Áthorgászott éjszaka után vagyok. Fáradtan, álmosan, éppúgy, mint a minap, mikor Attila barátommal egy dunai kövön vártuk wobblereinkre a süllőket, harcsákat. Nem volt emlékezetesen eredményes az a horgászat sem, de akadt egy süllő, amit a rendkívül tudatosan, jól pergető cimborám éjféltájban kapott el. Éppúgy, mint most, ma éjszaka én.

Akkori pergetésünk tapasztalatai talán tanulságosak annyira, hogy máris megosztom az érdeklődőkkel. Kiegészíteném azokkal a kócos gondolataimmal, élményeimmel, amelyek így, az átvirrasztott éjszaka után az én fejemből még hozzárendeződnek ahhoz az éjszakához. Ott, együtt horgászva is azon tépelődtünk, miként kaphatunk el ma is egyet-egyet az éjszakai ragadozó halak közül? Ma már nem egyszerű halat fogni a Dunán, de az olyan vízről jött emberre, mint az én madocsai barátom érdemes odafigyelni.
Késő délután érkeztem hozzá, és azonnal rácsodálkozhattam a saját kezűleg épített csónakjára. Megdicsértem a szép munkát, a jó állású és a vízen jó fekvésű hajót. Ez utóbbiról hamar meggyőződhettem, hamarosan vízre is szálltunk. Velünk csak a pergető motyónk, egy kis heverésző alkalmatosság és a tettvágy utazott. A célzott kőruganyra már betanyázott két horgász, látszott, hogy ők is éjszakára maradnak, így tovább húztuk a csíkot. A kis motorral időbe telik a jelentősebb távolságok megtétele, már rendesen alkonyodott, amikor még mindig a folyó hátán cirkáltunk. Végre odaértünk a tartalék helyre, és hamarosan elfoglaltuk a követ. Szinte azonnal érkezett az első személyhajó, mondanom sem kell, hullámainak mennyire „örültünk”.



Nem baj, manapság az alkonyat már nagyon ritkán ad valamit, esetleg az éjszakában bízhatunk - mondta a cimborám. Mire rendesen megcsillapodott a víz, addigra be is sötétedett. Szemünk hozzászokott a csillagok fényéhez, így is láttuk a legfontosabbat. Elsősorban azt, hogy tükör sima a felszín, rablásnak, kishalak játékának semmi nyoma. Attila a spiccen, én a kőgerinc oldalainál vártam a rablóhalakat. Társam szokása szerint ülve pergetett, nagyon lassú tempóban. A zsinórja végén egy Rapala, természetesen felúszó, amilyen éjszakára dukál. Megpróbálkoztam egy kissé mélyebben is keresődni, de a felszín után a mély is hallgatott. – Csak egészen későn számíthatunk valamire, mostanában úgy éjfél körül várható, hogy előbújjon valami. Egy-egy süllő inkább csak akkor szokott előjönni  – mondta csendesen Attila, és demonstrálva gondolatát maga mellé tette a pergető botot. Mögé telepedtem, én sem láttam értelmét a dobálásnak addig, amíg jelét nem vesszük a ragadozók jelenlétének. Arról diskuráltunk, miért gyengülnek, romlanak folyamatosan a fogási esélyeink? Attila is elmondta, hogy itt ezen a vidéken is rengeteg ártéri területet veszített el a folyó. A valamikori tavaszi, nyári ívó helyek, a mellékágak, halbölcsők manapság többnyire szárazon ásítoznak. Sok helyütt erdők nőttek a régi vizes területeken, az ártéri gödrökben, a kisebb nagyobb kopolyákban. Kövek közé terelődött a folyó, „csatornásodik”, fokait veszíti, akár csak mifelénk - állapítom meg magam is. Csendesen diskurálunk, telik az idő, immár rengeteg csillag van az égbolton. Néha dobunk néhányat, majd ismét beszélgetve várakozunk. Egyetlen rablás hangját sem halljuk, hamarosan éjfélre jár az idő. Már-már álmosság kezdi ragasztani a pilláimat, mikor egy nagyon diszkrét spriccelést hallok az elvágó vízről. Attila rögtön rám szól, hogy intézkedjek, jött egy süllő, de én visszautasítom, a spicc az ő helye. Csak nógatásomra hajlandó cselekedni. Néhány méterre maga elé ejti a wobblert, kicsit engedi sodródni, majd megtartja a folyásban. Alig nyúl a hajtókarhoz, tempója nagyon lassú, eltart percekig, mire ismét elénk táncol a műcsali. Ezután ismét kezdi, wobbler úsztatás, majd visszacsalogatás. Félúton jár a fahalacska, mikor Atti felszisszen, és egyidejűleg be is vág. Nincs akadás, de az izgalmas pillanat azért a miénk. Megkoppintotta – mondja a horgász és sajnálkozik, hogy nem akadt meg a hal. – Megfogod, hiszen nem érzett akadást – bíztatom. Öt perc, ha eltelik, és ezúttal nem Attila, hanem a bot, az orsó szisszen fel a bevágáskor. Megvan, látjuk mindketten, sőt a cimbora nyilván érzi is. Nem nagy – mondja fojtott hangon, miközben szinte csak a bot munkájával hozza part felé a halat. Süllő – közli, még mielőtt meglátnánk, bár ezt immár én is leveszem a fárasztás jegyeiből. A kövezés szélénél jót zurbol a süllő, majd hagyja, hogy barátom nyakon csípje. A wobbler ott színesedik a jól fogazott szája csücskén, csak úgy csillog a fejlámpa fényében. Éjszakánk izgalmas pillanatait együtt éljük át, valóban éjfél körül jár az idő, és íme előbújt egy süllő. Később azonban kiderült, hogy több ma sem kíváncsi a kőhányás környékére. Csend, rablóhal ügyben teljes csend honol hajnalig. Megegyezünk benne, hogy az egyetlen itt őrjáratozó süllőt kaphatta el Attila. A fogásunkat megelőző koppintást is a mi halunknak tulajdonítjuk. Amint világosodni kezd, megélénkül a rugany környéke. Kisebb balinok villannak elő a semmiből. Többen is jelzik egyszerre, számukra ez most a tettek ideje. Kisebb wobblerrel dobok rájuk. Gyorsan cselekszem, és fáradozásomat a második dobásra siker koronázza. Elcsípek egy kilós forma őnt. Tudom, léggyel most több is jönne, de alibi halnak ez is elég, inkább összerendezem az éjszaka szétrámolt cuccaimat. Fáradtak vagyunk, de a nyári éjszaka után szép a nyári hajnal is a dunai kövön. Szemből kél a nap, Attila is nyújtózkodik, és a párás csillogásban még nézelődünk egy kicsit. Készítünk egy-két képet a halakról is, a balint utána szabadon engedem.





