.Ezen rovat kereteiben is megjelent, hogy tavaly májusban,  páros horgászverseny keretében megmérkőztünk mi a „Vidéki Sutyerákok” a „Fővárosi Jóképűek” ellen. Ellenfeleink többször is a visszavágó lehetőségét kérdezgették, nagyon szerették volna kiköszörülni a csorbát, hisz emlékezetesen súlyos vereséget szenvedtek. A napokban ismét együtt terveztünk egy horgásztúrát és ez jó alkalom volt az újabb vetélkedésre. Csapattársammal meg sem kellett beszélnünk semmit, szavak nélkül is értettük egymást, mindketten jó szívűek vagyunk, tehát alárendelünk mindent barátaink sikerének…
Először is igyekeztünk olyan helyszínt választani ahol nem ördöngösség a halfogás. Egy nagyon eldugott, de annál szebb és halasabb tóra látogattunk el. Éppen ráérő Karesz fiam is velünk tartott, így ötös fogattal érkeztünk a szép erdei környezetben megbúvó tóra. Itt a szabályok szerint minden halat vissza kell engedni, de ez sem Novák Lacinak, sem Szita Józsinak nem okozott gondot. Ők, éppúgy, mint Megyeri Gábor barátom, az élményért horgásznak, szeretik a természetet, és örömmel engedik vissza a halakat akkor is, ha az nem kötelező. Az első rácsodálkozás után helyet választottunk magunknak, velem maradt egy stégen Gábor és a fiam. Mellettünk pedig felálltak Laciék, azaz felköltöztek a vízre épített faházba. Jó volt így egymás mellett, mert minden esemény közös élményünkké válhatott. Karesz hamarosan aktivizálta magát, becsónakázva a horgászhely elé egy kis csalogató etetéssel hívta fel a halak figyelmét arra, hogy megérkeztünk.  


Ezek után ki-ki elkezdte a horgászatot, nagyon kellemesen telt, vagy inkább repült az idő. Hamarosan rajtunk volt az első est, versenyről szó sem esett, csupán nagyon kellemesen horgásztunk és pukkadoztunk a május végi kánikulában. Hajnalban Laciék elsőként kiültek a „házuk elé” és percekkel utánuk mi is hasonlóan cselekedtünk. Közben alig vettük észre, hogy fiam, a legkorábban ébredő horgász egy szép pikkelyes ponttyal megnyitotta a napot.


Természetesen szívesen lefényképeztük az első pontyot, és utána komolyan nekiálltunk a tennivalóknak. Laciék úgy ültek egymás mellett a stégen, mint valamikor az iskolapadban tették. Gábor pedig kópé ábrázattal, a szereléssel foglalatoskodott. Nem sokkal ezután pedig teátrálisan feltartotta az első kárászát a fényképezéshez.



A víz tetején rengeteg nyárfapehely sodródott, de ez szemlátomást nem zavarta a halakat, szépen tologatták és hörpölgették a különféle csalikat. Nagy örömünkre a szomszéd vár is feliratkozott a halfogások közé az első aranyhasúval. 


Bár a tükörpontyuk inkább szürke volt, mint aranyszínű, azért Laci csak hintett neki egy puszit mielőtt visszaengedte volna. Talán ezt hálálták meg a halak, vagy más fohászokat hallgattak meg, nem tudom. De az tény, hogy nem akármilyen nap következett. Először még azt hittük Gáborunk véletlenül fogott egy szép hatos tokot. Később azonban Laci is szákoló segítséget kért. Karesz a segítségére sietett és élvezetes fárasztás után gyönyörű halat vezettek a háló fölé. 




A hal csaknem kilenc kilót nyomott, és a pontyos, fehérhalas etetésen porszívózta befelé a finomságokat. A kapás után, már az akasztás pillanatától elárulta, megmutatta, nem akárki van a zsinór végén. Hatalmas örvényeket kevert, néha kiugrásokkal is próbálkozott, hosszasan, kitartóan és látványosan védekezett. Még meg sem nyugodtak a kedélyek, el sem ültek a csodálkozásunk hullámai, máris jött a következő. Sőt Jóska, azaz Joe is fogott a torpedók közül.  


Egy igazán szép nap, akár az a bizonyos lúd, úgy szép, ha kövér. Barátainknak a pontyok sem üzentek hadat, sőt barátságban voltak velük. Mikor felvették a csalit és hosszú zsinóron akadóba menekültek, még akkor is hagytak esélyt a horgásznak. Joe például csónakkal nem egyszer utánuk eredt. Karesz evezett, ő pedig kifűzögette a tuskókból a zsinórt, és máris szabadon fáraszthatta a halat.



A tó pontyai közül fogtunk, bocsánat, inkább úgy kell mondani, fogtak kisebbet, nagyobbat, persze legfőképpen bojlival. Mi pedig Gabival leginkább azzal töltöttük az időt, hogy megbeszéltük, pontyozni nem is szeretünk, elég nekünk a csalihalazás…
Mert például harcsát fogni csak az tud ám, aki nagyon ügyes, és be tudja csapni az öreg remetéket. Ilyen horgász például Karesz fiam, aki ha kis időre is, de csak kifektetett a fűre egy remek példányt. A súlyát nem tudtuk lemérni, ahhoz túl nagynak bizonyult. De találkozni így is nagy öröm volt vele és egy kicsit köszörültünk a csorbán.  


Ezek után még nagyobb kedvvel horgásztunk a harcsákra is. Ez a stratégia azért is kellett, mert közben az amurok is megtalálták Laciék csodagolyóit. Cseppet sem irigykedtünk rájuk, Gáborral igazi hazafias érzelmű horgászokként csak az őshonos fajokkal szeretünk randevúzni. Természetesen ezt azonnal közöltük a fickókkal, miközben fél szemmel azért a kapásjelzőiket, meg a kavalkádot lestük, amit egy-egy erősebb hal okozott. Volt csónakba ugrás, követéses fárasztás, de szerencsére kiemelés, és fotózás is bőven.  






Csoda, hogy mi nem is értünk rá rendesen horgászni?  No persze halat azért fogtunk ám, ha annyit ezúttal nem, mint az ellenfél csapata. A nagyobb érdemünk most abban merült ki, hogy észrevétlenül úgy dolgoztunk, hogy a legtöbb hal az ő horgukra kapjon. Így kiegyenlíthették a számlát. A tavalyi, ebrói pontyozás után jelenleg döntetlen az állás. Joe a leszerelés előtti pillanatokban még egy pontyot azért kiszelídített a vadregényes tóból, csak, hogy őshonos legyen a végére. Búcsúzóul örömmel álltam mellé egy fotóra.


Elsősorban azért, mert a versenyt, fricskázást feledve mindketten azt mondták, - jó helyre jöttek, gyönyörű időtöltés, jó peca volt, köszönjük. –

Úgy láttuk, boldogan indulnak hazafelé. Pedig ha tudnák, hogy Gáborral megfogadtuk, legközelebb ismét komolyra vesszük a versenyt, akkor máris remegne a lábuk…                                    

Szólj hozzá:

Mehet