Lehet, hogy még nem is őszül, lehet, hogy még korai a csukázásra gondolni? Nem is tudom, de én már nem bírok magammal. Vágyom nagyon egy jó kis pergetésre. Olyan időben járunk, mikor már párát lehelnek a hajnalok, mikor a szarvasbikák már belekiáltják vágyaikat a hűvös hajnalokba, és rövidülnek, futva járnak el a napok.

Így szeptember elején ezek a szép jelzések is mutatják, hogy lassan elérkezik ennek a görbefogú rablóhalnak is a szezonja. Ekkortájt régebben már mindig a vízparti erdők ösvényeit tapostam. Vállamon a bottok, és cserkészéseim közben arcomra simogatóan tapadtak a fényes ökörnyálak. De csak mentem rendíthetetlenül, mert nagyon szépek, izgalmasak voltak az őszi csukázások. A sok kaland mindig feltolul bennem, mikor csukázni indulhatok. Ma is így van.  
Nézem, vizsgálom a csillagokat, borult, vagy derűs lesz az idő? Úgy tűnik, esőre nem kell gondolnom. Hamarosan pirkad az ég alja, és én, mert a hangulatom is ilyen lefényképezem a hajnali vizet. Először bíbor fényekbe, később a csendesen gomolygó fehér párákba öltözve köszönti a hajnalt a faluszéli tó. A parton állva nézelődöm, az egyre hangosabb madár dalárdát hallgatom, és máris nagyon jól érzem magam. Milyen más itt kint, mint a városban, hát, még ha lenne majd egy - két csukakapásom is, - így tépelődöm magamban. Mivel hínáros, növényzetes, amolyan csukás vízen fogunk horgászni, arra gondolok, hogy milyen észrevétlenül szoktak lapulni a csukák a növényben. Azért ha óvatos az ember, észre lehet ám venni őket.




Fogas kérdés viszont, hogyan fogjuk ki őket a növényzet rejtekéből, mikor felettük alig van víz, sőt gyakran felszínig is érhet a hínár, amelybe még a sűrű helyekre is beállnak a krokik. Csak pergetünk rájuk, tehát a kérdés, hogy milyen műcsali lesz a megfelelő? Norbi barátom is tudja a leckét, ma együtt horgászunk, bár én, fogadalmam szerint egy, (na jó, egy-két) hal után inkább csak fényképezni szeretnék. Ultra könnyűek azok a műcsalik, amelyeket magunk mellé készítünk a csónakba. Ő is a fent járatható, könnyű körforgókat, és a felszínen dolgozó wobblereket gondolja nyerőnek. Természetesen még a lecsökkentett készletünkben is akad minden tücsök-bogár. Én még a nagy „csukalegyeket” is jónak tartanám, barátom kedvencei pedig a popperek is. Megcsodáljuk a nádassal elég jól körbenőtt, csendes, reggeli vizet, és csukákat remélve beindulunk. Messziről vadkacsák sápognak, valami megriaszthatta őket, amúgy háborítatlan a környezet. Ahogy lopakodunk a csónakkal, itt-ott, néha hal ugrik meg a növény alatt, jól látszik ez a pezsgésekből. A legsűrűbbjéből kissé odébb megyünk, és átszellemülten suhintgatni kezdjük a csuka csalikat. Széles vízfekvésű, vékony anyagú kanállal kezdem a kétarasznyi „mélységet” vallatni, csak azért, mert ezzel nagyon nem egyszerű. Hozom is a moszatot, a gazt rendesen, de sebaj. A kanál kicsi súlyú, ha egy picit siettetem, még a felszínen is tud síelni. Bízom benne, teljesen körbepergetem vele magunkat, de nem ad kapást. Bezzeg Norbi! Átéléssel, lassan vezetett, zöldes színű wobblerével elkapja az első csukáját. A kroki a bevágás pillanatában kiugrik a vízből, szép szaltót produkál, majd belevágódik a növények közé. Norbi felemeli pálcáját, mire a csukesz rögtön szót fogad, előbújik ismét, és máris rohan egy jót a hínár felett. Jaj de szép – gondolom, vagy talán mondom is, majd hamarosan lefényképezhetem a hal szárazföldön töltött pillanatait. Hamarosan ismét visszakapja a szabadságát, mint a sportszerű horgász minden hala. Máris nagyon jól érzem magam, de nem sokkal később még inkább. Körforgóra megjön az első kapásom. Bár egy kissé karcsú, de szépségdíjas mintázatú, és színezetű csuka kerül a kezembe, persze ő is csak egy fényképezés erejéig.



Jó nézni amint sértetlenül eliramodik a víz alatti labirintusban. Összemosolygunk, okunk van rá, mindketten ugyanazt szeretjük ebben a sportban, vagy talán valami másban?
– Uram, hát nem gyönyörű? -  kanyarint egyet kezével Norbi a víz fölött.
– Uram, de! – válaszolom röviden, mert szavak nélkül is értjük egymást. Azért néha beszélgetünk is a reggeli, majd a délelőtti ragyogásban. A nap ugyanis ránk mosolyog a kék égről. Később, mert az idő röppen és kevés a kapás, társam óvatos csáklyázásba kezd, megcélzunk egy újabb nádsarkot. Ezt is végigsimogatjuk a különféle könnyedségeinkkel. Ám, itt szinte minden fogja a finom moszatot. Barátom ekkor felcsatolja a mentsvárát, egy közepes méretű skitter popot. Élvezettel nézegetem, amint gyakorlottan puttyogtatja a felszínen. Eszembe jut tavaszi, finnországi pisztrángom, amit ezzel a műcsalival fogtam. El is mesélem Norbinak, hogy tavaly egy harcsát, idén pisztrángot sikerült fognom a poppal. Pedig leginkább csukára jó, tudjuk ezt mindketten. Sőt néhány dobás után erre látványos bizonyságot kapunk. Barátom hosszú dobása után, talán harmadszor pöccinti maga felé a wobblert, mikor fröccsenve vágódik szét a felszín, és máris rándul a finom pergető bot.

