Nem is tudom miért szakítottam félbe a munkát, hiszen estig dolgozni akartam. De nem, elég volt, gondoltam már dél körül, és azonnal indulni akartam. Valami belső hang határozottan azt mondta: menni kell, irány a Duna.

Kis idővel később már faltam a kilométereket, ezredszer is belehaltam volna, ha nem láthatom a folyót. Pedig kopogtat az év vége, sok a dolog, tél is van, hó is van, és mégis. Sőt talán éppen azért, egyszerűen menni kell és kész. Miért? Megyek, mert meghallottam, hogy hív a folyó. Látnom kell, ahogy a víz ott szürkül-kékül a fehér partok közt. Látnom kell, partjain miként strázsálnak a görcsös derekú, tavaszt sóvárgó füzek. Hallanom kell majd alkonyatkor, miként kiáltoznak le a magasban húzó vadlibák. Hallanom kell, este miként roppan egy-egy fagyos gally a vadak lábai alatt. És mindezek mellett éreznem kellene egy jó kapást. Egyet, amelynek érzése a kezembe koppanna, amely után a jól ismert, lüktetős meneküléssel egy szép süllő a meder felé indulna. Mindez sokszor megadatott már nekem, talán éppen ezért lettem rabja ezeknek a téli horgászatoknak is.   
Már az úton az ismerős erdőkben, a holtág mellett is rácsodálkozom a havas, dermedt világra, hamar megérkezem a jeges kikötőbe.



A hőmérséklet fagypont alatti, de december végén így is van ez rendjén. Alig bírom a fagyott köteleket bogozgatni, csak lassan tudom a csónakot szabaddá tenni. Felbrummog a motor, egy darabig fázósan, majd egyre gördülékenyebben duruzsol. Elindulok. Immár otthon vagyok ismét.

A második otthonunk – mondtuk régen az iskolára, ám én ezt az életem során egyre inkább a Dunára mondhatom. Ismerős minden métere, százszor, ezerszer jártam a partjait, megszámlálhatatlan alkalommal horgonyoztam medrében a horgászhelyeket keresve. Vannak pontok, ahol régóta, centiméterre ugyan úgy állok, centiméterre ugyan úgy pásztázom a medret, az akadók környékét, rablóhalakra várva. Így vannak, voltak olyan négyzetméterek, amelyek sokszor adtak már halat. Ilyen helyen horgászom elsőként. Kinézek a partra, a fák a legbiztosabb támpontjaim. A tizenöt kilós vas lesimul a fenékre, megfeszítem a kötelet, és megáll a csónak. Megoldom magamon a ruhát, felveszem a pergető botot, befűzöm a zsinórt, majd felpattintom a gumis dobozt.

Kit szeressek? – kérdezem a gumiktól, vagy inkább magamtól. Némi tanakodás után egy sárga twiszter kerül elsőként a kapocsba. Repül a dobás, a négy méter mélyen fekvő fák oldalához. A táncos plasztik ott kelleti magát az ágak közelében. Jól érzékelem amint leültetem a fenékre, amint elemelem onnan. Szinte látom magam előtt, ahogy bukdácsolva táncol a fenék közelében. Hosszú percekig eltart, míg visszaér a csónak alá a kis gumi. Dobom az újat, majd a következőt, és újra a következőt. Kapás nincs, de nem is várom még olyan nagyon, majd ha már alkonyodni kezd, talán akkor. Pergetés közben a parti havas világot nézegetem. A folyó ezen oldalán még zúzmarás is a világ.



Kissé elmélázva fogom a botot, mindaddig, amíg az egyszerre elnehezedik. Még felocsúdni sincs időm, amikor egy folyamatos, egyre erősödő húzást kapok, majdnem kiveszi kezemből a botot valami őserő. Busa – villan belém, csakis valami véletlen akasztású busa szaladhat ilyen erővel. Sivít a fékem, vagy harminc métert elszalad a hal, egyenesen befelé a mederbe. Kicsit nyitok a féken, igen nagy az erő, nehogy szakítás legyen a találka vége. A hal közben a mélyben fordul egyet-kettőt, és most már felfelé indul. Ismét nagy erővel húz, de nem olyan riadt rohanósan, mégsem olyan busásan.

Mi a csoda lehetsz? – tanakodom, miközben a pulzusom rendesen megszalad. Hát még néhány perc múltával. Öt perc után, ugyanis ha lehet, még erősebben védekezik az ismeretlen ellenfelem. Ekkor már egyre inkább úgy tippelem: valami nagy pontyot foghattam a twisterrel. Néhány évvel ezelőtt, osztrák barátom ugyanezen a helyen, egy téli süllőzéskor, kishalas horgával akasztott egy hatalmas nyurgát. Az a hal pontosan így védekezett. Az enyémben is a nagy ponty védekezésének sajátosságait ismerem fel. Erőltetni nem merem, nem is nagyon tudnám, szerencsére magától kezd lassan feljebb és lassan közelebb körözni. Most már közelít a csónakhoz is, kezdem tőle lopni a zsinórt. Még egy két perc, már alattam van, csupán néhány méter zsinóron.

