Ezelőtt öt évvel, mikor először horgásztam az Ili folyón, nem gondoltam volna, hogy többször is visszatérek a kazah földre. Pedig így lett, 2006 után, idén, immár harmadszor utaztam a távoli ország híres folyójára.

Valami varázsa biztosan van a sivatag vándorának, az Ilinek, ennek a Kínában eredő szeszélyes folyónak. Egészen biztos, nem csak a halbőségével csábítja a horgászokat még ilyen távolságból is. Valami különös izgalma van a sivatagi világnak, a folyót ölelő nyolc méter magas nádfalaknak, és a kiszámíthatatlanul változó medreknek egyaránt. Barátaimat és engem sem hagy nyugodni a gondolat: nagyon nagy halak bujkálhatnak a labirintusokban, a zegzugos folyóágak tavak, csatornák szövevényes világában. Mire eljött az idei április, a téli tervezgetések után azon kaptuk magunkat, hogy ismét utazunk. Pedig nem egyszerű ez a történet.

Először repülés Isztambulig, itt hosszas várakozás, amit igaz jókedvvel, a híres bazárban töltöttünk. Ehhez persze kellett, hogy Bakai Pisti barátunk a reptéren vigyázott nem kevés csomagunkra. Meg az is, hogy Novák Laci, a túránk szervezője még töröknek számít egy kicsit, ebben a hatalmas, nyüzsgő városban is évekig röplabdázott. Isztambul után a már szintén ismerős Almati reptere következett, ahol a még inkább ismerős terepjáró kisbuszok várták a kilenc fős csapatunkat. Bottartó csövek a tetőre, pakkok az utánfutóra kerültek, mi pedig az ülésekre terpeszkedtünk, mert a második, hosszú repülés már lezsibbasztott bennünket. Tíz órás autózásunk közben többször is megálltunk, és végül megérkeztünk egy kikötőbe, ahonnan motorcsónakkal immár az utolsó, vízi közlekedés következett. A Balhas tavon motoroztunk, majd a nádasok közt bespricceltünk az Ili folyó valamelyik ágán, és irányba vettük a folyóparti táborunkat.




Karesz fiam, és Mohácsról Maruszki Jani barátom volt csak újonc horgásza a kazah földnek, ők különösen érdeklődve szemlélgették a szállásunkat jelentő jurtákat, és magát a sivatagot is amely körül vett bennünket. Csenevész, sárgás, barnás színű, szúrós bozótok képezik a növényzetet erre felé, no és a vizek széleiben az erőteljes nádasok. Most még ezek is a tavalyi, száraz formájukat mutatták, még csak mutatóba akadt zöld hajtás a tavasz hírnökeként. Aggódtunk is egy kicsit, nem lesz e nagyon korai az áprilisi időjárás, de ezt az egy lehetőséget kaptuk, el kellett fogadnunk. Az első éjszakánk bizony fagypont körüli hőmérséklettel mutatkozott be még a jurtán belül is, így hát beöltöztünk, és bezsákoltuk magunkat rendesen. Másnap reggel viszont mindenki tettvággyal ébredt, és mindenkit feldobott az ebédlőnk barátságos komfortja, és a melege is, mert bizony itt fűtéssel tették kellemessé a sivatagi „tavaszt”.




Párosan kaptunk egy-egy csónakot, néhányunk bánatára kísérővel, mert ez immár kötelező. Nem lehet mindenki járatos a motorok kezelésében, de inkább a biztonságos hazatalálás az oka ennek a szabálynak és így ez bizony érthető is. Az esetleges igazoltatások miatt is előnyös, ha kéznél vannak a helyi kísérők, a kemény modorú, katonás megjelenésű ellenőrfélékkel szerencsésebb, ha ők tárgyalnak. A mi kísérőnknek velünk nem sok dolga akadt. Tapintattal is viselkedett, szinte eltűnt a hat méteres csónakban, az első napok után megkértem rá, hogy mindent magunk szeretnénk csinálni. Egyébként a gyakorlatlanabb horgászoknak segítenek a csalizásban, és főként a harcsák beemelésében. Anatolijjal megértettem, hogy én már jártam itt, és szeretnék néhány ismert helyet ismét megpróbálni. Először, főként Karesz miatt tettünk egy kis ismerkedő utat, láttunk sok érdekeset, vonzó haltanyákat éppúgy, mint hatalmas sasfészkeket a folyóparti fákon.

Ezután megálltunk megfogni a csalihalat, ami itt legtöbbször a balint jelenti. Villantóval a villás farkú könnyen becsapható, persze a helyeket ismerni kell. Többnyire a tiszta és a zavarosabb vizek összefolyásánál találhatóak, de itt is ajánlatos óvatosan megközelíteni őket. Ezután hamarosan következett az első harcsázásunk, és itt vette kirándulásunk a mesés jelleget. Legalábbis fiam olvasatában. A déli órákig fogtunk öt, vagy hat szebb harcsát és még néhány kisebbet is.
- Nem hiszem el - mondogatta Karesz, miközben rá-rágörbült a fenekező botra, hisz egymást érték a kapások, egyre másra jelezte a húzásokat a nyelető fék hangja. Az extra erős összeállításunk horgára csaknem tenyérnyi haldarabok kerültek, ezeket kapták fel a fenékről a harcsák. A szebbeket fotóztuk, videóztuk is, örömömre fia elcsípett egy száznyolcvan centis, nagyfejű uraságot is. Hatalmasat birkózott vele, a harcsák mind nagyon jó erőt mutattak, szinte agresszívek voltak. Akadt köztük világos színű, gyönyörű sárga, és egészen szürke is. A halbőségből adódó gyakori fogások folyamatosan kísérték az első két napunkat. A társainkkal együtt több tucat harcsát fogtunk, nagyon elégedettek voltunk a kezdetekkel.




