A gumihalakat, formai, vagy technikai értelemben célszerűnek látszik kétfelé választani. A twiszterekhez hasonlóan, ezeknek a műcsaliknak is a nagyobb, klasszikusabb csoportját magunk „szereljük” készre, azaz rakjuk össze jig horogból és a plasztik testből. A gumihalak családjának másik részét képezhetik a gyárilag készre szerelt termékek. Ezekkel nincs egyéb teendőnk, csak horgásznunk kell velük. A gumihalakat, ha röviden is, de így külön választhatjuk. Alakjuk, formájuk szerint fennmaradó, haltestű és tviszter farkú, vagy twiszter testű és halfarkú, és minden egyéb formájú plasztik csalit majd egy következő csoportba sorolhatunk.




Technikailag mindent rendszerezni, alapoktól felfelé mindent áttekinteni, főként a terjedelem szabta határok miatt túlságosan nehéz lenne, így a gumihalaknál is csak néhány fontos alapot érintenék. A nagyobb terjedelmet a pergetésnek, a gumihalazás módjának szánnám, későbbiekben körüljárva a kapások, a fárasztások pillanatait is.
A legfontosabb összeszerelési kritériumok a twiszterezésnél említettekkel szinte megegyezik. A megfelelő súlyú jig horog kiválasztásánál hangsúlyosan fontos a horog szárhosszúsága. A twiszter farkát kevésbé, de a gumihalakét nagyon könnyen tudjuk lebutítani, azaz a mozgását lerontani, a rosszul választott horoggal. Nem szabad a horgot a farokhoz túl közel kivezetni, nem szabad túl nagy horgot választani. De az sem szerencsés, ha nagyon „fejközeli” marad a kivezetése, mert különösen nagyobb gumiknál gyakori lehet az üres rácsípés. A helyes szerelése, párosítása akkor van a gumihalnak, ha a farok könnyed mozgása megmarad.


A kapások számát, tehát az eredményességünket is nagyban befolyásolja a gumihal mozgáskészsége. A fenti okon kívül természetesen egyebek is, például a gumi anyaga és alakja is meghatározója az igazi jó mozgásnak, a veretésnek. A lágy alapanyag, a vékonyabb farok nyél, a nagyobb felületű, nagyobb ellenállású farok korong, vagy tányér, mind fontos ismérve a jó gumihalnak. A lényeg, hogy már a lassúbb vezetésre is jó mozgással reagáljon. A jigek formáját is tudjuk úgy választani, hogy azok szinte egységesen illenek a gumihoz. Ezeknek még a haladása, úszása is jobb a vízben.


Ha gumihalunk mozgását illetően kétségeink vannak, vagy kellő tapasztalatok hiányában még nem ismerjük eléggé, úgy feltétlen nézzük meg azt a szélvízben. Az alapmozgatást így tanulgatni is lehet. Halaink színei az egyéb műcsalikhoz hasonlóan nagyon sokfélék lehetnek. Nagyon nehéz receptszerűen tanácsot adni. Inkább megismételném a fontossági sorrendet a fogósság szempontjából. A könnyed mozgás lehet az első, és ez után mondanám, hogy nálam a sárgás árnyalatok, de a fehér is a sor elején vannak. A narancsos, a neonos zöldes színek, és ezek variációi még, melyek a legtöbbször fogósak. A nagyon tiszta vizekben az olajosabb, tompább barnás, sötétes tónusok gyakran nyerők. A zavarosodó, vagy kevésbé tiszta vizekben nálam a csillogós, flitteres darabok, a világosabb gumik kerülnek inkább a kapocsba. A színekkel együtt máris említhetjük a méretek kérdését. Véleményem szerint a közepesebb, a nagyobbacska gumik favorizálhatóak elsősorban. Értem ezt süllő, csuka, esetleg harcsa horgászatára is. A kicsit rendesebb méretű ragadozók előszeretettel mozdulnak a kövérebb falatokra. Különösen a lehűlt, táplálékban szegényesebb vizekben fordul szívesen a ragadozóhal a több kalóriát biztosító, nagyobb falatok után. Tíz centi körüli, időnként akár tizenöt centiméteres nagyságú az a gumihal, amellyel leginkább érdemes keresődni.