Amolyan poroszkálósan indulunk vissza a partszakaszra, ahol az autónk vár bennünket. Elcsorgunk, elmotorozunk sok ismerős horgászhely előtt, ahol már régebben pergettünk, kuttyogattunk, vagy éppen csak táboroztunk a családjainkkal. Megállapítom magamban, hogy van bizony élményem, emlékem innen a Madocsa környéki Dunáról is bőven. Közben elérjük a kikötési pontot. Most Attila csónak kivételi magánszáma következik. Mivel a part omladékos, meredek, a homok süppedős, így az autóval nem tud lejönni közvetlenül a partra. Ezért a csónakot az utánfutóján egy hosszú kötéllel húzza fel a biztonsággal járható szakaszra. Mindezt pillanatok alatt, és akrobatikus ügyességgel, segítség nélkül teszi. Mire jobban körülpillantok már csak az üres, hajnali parttól búcsúzhatok.




Ennyi volt tehát a látogatóban ejtett pergetés a barátomnál, és a nyár többnyire ilyen egyke, késői süllőkkel folytatódott a Dunán, egészen a mai napig. Nem sokkal a madocsai horgászat után csónakokkal útnak eredtünk. Öt gyakorlott horgász töltött egy hetet a folyón. Igaz áradás is kergetett bennünket, változékony időjárással dacoltunk, de alkonyati, kora esti süllőügyben kellemesebb tapasztalatokra ez idő alatt sem tettünk szert. Volt, amikor súlyos felhőket kergetett az alkonyat, szivárvány jelezte, változékony idő van, mégsem adott halat a sötétedés. Pedig többen, több helyen próbálkoztunk. Az egy-két fogott süllőnk nagyon éjszaka kapott, de mentek is vissza a Dunába. Azért előfordult, hogy nappal is fényképeztünk.



Később, a nyárban, idén is, de már tavaly is, mindenféle időjárásban próbálkoztam. Nem csak borultságban, hanem esős időben is töltöttem estéket kedvenc pergető helyeimen. Érdekes módon az eső talán még tovább tudja rontani az amúgy sem jó alkonyati, kora esti tapasztalatokat. Választottam már annyira rablóhalasnak látszó terepeket, hogy szinte biztosan kellett volna jönni a sikernek. Kövek, kövezések, fák egymáson keresztbe, hosszába, de a legvadabb területeken esőben sem raboltak „korán” a halak. Pedig mindenféle cuccokba burkolózva kitartóan dacoltunk az idővel. Én úgy érzem, ha az eső leveri a levegőből a szúnyogot, a bogarakat, akkor kishal sincsen a felszínen és ezért valószínű a süllők sem vadásznak a felszín alatt. Rajtam nem múlott a dolog, a szemnek azért szépek voltak a nyári, esős esteledések.




Tart még a nyár, augusztus elejét írunk, és természetesen nagyon bízom a jó folytatásban. A jelenlegi, késő éjszakai tapasztalásokat már most melegében azért vettem elő témaként, hátha más is hasznát látja, és a kitartással szép halat tud fogni. Természetesen, ha jelentősen kevesebb is az éjszakai ragadozó, mint valaha volt, azért az előkészített pergető bottal érdemes várni rájuk. A nyári tapasztalatok közt említeni kell, hogy ilyenkor szeretik a színes wobblereket, a kissé testes falatokat. A 11-13 centiseket is vegyük elő, ők nagyon ellenállhatatlanul veretnek. Nincs is izgalmasabb, mikor egy ilyen darabosabb műcsalinak nem tud ellenállni a tüskéshátú fejedelem. A nyárban, a késő éjszakákon, ha csak egy-egy darabbal is, de azért találkozhatunk ám velük. Így voltam tavaly is, és akadt egy-egy idén is. Néha elteszem őket a napfényes fotózásra, de a kisebbeket tüstént visszaengedem.  Én mihelyt az átpergetett fárasztó, éjszaka után kipihenem magam, máris tervezem a következőt. Még akkor is, ha csak éjfél körül bújnak elő…

Szólj hozzá:

Mehet