Természetesen egészen nagyokat is szerettünk volna fogni, akár mázsányi súlyú óriásokat. Tulajdonképpen a rájuk való várakozás, a rájuk való cserkészés adja a legnagyobb izgalmát a harcsa horgászatának. A kazah kirándulásunk legelején, már ezekkel a nagyokkal való találkozás gyönyörűségébe ketten is belekóstolhattunk. Pontosan déli tizenkettőkor rövidet, keményet döccent a Shimano Force Master Cat Fish botom spicce. A következő pillanatban pedig elindult a zsinór, komótosan, de folyamatosan sírdogálni kezdett a fék. Ziii, ziii, és én a szokásos módon bevágtam. A lendület már a suhintás elején megállt, nagyon nagy, amolyan mozdíthatatlan súllyal találkoztam. Megdobbant a szívem, hátha valami csuda nagy, de máris a halra koncentráltam. Első helyezkedéseivel a harcsa csaknem kivett a partra húzott csónakból, de aztán az orsó szépen folyamatosan adagolni kezdte a zsinórt, én pedig megvetettem a lábamat. Beindult egy nagyon kemény fárasztás, és én éreztem, a hal is komoly, de a kezemben lévő felszerelés nem kevésbé. Néhány perc múltán visszaerőltettem a harcsát a csónak közelébe. Ekkor folyamatosan a part, falszerűen meredek oldalát célozta, talán valami üregbe, de oda akart menekülni. Fejjel előre többször is neki úszott a meredek mosásnak, de a nagy peremfutóval, az erős Sufix fonott zsinórral vissza tudtam fordítani. Szemben velünk, hajításnyira Gyuri és Jani horgásztak, persze közben át-átkiabáltak némi „taktikát”. További néhány perc után megpillantottuk a hatalmas buborékokat eregető, egyre fáradtabb halat. Sárga volt, márványos, két méter feletti, öreg harcsa. Szájánál megragadva, beemeltük a csónakba, és Anatolij hamarosan kifeszítette felette a mérőszalagot. Kettőszáztíz centiméter mondta és mutatta is, de én inkább már a harcsa testét szemlélgettem. Farok úszójának kerek végződése, bojtja soha nem látott méretű, két tenyeremnél is nagyobb volt, csaknem emberfej méretű volt. Átmotoroztunk a barátainkhoz, kicsit együtt is megcsodáltuk a halat, majd Jani erejét is kihasználva, óvatosan visszaemeltük a vízbe.



Nem akartuk a súlyméréssel is fárasztani a harcsát, mert ezt csak a táborunkban követhettük volna el. Nyolcvan kiló körül saccoltuk, neki is nagyon vaskos, szinte kövér eleje volt, mint a többi harcsának. Alig csillapultak a kedélyek, folytatása következett az izgalmaknak. A gyors ebéd után éppen új helyeket próbálgattunk. Éppen Jánosékkal szemben nézelődtünk, Gyuri pontosan akkor dobott be. Le sem tette a horgászbotot, azonnal fárasztani kezdett. Ez is nagy ám - kiáltottak át hozzánk, és mi egy kis filmezés reményében tüstént arra fordultunk.

Gyuri impozánsan védekező halat fárasztott, közben izgatott hangon mondogatta, - rávágott, amikor leért a fenékre a halfej. Jani közben kesztyűt húzott, izgalmasan teltek a percek, a harcsa hatalmasakat rántott a zsinóron. A kemény, hozzáértő bánásmód lassan azért elvette az erejét, talán tíz perc múltán már megkoppinthattuk a hatalmas fejét. Mikor már többé nem akart kitörni, János két erős marka rákulcsolódott az állára és szépen lassan becsusszant a nagy harcsa a csónakba. Én szépen filmezhettem az izgalmas jelenetet, majd készítettem is néhány fotót a boldog horgászról és kettőszáztizennégy centi hosszú haláról. Olyan, mint a tiéd volt, mondta még János, majd ettől a haltól is búcsút vettünk, és szép csendesen elengedtük, nehogy valami baj érje a szárazföldi percek múltával.



Ezt is nyolcvanas félére becsültük, de ennek nem volt igazán jelentősége. Gyönyörű, izgalmas perceket kaptunk ezektől az óriásoktól, máris reméltük, hogy az itt lévő barátaink is osztoznak majd velünk az ilyen csodákban, hogy nekik is jutnak majd az ekkora, vagy még nagyobb halakból. Ekkor még nem tudtuk, hogy ez így is lesz. Ha többről nem is, de azokról a nagy harcsákról, és egyéb izgalmas történésekről legközelebb beszámolok, hisz voltak még izgalmas pergetéseink, távolabbi, nyílt vízi kirándulásaink, melyekről most is álmodom.

Szólj hozzá:

Mehet