Természetesen a cserélgetéseket, kísérletezéseket mindig érdemes alkalmazni. Ismert gyakorlat a nagyobb, tizenöt centis gumihalak horgozása, úgy, hogy a jig horoghoz egy azt követő apró, hármas horgot erősítenek. Ezzel még inkább vigyázni kell, nehogy a veretős mozgás csorbuljon. Nem is igazán sportszerű a két horgos gumi, de kevesebb lesz tőle az üres ráütés, az esetleges farok leharapás. Ez utóbbi is bizony előfordul, süllőnél, csukánál egyaránt. A gyakorlott gumis pergető már a kapás után érzi, hogy furcsán jön a gumi, nincs meg a szokott súlya, ellenállása. Elég bosszantó, egyben izgalmas pillanat mikor megcsonkítva előbukkan a plasztik halunk. 
A magam részéről állóvízen kissé nehezebbnek, ettől kissé talán szebbnek is tartom a gumihalazást.


Folyásokban ugyanis besegít a mozgatáshoz a víz, az áramlatok, de állóvizekben nem. A tavakon, állóvizeken a gumihal életre keltése teljesen a horgász feladata. Tisztább meder viszonyok esetében a bedobás lehet hosszabb és a vezetés többféle módon indulhat. Akár süllő, akár csuka a keresett ragadozó, lassú tempóban húzhatjuk magunk felé úgy is a műcsalit, hogy az a fenék felett, vagy főként csukára kissé feljebb, majdnem párhuzamos vonalban haladjon a fenékkel. Bele-belegyorsíthatunk, esetleg meg-megállva, lassítva ejthetjük is a gumihalat, de a lényeg, hogy folyamatosan, főként orsómozgatással magunk felé hozzuk a gumit. A másik ilyen helyen alkalmazható mozgatás már inkább a bot segítségével működik. Amint dobás után leér a műcsali, óvatosan ráfeszítünk, és csak a bottal feldobjuk, hírtelen mozdulattal felpöccintjük a felszín felé. Erről a felső holtpontról a gumi ismét a talaj felé fog lavírozni, és mi kontaktust tartva kísérjük a bottal. Ekkor, fent a holtponton, majd utána óvatosan a leszálló ágban vesszük fel a hajtókarral a felesleges zsinórt. A kapás is legtöbbször ekkor, a süllyedéskor következik be, de előfordulhat legfelül, és már a talajra esés után is. A süllyedő, hulló táplálékhal utánzat is vonzó a rablóhalaknak, pedig a gumi mozgása ekkor nem is mindig intenzív. A lefelé irányuló mozgás azért nem teljesen lesz merőleges a fenékre. Egészen lassan, már csak a folyamatos kontaktus miatt is, a süllyedés közben jöhet a gumihal felénk is. Ha nem is akarjuk, akkor is kissé húzzuk magunk felé.  Nem rossz szokás, és segíti az eredményességünket, ha megszokjuk, hogy szemünk rajta legyen a kint lévő zsinóron. Mással is, velem is előfordult, hogy a „dobálgatott” gumit (pláne ha ez a fenti ágon történik), úgy kapta el a ragadozó, hogy előbb láttuk a megroggyanó, esetleg valamely irányba megfeszülő zsinóron a kapást, mint azt éreztük volna. A fonott zsinórok általában jól láthatóak. Jó látóvilágnál izgalmas a pillanat, mikor a halak támadását egyértelműen visszajelzik. Mintha gyorsabb lenne a bevágás reflex ideje is, ha a szemünk is besegít. A finnyás, amolyan odakoppintós, odébb pofozós kapások is szépen megláthatóak a zsinór rándulásán. Természetesen úgy az igazi, ha a látvány, a zsinór finom jelzése mellett, koppanósan, vagy csak ritmusvesztősen, de a kezünkben, mindenünkben, rendesen is érzékeljük a kapást.



