Régi mondás a horgászat háza táján, a „nagy csali nagy hal”. Gyakran úgy érzem, teljességgel osztom ezt a nézetet magam is. Megéltem olyan fogásokat, megtapasztaltam olyan dolgokat, hogy hiszek a fenti megállapítás igazában.

Persze a horgászatban mindennek az ellenkezője is gyakran megtörténik, így sokszor elgondolkozom, mennyire helyes ez a megállapítás? Egyes eseteim tükrében nagyon is. Lehet a rablóhalak foga egyenes, görbe, vagy akár gereben, egyaránt félelmetesen nagy halakat is szívesen bekebeleznek. Hasonló a tapasztalatom a műcsalik használata során is. Rengeteg esetben a nagyobb vas, gumi, vagy wobbler bizonyított. 






A hosszas horgászidőm során, olyan sok eset bizonyította a nagyméretű csalik eredményességét, hogy nem is könnyű bizonyságul kiválasztanom közülük a szinte meghökkentő példákat. Az egyenes fogúak, tehát a süllők voltak számomra az igazán elgondolkodtató esetek. Elsősorban azért, mert a régi szakirodalom szerint babahalakkal csalizzunk rájuk, szűk garatjukon le sem megy a nagyobbacska falat. Ennek ellenére öreg tanítómesterem szívesen kotorta elő csalihalas edényéből a legnagyobb „kanpiszéket”, azaz a tíz centimétert jóval meghaladó dunai sneciket. A kapás ezekre is csak olyan volt, mint a kisebbekre, egy-két szóból elnyelte őket a támadó süllő.

Számtalan alkalommal, mikor gyenge volt a kapás, vagy akár nem is volt, akkor felrakott a horogra valami nagy csalit és ez meghozta a támadók étvágyát. Az én legemlékezetesebb élő csalis esetem felejthetetlen, pedig igen régen történt. A süllőkre szintén szívesen horgászó Bránkóval unatkoztuk végig a legjobb időt, mert nem volt kapásunk. Véletlenül egy csónakból horgásztunk, cimborám ugyanis eltörte a kezét, és fél kézzel nem tudott horgonyozni. Szinte kinevetett, mikor egy férfitenyérnyi élő keszeget tettem a horgomra. Csak úgy csattant szegény hal a Duna hátán, mikor pontosan oda dobtam arra a jó helyre, ahol már hosszú ideig nem akadt kapásunk. - Mit akarsz ezzel a bálnával?- kérdezte a koma és kilátásba helyezett egy dolgot arra vonatkozóan, mi történne, ha ezt megenné a süllő. Alig telt el egy kis idő, az addig finoman bólogató botspicc mély húzással tudatta velünk, máris vendégem érkezett. Suhant a fenekező bot, ült a bevágás, és kapitális süllő védekezett a zsinór végén. Nem is akárhogyan.

Véletlenül csak egy lepkeháló méretű merítő volt a csónakomban. Bránkó fél kézzel vízben tartotta ugyan, de mindketten láttuk kicsi lesz a szerszám. A hal csodás búrványokat kevert, le-letört a fenékre, de azért fáradni kezdett. Végül már ott tudtam tartani a csónak mellett. Barátom alátolta a kis keretet, a süllő pedig kimerevítette magát, sehogy sem akart belecsusszanni. Ekkor segítségem habozás nélkül betolta gipszelt karját a vízbe, a hal alá, és így valahogy kézi segítséggel benyalábolta a halat. Örvendeztünk rendesen, és persze eszembe sem jutott követelni, hogy meggondolatlanul tett ígéretét beváltsa. A csali meghökkentő mérete miatt a történteket máig felemlegetjük. Ennek oka talán az is, hogy a süllő nyolc kilón felül volt, éppúgy, mint egy másik melyet a Duna deltájában fogtam. Az, a „messzi” hal a kirándulásunk utolsó perceiben esett. Egy furfangos, és nem kicsi halszeletemre kapott. Viszont harminc centis keszeg volt a hatalmas gyomrában. Igen, harminc centis. Egy – egy halat a társaság miatt bevittünk a konyhára így láttam, sőt fotóztam is az elgondolkodtató eseményt.


Mindez nyáron történt, mikor a kishalak hemzsegtek a vízben. Télen a lehűlt vizekben indokoltabb lenne, hogy a kevés táplálékhal miatt el-elkap egy nagyobbat. Sokat tudnának mesélni a felszíni úszókkal harcsázók is arról, milyen sok csalihalukat süllő kapja el az éjszakában. Velem is megtörtént sokszor, hogy azt hittem megjött a harcsa, de csak a süllők támadtak a tenyeres halakra. Ugyanígy a nagyobb wobblerek, az arasznyi gumihalak is áldozatai a süllők rabló kedvének. Spanyolorszában az Ebro folyón nagyon kedvelt módszer a csónakos sleppelés. Főként harcsát remélnek és fognak is így a kényelmes horgászok. Ám a harcsának szánt nagyobb wobblereket a süllők is gyakran elkapják. Őket meg a horgászok.  
A műcsalikról tüstént eszembe jutnak a csukák. Svédországban az átlátszóan tiszta vízben láthattam, hogy a zsírosabb falatnak tűnő nagyobb wobblerek jobban felkeltik a krokik támadókedvét. A sárgás, feltűnő színek nagyon mennek, de a nagyobb méretek még inkább. Barátom a közelmúltban is portyázott a svéd csukákra, és örömmel számolt be róla, hogy hatalmas méretű műcsalikat használtak, mert erre a kapitális egyedek jöttek. Ott a szép tiszta vízben nekem is volt olyan tapasztalatom, hogy még az átlagos méretűek is előbb ráfordultak a vaskosabb woblerekre, mint a kisebbekre. Ezek a műcsalik a rávágás után gyakran a csőrükön fityegtek, a szájszélükön akadtak meg, de legtöbbször megfogták a krokikat.




