Ha késő ősz, akkor Duna-delta. Ha delta, akkor jó barátok. Ha jó barátok, akkor jó horgászat. Ha jó horgászat, akkor halak. No és ha halak, fogások, kalandok, akkor talán kötelező beszámoló is. Még akkor is, ha majdnem erről a helyről, itt a magazinban, éppen másik írások is szólnak.

Nem lennék hűséges az öreg Duna utolsó kilométereihez, a számomra régóta kedves deltához, ha nem említeném fel minapi kirándulásunkat. Régóta járok vissza, szemem előtt modernizálódik, változik a nemrég még alig érintett vízi világ. Ennek ellenére még sok természeti szépséget, sok érdekes vizet, és még halakat is lehet itt találni. Amióta a hűlő folyókban plasztik csalikkal is szívesen pergetünk süllőre, azóta a kora téli, deltai horgászatok is ismétlődni kezdtek. Bíró Józsi, székelyudvarhelyi barátom meghívására november derekán idén is útra keltünk. Úgy, mint legutóbb, most is mohácsi cimborámmal Brankóval róttuk a kilométereket, majd székelyföld után Jóska vitte tovább a csapatot. Csapat voltunk, mert immár hagyományosan velünk tartott Benzár Zsolt is, sőt a török nemzetiségű Muhi és Muki, a két Ünver testvér is. Szerencsésen megérkeztünk, és a kötelező, finom lipován halászlé után volt mit kipihennünk. Az első reggelünkön tettre készen indultunk a halak után. Nagyon jó volt látni a sok kedves, ismerős horgászhelyet. Azt már kevésbé, hogy hatalmas munkával, sok helyütt kövezik a Sulina-ág még meglévő szabad partjait.


Akár csak egy évvel korábban, Jóska és Zsolt most is egy hajóban evezett, a török fiúk szintén, a harmadik párost pedig Brankóval mi alkottuk. Tekintettel a novemberhez képest meleg időre, társam a kishalas vödröt is megtöltötte. Ő már az első süllős helyeken megpróbálkozott a csalihalas, fenekező módszerrel is. Én kitartok a pergetésnél – mondtam, és valóban, nem is tettem le a pergető botot. Pedig nem volt könnyű éhes süllőt találni. Természetesen, mint folyóvízi horgászok, csak a fő ágban gondolkodtunk. Meredeken kimosott, mély, márgás, köves partokat próbálgattunk elsőre. Talán a harmadik helyen állva fogtuk meg az első süllőt. Kishalra kapott, és Brankó az első húzásnál kézbe kapta a fenekező botját. A hal, bár finoman, de jól láthatóan kérte a monofil zsinórt. Így, egy kis idő múlva suhant a bevágás, és hamarosan megvolt az első tüskéshátunk. Később, ugyanitt még egy finom kapás borzolta a kedélyeinket, de csak a fognyomok maradtak a kishalon. Én közben többféle gumival is kísérleteztem. Roppantul élveztem a pergetést. Amolyan tapogatás szerű, lassú ritmusú gumizást szeretek alkalmazni a mederben. Miután a fenékre engedem a húsz grammnál valamivel súlyosabb műcsalit, mindjárt el is emelem onnan. Ekkor kezdődik a fel-le táncoltatás. A fenék felett járatom, és minden pillanatban várom a rávágást. A vékony fonottal gyors, határozott a kapás érzékelése. Néha azért előfordul, hogy csak megkönnyebbedik, súlytalanná válik a plasztik. Ha nagyon figyelmesek vagyunk, akkor azért ilyenkor is érzékelhető a ráfogás, ám a felénk irányuló rávágáskor a beesés az érzékelhetőbb mozzanat.

