tudom rá kellene világítani, de ez izgalmamban nem sikerül. Inkább a stabil pozíciót keresem a kiemeléshez. Közben csizmámba befolyik a víz, de nem baj, stabilan állok és a harcsa feje ott van már előttem a felszínen. Felejthetetlenül izgalmas pillanatok után a harcsát is vonszolva hátrafelé csetlettem-botlottam a magas kövezésen. Csak miután kellő távolságra kerültünk a víz szélétől, akkor rogytam le mellé egy lapos kőre. Az izgalomtól összevissza zakatolt a szívem, csaknem belekiáltottam boldogságomat az éjszakába. Pedig a harcsám csak jó harminc kilót nyomhatott. Igen ám, de egy kis apró műcsalival becsapni, majd könnyű pergető szereléssel az éjszakában partra parancsolni, mégis csak nagyszerű dolog. 

Rablóhalfogó Akadémia 9.
Rablóhalfogó Akadémia 9.

Folytathatnám a sort, akár néhány kudarccal is mikor a hal volt az erősebb. Különösen a parti horgászatoknál a nehéz terepviszonyok miatt előfordulhat, hogy erősebb nálunk a megakasztott harcsa. Én a vadregényes Dráván is igyekeztem mindig körültekintően megválasztani a wobbleres helyet, de még így is támadtak ám időnként nehézségek. Előfordult, hogy a partról leszakadt fák állták el a fárasztás útját, vagy csak a meredek part tette nehézzé a halak követését. A sötétben rabló halak viszont mintha direkt a nehezen megközelíthető helyeket választanák. Talán, mert érzik ők is a háborítatlanságot, talán, mert az ágak sűrűje mellett is összeállnak a táplálék halaik. Sokszor elcsodálkoztam azon, milyen sűrűkből is hallatszottak a rablások hangjai.

Rablóhalfogó Akadémia 9.

Rablóhalfogó Akadémia 9.
Rablóhalfogó Akadémia 9.

Rablóhalfogó Akadémia 9.
Rablóhalfogó Akadémia 9.

Rablóhalfogó Akadémia 9.

A legszerencsésebb eset, amikor a „kopasz” homokzátonyokon, tiszta folyó vízi terepeken tudunk wobblerezni, mert ott ahol még van süllő és harcsa, ezeken is jellegzetes az éjszakai vadászatuk. Óvatos, csendes sétával hosszabb szakaszokat bejárhatunk, és a látott, vagy még inkább hallott rablások környékét megpergethetjük. Az ilyen kevésbé akadós terepeken sokkal jobbak az esélyeink, nem kell az akadóktól tartanunk. Előfordul viszont, hogy az egészen nagy harcsák akasztásuk után a mederbe, a mélybe igyekeznek visszamenni. Megvan tehát a zátonyos területek horgászatának is a nehézsége, izgalma. Azt hiszem azért ez senkit nem tart vissza a wobblerezéstől. Legyen a folyóvízi horgászhelyünk akár a kövezéseken, akár az egyéb haltartó helyeken, a legfontosabb, hogy a kapásig, a rávágásig jussunk el. A többi, ha izgalmak árán is, majd csak összejön.  

Rablóhalfogó Akadémia 9.
Rablóhalfogó Akadémia 9.

Rablóhalfogó Akadémia 9.

           
Írta és fényképezte: Bokor Károly
Szólj hozzá:
Qvazi#1 2009. 04. 14., 14:06A márna ikrája mérgező, ha jol tudom.
dolha3#2 2009. 04. 13., 19:45nekem csak egy kérdésem lenne: a harcsa máj mérgező.
összes hozzászólás megtekintése »
Szakírónk
Az amúr (Ctenopharyngodon idella) eredeti elterjedése a Jangce és a Sárga-folyó volt. A XX. században kezdték telepíteni világszerte ennek köszönhetően nemcsak Európába, hanem a tengerentúlra is eljutott. Hazánkban az első regisztrált amúr telepítés 1968-ra datálódik, melynek helyszíne a tatai Cseke tó volt.