Térjünk azonban vissza a bedobásra, hogyan járjunk el akkor, ha akadósabb a meder? Nagyon röviden úgy mondanám, hasonlítson jobban stílusunk a tapogatáshoz, sőt szinte a mártogatáshoz is. A plasztik csalikkal persze a sima pergetés egyszerűbben megy, de alkalmasak ők az akadó közeli, azok melletti horgászatra is. Pontosan kell tudnunk az akadók helyzetét és ekkor finomabban, de körül simogathatjuk őket. Jól jöhet, sőt kívánatos ekkor a csónak. A tartások mellé állva könnyebb dolgunk lehet. A plasztikok közül azért a lobogósabb farkú twiszter alkalmasabb a tapogatás szerű horgászathoz, bár növényzet közti lukakban, főként csukákat, gumihallal is sikerült fognom. A csukák is szeretik a vánszorgósan menekülő gumihalat. Velük különösen vigyázzunk nehogy leharapják a gumihal farkát.


Általános pergetések végén, egyéb műcsalik után, sokszor csak a plasztikokkal sikerült megfogni a „becsület” csukámat. Ha kifejezetten rájuk pergetünk a pirosas színezetűeket is ajánlatos elővennünk. A balinok is kaphatnak a gumihalainkra. Ők inkább folyóvizeinken támadják a plasztikokat, állóvízen, nehezebb túljárni az eszükön.


A harcsák többnyire meglepetésként érkeznek a gumihalakra, a mélységekben, a fenék felett billegő plasztikokra rabolnak rá leggyakrabban. Szintén a fenék közelében, de nem csak a mélységekben találunk rá leginkább a süllőkre. Sekélyebb területeken is tudunk fogni, úgy tapasztaltam ott nem mindig tűnnek fontosnak a színek. Néha elég a méteres vízben pergetni rájuk, ott is megtalálhatjuk őket. Ilyen esetben, mert talán nagyon beleesik a fény a vízbe, lehet, hogy nem elsősorban látásukra támaszkodnak a rablóhalak. Jó mozgatással viszont rögtön be lehet csapni őket. A technikánál maradva, folyóvízen a sodrás kínálta lehetőségeket mindig bele kell számítani a körülmények közé. Ennek előnyeit ki kell használnunk. Partról is jól kamatoztathatjuk a sodrás, a folyás nyújtotta előnyöket. Ösztönösen tudhatják már a rablóhalak, hogy a számukra még táplálékot jelentő beteg, pusztulófélben lévő kishalakat az áramlatok már sodorhatják, azok már nem koordinálják a mozgásukat. Talán ez az oka, hogy ha ügyesen eljátsszuk ezt a gumihalunkkal, rávágásokat, fogásokat tudunk kicsikarni. Természetesen nem teljesen élettelen sodródásra kell gondolni. Sőt az a jó, ha inkább csak úgy érintgetjük a feneket, közben meg-megemelgetjük, megfuttatjuk a gumihalat. Röviden, elképzeljük és utánozzuk a természetben, a víz alatt történteket. A folyás előnyei közé tartozhat, hogy ha lassú a víz, csónakunkkal esetleg együtt csoroghatunk vele. Így is lehet pergetni, vagy akár csak lelógatni fenék közelbe a gumit. Emelgetni, mártogatásszerűen horgászni tudunk ezen a módon. Azokon a törésvonalakon, mederszakaszokon eredményes ez, ahol a süllőtanyák felett ballag a csónak. A csónak természetesen mindenhol előnyére válhat a pergetőnek. Ennek hiányában se csüggedjünk, mert ahol partról elérhetőek a süllők, ott mindenképpen elővehetők a különféle plasztik csalik is.

Szólj hozzá:

Mehet