Ilyen volt az én első kapásom. Tizenöt centis halammal a fenék felett dolgoztam éppen, mikor egy könnyed kis pöccintés, majd rögtön a ritmusvesztés következett. Azonnal behúztam és bizony a bevágási ív utolsó centiméterein értem utol valakit. Megvan, - mondtam ki tüstént, és gyors orsózással felvettem a kontaktust. A hal közben tovább szaladt felém, csupán a csónak alatt kezdett tiltakozni egy kicsit. Néhány pumpálással felemeltem a felszínre, és azonnal láttuk, hogy a nagyméretű gumihalat csaknem becuppantotta. Nem nagy, de legalább kicsi, - viccelődtünk, mert nem érte el a kilónyi súlyt. Akkor is gumis, és akkor is a miénk,- tódítottam az élményen és nagyon jó kedvűen horgásztunk tovább. Később barátom elkapta a másodikat is, majd annak kezdtünk örülni, hogy Muharrem kiemelőjébe is darabosabb süllő került. Akkor már valamivel felettünk horgonyoztak ők is, így végig is nézhettük fenekezős fogásukat.



Az első két napot egyformán szép kereső horgászattal zártuk, és megérkező süllőink, ha nem is voltak nagyok, de boldogságot jelentettek számunkra. A harmadik napon főként Jóskáékért szorítottunk, de ismerve a Bajnok kitűnő halérzékelő képességét, biztosak voltunk benne, hogy valahol rábukkannak ők is a keresett süllőkre. Zsolt ugyan is Románia háromszoros egyéni bajnok versenyhorgásza, és újabban a pergető süllőzés megszállottja is. A finomszerelékekhez szokott horgász hihetetlen könnyedségével bánik a rablózó cuccokkal is. A pontyokról pedig különösen sokat tud a fickó, és ezt bizonyította is. A harmadik napon, mikor áradni kezdett a folyó, együtt sütögettük a rablóhúsainkat. Nagy örömünkre Józsi egy szép süllővel érkezett. Tüstént lefotóztam addigi legszebb tüskésünkkel, majd a pecsenyézés közben meghallgattuk Zsolti tervét, ami a pontyokról szólt. A mindig kópésan, vagy inkább góbésan viselkedő fickó előadta, hogy megtalálta a pontyokat. „Ott szökdösnek a part szélében a térdig érő vízben, ha rájuk ülünk, bííztosan fogosgatunk belőlük ”- mondta, és én tudtam, nem szokott a levegőbe beszélni. Közben jókat nevetgéltünk a rögtönzött közös ebéd alatt. Kint a természetben feledhetetlenné válnak ezek, az együtt töltött idők. Muhiék is rettentően jópofán törik a magyart. Kacagtunk is eleget, miként ők mondják a nevetést. Brankó ebbe bele is fáradt, ebéd után elnyúlt a Sulina füvén, éppúgy szunyókált egy keveset, amint a Duna partján jóval feljebb is szokta.




A szieszta után ki-ki, ment a maga dolgára. Folytattuk a süllőportyát, és ha nem is könnyen és nem is nagyok, de azért akadtak az áradás elejében is halaink. A mellékágakba, csatornákba egyelőre nem akartunk belátogatni. Jobban tetszett a nehezebb feladat, az akadós, nehezebben horgászható főmeder vallatása. Itt mindig remény van az igazán nagy testű halakra is. Ennek tudatában magam is szorgalmasan váltogattam a plasztikokat, barátom is gyakran tette fel a combosabb kishalakat, de csak nem jöttek a kapitális süllők. Az utolsó, gumival fogott sulinai süllőm csupán bicska méretű volt, még is megtámadta a közepes méretű gumihalat. Azonnal visszaengedtem a mohó gyereket, majd Jóskáék után néztünk. Láttuk, ők már pontyoznak, intettek is, ne zavarjuk köreiket, mert sekély mellettük a víz. Így hát az alkonyatban csendesen haza motoroztunk. Nem sokkal utánunk mindenki megérkezett, és a két legszebb pontyot máris megörökíthettem, az eredményes horgászokkal. Bíró uramé egy jó hatos, míg Zsolté csaknem kétszer akkora volt.
– Fogosgattunk még néhányat, de rögtön vissza is engedtük őket. Ott voltak a part szélében, ahol mutatkoztak is, - mondta csendesen, a tőle szokott módon Zsolti. 