Óvatosan emelem, néha jön, néha visszavesz valamennyit. Aztán egyszer csak felörvénylik a víz, és egy aranysárga test tükröződik a tiszta vízben. Jól látom körvonalait, az oldalát, és talán ő is megpillant, vagy csak a felszín közelétől ijedt meg, nem tudhatom, de nagy erővel ismét a mélybe tör. Horgom, gumim nagyon a szája közelében akadhatott, mert semmi furcsa testhelyzete nem volt a fárasztás vége felé. Teljesen tisztán nem láttam, de a zsinór a szája felől emelte a halat. Fordult már elő, hogy a jó ponty is beszippantotta a twistert. No, majd mindjárt meglátom - gondoltam, de alaposat tévedtem. Mikor ismét emelni próbáltam a halat, egyszerre minden könnyű lett, a bot felvágódott a levegőbe.

Jaj – mondtam, de nem éreztem szomorúságot. Sóhajtottam egyet, miközben feltekertem a néhány méter zsinórt. A jig horgon kissé félre csúszva arról árulkodott a gumi, hogy huzamosabb időn át, valami komoly dolog történt vele. Leültem a csónak orrborítására, sóhajtottam még egyet, és nézegettem a kezemet, remeg-e egy kicsit? Remegett. Ezután hamarosan megnyugodtam, talán mosolyogtam is a váratlan kalandon. Nehezen értettem, ha a negyed órás fárasztást jól bírta a horog, miért a végén engedte el a szép halat?

 Sebaj, lehet, hogy mégis külső akadás volt. Jobb is, hogy a kiemeléssel nem sérült a legalább tíz kilósnak látszó ponty. Jól kimelegedtem, jó kis meccs volt – állapítottam meg és megigazgattam a horgon a gumit. Vártam még egy kicsit, majd ismét pergetni kezdtem. A szemem előtt süllők lebegtek. Ujjaim és minden porcikám a kapást várta. Egyre jobban a gumi táncoltatására összpontosítottam. De csak nem jött kapás, pedig lassan közelgett az alkony. Hirtelen elhatározással úgy gondoltam, átugrom a túloldalra, ott, egy másik helyen is megnézem a tüskéshátúakat. Cselekedtem, horgonyt fel, motorozás, súly le, és máris új reményekkel folytattam. Amint átmotoroztam, rengeteg kormoránt riasztottam a lapos zátony széléről. Alig akartak elreppeni a homokról, de az erősödő motorzaj csak felugrasztotta őket. Súlyos szárnyaikkal hangosan verték a vizet, de sajnos nem repültek messzire. Ebben a partban még szebben csillogott a téli világ, a homokokon, a fákon, már zúzmarák nélkül szikrázott a napsütés.



Még az első dobások közben is a halfaló madarakat néztem, de azért a gumihalra is figyeltem. A twistert egy gumihalra cseréltem, hátha ő fogósabb lesz. Itt kisebb tuskókat tudtam a mederben, ezeket igyekeztem körültapogatni. A harmadik dobásnál tartottam, a fenék felett libegtettem a halat, mikor kemény rávágással ijesztett rám az első rablóhal. Kezembe koppant a kapás. Abban a pillanatban kontráztam az ütésére, reflexből behúztam a bottal. Máris enyém lett a semmiért el nem cserélhető pillanat. Eleven súly lüktetett, huzakodott velem a zsinór végén, megakadt a süllő. Feltartottam a botot, de közben egy kicsit orsóztam is a zsinóron, mert a bevágással kissé magam felé tereltem a halat. Jött tovább, talán négy-öt métert, majd jobbra fordult és kissé befelé húzott.

Drámai csend lett körülöttem, de én mindig így érzem fárasztás közben. Harcoltunk, mi ketten, a süllő meg én. A hal ereje a fárasztás elején tiszteletet parancsolt, ismét nyitottam egy kicsit a keményre állított féken. Harminc méter kint lévő zsinóron karéjozott, jött, ment, húzott vagy két, három percig. Ezután már jött felém, de nagyon lent tudta tartani magát. A csónak közelében aztán beindultak a feláramlások, emeléseimre szép örvényekkel válaszolt. Amikor felfehéredett a felszín alatt, abban a pillanatban az jutott eszembe, ezt is megéreztem ma. Éreztem, tudtam, hogy jönnöm kell. Mikor az elfáradt, süllőt fagyos szákommal beemeltem, a vadkacsák sápogása újra indult a téli vízen. Sőt, később, miközben egy - két fotót készítettem, megjöttek a szabályos alakzatban húzó vadlibák is.





Természetesen folyamatosan kiáltoztak, bár nagyon magasan voltak, mégis jól hallottam őket. Vissza a kikötő felé csak alapjáraton, nagyon lassan motoroztam. Közben a sötétedő parton strázsáló, tavaszt sóvárgó, görcsös derekú füzeket nézegettem. Mikor a fagyos kötelekkel csendesen helyére kötöttem a csónakot, hallottam, már itt - ott ágak roppannak az erdőben. És azt, hogy a fehér partok közt ott szürkült, kékült a Duna, nem csak ott a parton, hanem egész úton hazafelé is magam előtt láttam. Otthon pedig, mikor már az elalvásra vártam, újra és újra visszakoppant kezembe a süllő kapása.

Szólj hozzá:

Mehet