– Megvan!- mondja Norbi, de feleslegesen, hisz mindketten végignézhettük a kapást is. A csuka a sekély víz miatt többször is bukfencet vet a felszínen. Kilón felüli, szép egészséges kis harcos. Jön, majd megy is annak rendje módja szerint. Hamarosan agyon dicsérjük a felszínen ugrándozó wobblert, mert ugyan szorgalmas próbálkozások után, de mindkettőnknek sikerül kapást kicsikarni. Meg is állapítjuk, itt, és most ez a legjobb. 




A sikeres fogás után bejárjuk a víz néhány szegletét, itt-ott néhányat dobunk is. Kapás nincs, a hajnali őszt mintha elkergette volna ismét a nyár. Az árnyékban pedig nincsen maradásunk a szúnyogok miatt, marad a napsütés, a déli meleg. Azért cseppet sem vagyunk nyűgösek. Mindkettőnknek elegendő élményt adott a délelőtt. Valahogy nem akarunk lemenni a vízről. Beszélgetünk, majd a tó újabb területén ismét komolyabbra vesszük a popperezést. Néha akkorákat cuppan a kis homorú száj, mint egy mini kuttyogtató. Közben Norbi lelkesen meséli egyik emlékezetes élményét

- Egyszer, egy jó csukás helyen horgászva húzogattam ezt a wobblert. Többször is előfordult már, hogy bemozdultak rá a békák. Akkor is, ott is elkezdte követni a skitteremet két béka. Néztem, ahogy úsztak a wobbler után, és egyszer csak zutty! Az egyik békát úgy levágta a csuka, ahogy kell. Még fel sem ocsúdtam, amikor a következő pillanatban a poppert kapta el egy másik. Vagy legalább is úgy gondolom, hogy egy másik volt, két csuka jöhetett utánuk. – fejezte be barátom a történetet. - Most is lehetne ilyen szerencsénk, de itt valószínű azért nincs akkora csukabőség, hogy kettesével rohangáljanak a kaja után. – tettem még hozzá. - Azért az én pisztrángom sem volt gyenge, - toldottam a beszélgetést.

 – Képzeld, a rohanó folyóban, a fehér, tajtékos habok között, nem láttam, csak úgy sejtettem merre jár a wobblerem. Arrafelé nézve csak azt láttam, hogy egy gyönyörű, két kiló körüli pisztráng felvágódik a levegőbe, miközben a kezemben nagyon durván megrándult a bot. Reflexesen bevágtam, de hírtelen alig fogtam fel, hogy a magam halát láttam, amint rárontott a műcsalira. – Szívesen folytattam volna a sötét éjszaka harcsakalandjával is, de inkább Norbira figyeltem. Egy ismét csak izgalmasnak ígérkező helyet kezdett vallatni. Itt foltosan kopott volt a növényzet, valahogy úgy éreztem, itt is rejtőzhetnek csukák. Egyes pontokon teljesen felszínre burjánzott a hínár, és az egyéb növényzet is. Máshol kissé ritkább volt, és akadtak teljesen kikopott, pokrócnyi tisztások is. Itt úgy mozgattuk a wobblert, hogy a növényben nem, csak a tisztásokon ugráltattuk, dolgoztattuk meg alaposabban. A kisebb foltok nagyon ígéretesnek tűntek. Láttam, barátom is bízik a dologban, a popperét most különösen élethűen ugráltatta. Éppen arra gondoltam, a színes, zöldes műcsali látványa nem csoda, hogy megtéveszti a csukákat, amikor ismét a szemünk láttára rabolt rá arra egy aranyló színű vízi tigris.

- Hej de szép volt! - kurjantottunk mindketten. Én fotózgattam az izgalmas pillanatokat, Norbi pedig parírozta a méltatlankodva menekülő halat. A karcsú kis bot, a vékony fonott zsinór szépen teljesített, most sem volt gond a fárasztással. Egy-két erőteljesebb roham után a csuka ismét egy kis hínár koszorúval a fején érkezett mellénk. Óvatos horogszabadítás után ő is elhúzta a csíkot a sötéten csillogó víz biztonságos világába. Immár nagyon gömbölyűnek éreztük a szép napunkat. Később még kísérletezgettünk, kipróbáltunk egy-egy újdonságot is. Nem is értettük, miként tudott a délutánból pillanatok alatt alkonyat lenni. Pedig így lett, az időnk elszaladt, csak a fényképezőgép keresőjében vettem észre, hogy a nádas mögött nyugovóra készül a nap. Úgy látszik, a csukázásoknál manapság is megbolondul az idő. Ha megjön a kora ősz, és a krokikra pergethetünk, villámgyorsan, ám többnyire emlékezetesen futnak el a napok.

Szólj hozzá:

Mehet