A napokban a Balatonon horgásztam. Rendkívüli dolog ez az én horgászéletemben, mert ritkán ringatózom a magyar tenger hátán. Ez az alkalom idén, egy tavaszi horgászat után immár a második volt, de több szempontból is nehéznek ígérkezett. Kánikulai időjárás, ismeretlen hely, és barátom rendhagyó kérése, csak ennyi volt a baj.

Régi cimborám, a győri Nagy Zoltán, jó esztendővel ezelőtt, Badacsony hegy lábánál vett egy nyaralót. Rendjén is mennének a dolgai, csakhogy ez a fránya horgászat indul nehezen. Mióta balatoni horgásznak is számíthatja magát, még nem találkozott süllővel. No, „most mutasd meg”, szólt nekem viccesen a felkérés, és egy esteledésben együtt eveztünk a csónakban befelé. Az asszonyok persze már készítették is az új ház, új konyhájában, az új serpenyőt, mert a balatoni fogast egyszer illik megkóstolni is. A Zoli által menőnek mondott helyi szereléssel és csalizással nem törődve, én a magam feje után mentem. Egy bottal horgásztam, Zoli kettővel. Még világosban kaptam el az első, majd a sötétség első félórájában a második süllőt. Az igazi örömöt azonban barátom hamarosan érkező, első hala jelentette. Szerelése, csalizása most megegyezett az enyémmel, még a kapása is. És ez utóbbi is lényeges lehet. Erről szeretnék kissé bővebben szólni, mert a kapások és a bevágások után Zoltánnal is hosszasan beszélgettünk ennek fontosságáról.  


Régi gondolatok jöttek a felszínre, olyanok, amelyeknél érdemes egy kicsit elidőzni. Zoli azelőtt már néhány kapást elrontott, mert valószínű túlságosan hosszasan várakozott, a süllő otthagyta a csaliját. Otthagyta, mert megérezte az ellenállást, gyanút fogott, vagy, mert kicsi volt. Most a folyamatos kapásba, karikamozgásba hamar, néhány másodperc után bevágtunk. És fogtunk három süllőt. Nekem az első olyan szépen, folyamatosan húzott a halszeletre, hogy még a botot is megemeltem, kissé utána nyújtottam és úgy vágtam be, szinte azonnal. A következőnél sem „nyelettem”, de a barátom sem. Mégis jól, mélyen a szájukban akadtak meg a horgaink. Később erős szél támadt, hazaiszkoltunk, de nem csak süllőinket, jó kedvünket is magunkkal vihettük. A süllő, még a kicsi is ragadozó hal ám, állapítottuk meg odahaza, a kertben borozgatva. Felvillant bennem még a kannibál tulajdonságuk is, adott helyzetben ez a ragadozó saját faját sem kíméli.  

Eszembe jutottak a különféle műcsalikra keményen rádurrantó, kisebb és nagyobb süllők, sőt a sokszor jól láthatóan kapó sügérek is. A rengeteg műcsalis horgászat is nagyon jó tanuló idő, tapasztalatszerző lehetőség a süllők életéről, szokásairól. Érdemes átgondolni a wobbleres kapások tanulságait. Az arasznyinál alig nagyobb méretű süllőcskék is nekirontanak ám a műcsaliknak, hát még a nagyobbak. Én a wobbleres pergetések tapasztalatait, megfigyeléseit átültetem a természetes csalis süllőzéshez is.




A süllők kemény rávágással küldenék torkukba, gyomrukba a wobblert is, ha ezt megtehetnék. Szerintem, itt van elásva az a bizonyos kutya, mert a műcsalikat, még ha méretük megfelelő is, a rajtuk csüngő horgok miatt nem tudják rendesen beszippantani, bekapni. Itt-ott ezt én már hangoztattam, mert rengeteg kapást, akadást, süllőfogást megtapasztalva ez a véleményem. Nem igazán lehet jellemző, hogy a támadó süllő, mikor jól is eszik, éppen csak odacsípne az átlagos méretű wobblerre. Azért fityeg az igen gyakran a szájszéli csontokon megakadva, mert már befelé úton a kapáskor megakadnak a horgok. Néha sikeres a rárablás „bekapó” mozzanata, ilyenkor egészen a torok mélyén mosolyog a wobbler, vagy más műcsali. Annyit érzünk, csupán, hogy üt, esetleg tol egyet a hal, abban a minutában akasztunk, és mégis hihetetlen mélyen benne lehet torkában a fahalacska, vagy a gumi. Ekkor nyilván elkerülte a szája peremét kívül és belül egyaránt a horog, vagy inkább a horgok. Kapjunk csak kézbe néhány wobblert, nézegessük meg őket, a horgaik miatt tényleg csak a nagyra nyíló száj közepén van esélyük mélyre kerülni.   


A természetes csalikat egyes süllőző horoggal, már sokkal többször kapja torokra, még egyetlen rántással is. Nagyon sokat horgásztam rájuk fenekezve is. Gyakran kísérleteztem azzal, hogy szinte azonnal bevágtam, és bizony sokszor a torok mélyén volt a horog. Tehát nem vártam a nyelegetésre. A wobblerezéshez hasonlóan a gumizásnál is gyors a bevágás. Megfelelő arányok esetén itt sem meglepő, ha ki sem látszik a ragadozó szájából a plasztik.