Az egyik emlékezetes, pergető horgászversenyen egy halat ígérő sarkot sokáig vallattam. A legbeváltabb, de átlagos méretű műcsalikra nem volt ütésem. Nehezen adtam fel, nem akartam elhinni, hogy a csendes sarok haltalan. Utolsónak feltettem egy nagy plasztikot, és a tizenhét centis gumihalammal kettő kisebb csukát is fogtam a helyről. Persze nem akarom azt mondani, hogy arasznyinál nagyobb csalikkal kell csukázni, magam sem így teszem. Azt viszont igen, hogy eredményességünket fokozhatja, ha időnként, különösen kapásszegény időkben nagyméretű csalikat is alkalmazunk. Lehet az élő, vagy mű egyaránt. És lehet az a rablóhal harcsa is, akkor is. Sőt. A legmaradandóbb ilyen esetemet fel is villantanám. Ez volt a sok kemény tanulságból a legkedvesebb, mert a fiammal együtt élhettük meg az izgalmakat….

Nyár eleje volt és a gyerek kikönyörgött egy éjszakai harcsázást. Nem szívesen indultam, mert a tökleveles, akadós, Mattyi - tavon az úszózáshoz jó csalihal kellett, és ezt nap közben nem intéztem el. Mindegy, talán majd ott fogunk – gondoltuk, de nem jött össze. Viszont a halőrtől elkértem a kárászát, melyet hazavinni szándékozott. Ugyanis a derék kárász egy kilót, egészen pontosan egy kilót és öt dekát nyomott. Egy ígéretes helyen, a tó jobb oldali végében lekaróztunk. Két nagy egyes horog került a „csalihalba”, és óvatosan egy hínárjukba ejtettem be a komát. A stupek, mely a halat a felszín közelben tartotta, most nagyon kicsinynek tűnt, így a csali a vízoszlop teljes magasságában tudott lavírozni. Az ólmot jól megerősítettük, ezért oldalt a növényzetbe nem tudott beúszni. Ott kellette magát a kis tisztásban, időnként meg-meghúzva még a nagy horgászbotot is. Ez az egy csalink volt, a hatalmas alumínium csónakra fektetett bot mellett ketten virrasztottunk. Úgy éjfél után felhő takarta el az addig világító holdat. Talán ezután jön valami – reménykedtünk mindketten, bár csalihalunk mérete miatt talán kétkedtünk is a sikerben.

Hallgattuk az izgalmas, szórványos rablásokat, és hamarosan már az elalvás határán voltunk mindketten. Ekkor egy villanásszerű rántás és a fém csónakon iszonyúan hangosan csúszni kezdett a nehéz horgászbot. Azt hittük álmodunk, még a drámai keménységgel, ijesztően induló esemény dacára is. A rávágás is hallatszott, de a recsegő, nyikorgó hang a szinte repülő horgászbot alól mindent felül múlt. Villanás alatt kitisztult az agyam és rávetődtem a bot mozgó végére. Rendesen bevágni nem is tudtam, de alaposan megrántottuk egymást az ekkor már megriadó hallal. Kemény tusakodás, rövid fárasztás következett, a harcsa farka is ki-kicsattant a sekélyebb vízre. Egy kicsit megijedtem, mert a sűrű növényzetbe is behatolt egy időre. Ám néhány perc múlva megnyertük a csatát. Húsz kilós forma volt, és egyetlen buffantással vetődött a kilós halunkra. A hajnal hasadásakor boldogan mutattuk a kárász eredeti gazdájának, hogy mit adott a hala. Csóválta is a fejét rendesen.

Természetesen ekkora halat csak a szükségszerűség, a véletlen nevezett ki csalinak, ám bejött, és örök emléket adott. Régebben már meg is írtam ezt az esetet, de hát nagyon jó felemlíteni. Harcsákra egyébként a leginkább alkalmazhatóak a nagyobb csalik és műcsalik is. Kontraszt viszont, hogy van mikor snecivel, vagy más aprósággal tömik a bendőjüket. Ekkor inkább az ezekhez hasonló méretekkel kell csalizni rájuk. Gondolhatunk azonban az egy szem lótetűre is, mert ezen is számos nagy harcsa veszített már rajta. Nekem személyes élményként máris feltolul egy drávai harminckét kilós, őrá jobb gondolnom az apró csalisak közül. Miért is? Mert egy öt centis kis SSR wobblert szívott le az esti folyó felszínéről. Ezután pedig fél óra feledhetetlen munkát adott, míg csak Lajos barátom ki nem segítette a kövezésre. Van tehát példa mindenre, így még nehezebb törvényszerűségeket, biztos tippeket megfogalmazni. Ennek ellenére én azért szívesen mondom: úgy érzem, általában jó a nagy csali, jól jön rá a nagy hal. Vagy néha a kisebb hal, de azért úgy is jó…
 

Szólj hozzá:

Mehet