A következő reggelre nagyon megváltozott a folyó képe. Színe a tejes kávéra emlékeztetett, felszínén uszadékok siettek a tenger irányába. Az áradás felgyorsult, a kisebb folyók által összegyűjtött sok csapadék leérkezett a Dunára. Barátaink jól ismerik a környéket, így erre a helyzetre is volt megoldás. Az öreg Duna-ágakba, a belső vizekbe, amit tulajdonképpen deltának neveznek, oda még nem zavarhat be az áradás. Szép kirándulás lehet ezeket alaposabb bejárni, és ahol lehet meghorgászni. Így is cselekedtünk. Ismét felpakoltunk egy kis közös elemózsiát és egész napos túrára indultunk. Lemotoroztunk a következő településig, majd még tovább, olyan távolságra, hogy a tenger már közelebb volt, mint a gorgovai bázisunk. Befordultunk a nádasokkal övezett öreg Dunába, de ennek torkolatánál azért horgásztunk is egy kicsit. Öreg sügérek kapkodtak a csalikra, később körbemotoroztuk a mellékágat, és természetesen ahol lehetett a halakat is kerestük. Kizárólag plasztikokkal fogtuk a fiatalabb süllőket. Jóskát csuka is megharapta, elvitte a gumihalát. Az éles szájú ragadozót én bosszultam meg, egy Storm tviszterrel elkaptam egy kettes körülit a testvérei közül. Amúgy csak a kisebb süllők voltak aktívak. Természetesen foghattunk volna mást is. Mikor rabolgatni kezdtek a balinok, alig néhány dobás után, egy körforgóval közülük is csíptem el mutatóba. 






Visszalévő időnk a mellékágak, holtágak birodalmában is szépen telt. A Három nap sulinai horgászatot, három nap belvízi követte, és itt is számos tapasztalatra tehettünk szert. Zsolt két méteres, érzékeny varázspálcájával, még azt is érzékelte, ha a rablók rátüsszentettek a gumijára. Egymás közelében horgászva megbeszéltük a tapasztaltakat, igazán jól éreztük magunkat. Mint mindig ilyenkor, most is szárnyalt az idő. Hamarosan eljött a készülődés, a csomagolás ideje. Állandó segítségünk, a kemény halászlegény, Niku, gerincbántalmai miatt nem tudott bennünket az autónkhoz, Partizánba fuvarozni. Felesége, Kátya is amolyan vízi, lipován asszony, így ő kezelte az egyik motorcsónakot. Neki intettünk búcsút, amint bennünket kipakolva visszafordult a Sulina hátán hazafelé, Gorgovára. Egy hét után ismét az autónkban voltunk, egy fél óra múlva a jól ismert nufarui átkelőnél vártunk a kis kompra. Itt mindig megragadom az alkalmat, hogy néhány deltai hangulatú fotóval hazalopjam magamnak azt, amit itt, a halakon kívül megkedveltem. 




A komp után ismét Jóska autója duruzsolt, és mintha egy kis szomorúság is mellénk férkőzött volna az autóba. Csendesen irányba vettük a távoli hegyeket és azon túl székelyföldet. Később megígértem Józsinak, hogy az idős, csónakos pár fotóját elhozom majd nyaralója falára. Jóska szerint már nem kell sok idő, és itt sem látunk majd ilyen igazi, dunai életet. Én előttem folyton az öreg vízi ember tekintete lebegett. Arra gondoltam, a legnagyobb dolgokat nem is lehet a technikával megörökíteni. Például a jó barátságokat is, csak a szívek őrzik. Az igaziakat örökké, akárcsak a delta varázsát.

Szólj hozzá:

Mehet