De maradjunk a kapásnál, a rávágásnál, a wobbleres tapasztalatoknál. Sajnos elég gyakori, és főként fájdalmas esemény, hogy a megakasztott süllő kirázza, lerázza magáról a horgot. Ez elsősorban a fenti okok miatt alakul így, hisz legtöbbször a csontos szájszéleken, sokszor még azon kívül is megakad a horog. Ezért is fontos a kissé kemény, gerinces bot, mert ezekkel hatékonyabb a bevágás, jobban behatol a horog. Amikor fárasztáskor megjelenik az esti, éjszakai süllő a felszínen, többnyire meglátjuk a wobblerünket is, valahol a hal száján.



Legtöbbször úgy tűnik hátulról támadta, onnan kapta el a műcsalit. Valószínű, hisz néha szemtanúja is voltam ennek, leggyakrabban így lehet. Ám a wobbler helyzete a süllő szájában nem tökéletes támpont. A rávágás után ugyanis mi magunk felé húzzuk a halat. A wobbler vezetőszemén kapja tőlünk az erőt, a húzás irányát. Törvényszerű tehát, hogy „igazítunk” rajta. Arról nem is beszélve, hogy a süllő nagyobb rántásai, fejrázásai, védekezése is átrendezheti a wobbler helyzetét. Egészen biztos, hogy hasonlóan az élő csalihoz, gyakran oldalról kapja a támadást a műcsali. Ellentétben egy kishallal, kevésbé hörpölhető mélyen ez a szúrós falat. Az még a nagy erő hatására sem görbül, idomul a rabló szájba, hanem megakad. Mégpedig néha kívül, vagy éppen csak belül. Véleményem szerint tehát, a megakadó wobbler helyzetéből, a kapásra, rávágásra vonatkozóan, nem könnyű biztos következtetéseket levonnunk.  



Bevágásunk pillanatában szerencsénkre a hegyes horgok azért általában odacsípnek valahova a fogakkal vértezett szájban. Ezeknek a komoly fogaknak a funkciója főként a nagyobb táplálékoknak a rögzítése, a megragadásuk pillanatában. Nem harapásra, ölésre, inkább a biztosabb fogás érdekében fejlődhettek ki. A gondolatsorom a természetes csalihoz, a kapás, a rávágás módjához, annak időtartamához kanyarodik vissza. A kishal, vagy a halszelet, ellentétben egy sok kampóval ékesített wobblerrel, csak egy darab, jóval kevésbé akadós horoggal van bélelve. Tehát sokkal könnyebben csusszan a rávágás, a beszívás pillanatában mélyebbre. Ez, a kapás első jelzésekor gyakran így történik meg. Akkor nem, ha a süllő nagyon kicsi a felkínált csali méretéhez képest. Ekkor csak elkapni, megragadni képes a ragadozó a kiszemelt táplálékot. Ösztönénél fogva nem ereszti könnyen, próbálja bekebelezni. Néha ezt magától feladja, néha mi rántjuk el tőle a csalit, mert még egy kis várakozás után sem ül a bevágás. Ekkor elsősorban nem arra kell gondolnunk, hogy finnyásan, lassan eszik a süllőnk, hanem inkább arra, hogy nem birkózta be a zsákmányát. Ezzel ellentétben, akváriumi felvételeken is jól látható, mikor egy villanás alatt eltűnik a süllőtorokban a megfelelő arányú táplálékhal. Nekem többnyire az ilyen típusú rávágások ötlenek eszembe, mikor süllőkapásaim vannak, és nem igen habozok sokáig a bevágással. Így volt ez azon a balatoni estén is, amikor oly sokat beszélgettünk erről a mozzanatról. Ragozhatnám kissé tovább is a tapasztalatokat, de csak azt az egy példát hadd mondjam el, amit a közelmúltban másnál is bizonyítva láttam. Itt, a honlapon a Peca TV ötödik Rablótanyáján is látható, a süllőre is eredményesen horgászó Szöllősi Zoltán, amint rendes méretű kishallal csalizva a kapás első pillanataiban bevág, és meg is fogja a süllőt. Én ott voltam kamerával, ő pedig az úszós felszerelésével. Két kapása volt, mindkettőnek azonnal bevágott, és mindkettő süllőt jó mély akadással meg is fogta. Még a hosszúszárú fogó is kellett a horog kiszabadításához. Ez élesben az említett filmen végig is követhető, azért is említettem fel. Fülemben cseng, ahogy a horgász mondta: én mindig rögtön bevágok, mert a süllő egyből rendesen bekapja a táplálékát.  



Ezek a történések előtt már hosszú idővel magam is úgy horgásztam a sűrű akadókban. Semmi nyelésidőt nem hagytam a kapó ragadozónak. Leginkább azért nem, mert akkor biztosan mélyen bebújt volna zsinórral, horoggal együtt a fába, az akadóba. A sűrűbe, az ágak közé óvatosan beengedett horgot így, a süllővel együtt is sokkal biztosabban tudtam kiemelni, mintha kivártam volna.  Bizony a fenekezős süllők kapcsán, ott a Balcsi parton messze kalandoztak okfejtő gondolataink. Zoli barátomat elég sok példára hivatkozva győzködtem, hogy ne tétovázzon a kapásoknál. Ha jobbacska a süllő, bekapja az elég rendesen, és gyorsan a csaliját. És ő hallgatott is rám. Együtt csak azon az estén horgásztunk, de egy héttel később boldogan újságolta a telefonban, hogy sikerült egy remek duplázása. Gyorsan és örömmel mesélt a süllőiről, miközben én ismét magam előtt láttam az esteledő Balatont. Úgy hallottam a hangjából, madarat is lehetett volna fogatni vele…( nem csak süllőt ).

Szólj hozzá:

Mehet