Tél van, január vége. Ez időben sokakhoz hasonlóan én is már a tavasz jöttét várom. Mínuszok ide vagy oda, a városban is megszólalnak a fekete rigók, délidőben már reménykeltően sütöget a nap. Bár a horgászatot még a menyhalazás, egy-egy süllős, csukás pergetés jelenti, valami nagyon másról is ábrándozni kezdünk. Mint mások is, úgy én is egyre többet gondolok a jó időre, és a vele érkező harcsás, pergetős éjszakákra. Régóta szeretem ezeket az izgalmas, szép horgászatokat és a teleken sokat gondolok rájuk. Amikor feszülni kezdenek, majd szétpattannak a rügyek, amikor kizöldülnek az első fűcsomók, akkor végre itt lesz a harcsa horgászatának az ideje. Egy kicsit ragadozóvá válunk magunk is, felajzott idegekkel óvatoskodunk majd a halak nyomában. Azok a felismerések, hogy az áhított harcsa tulajdonképpen éjszaka „él”, akkor sokkal könnyebb megfogni, számomra nagyon emlékezetesen kezdődtek.


A nagyon régi, véletlen, folyóvízi találkozásaink eleinte csak a nyári hónapokra estek. Ennek oka a süllő fajlagos tilalma volt, hisz május elejéig nem igen pergettünk, nem wobblereztünk. Így többnyire a süllőtilalom lejárta után kezdődött a harcsaszezon is. Májustól az ősz végéig viszont a felszín közeli, éjszakai pergetések néha összehoztak a harcsákkal is. Minél inkább vízen ért az éjszaka, annál több esélyem volt a szívdobogtató találkozásokra. A wobblerezések bizonyították, a sötétség urai, elsősorban az éjszakák, ritkábban a derengő hajnalok vendégei. A felejthetetlen, rablásoktól hangos tavaszi, nyári éjszakák varázsa miatt egykettőre belehabarodtam az eredményes, éjszakai harcsa lesekbe is. Ezért a tél vége felé már duplán is sóhajtozom a tavaszok után. Alig várom, hogy kint lehessek az eleinte még hűvös, később már langyos fuvallatok melengette, partokon a sötétedések után is. Kedvemet nem szegte, sőt, vágyaimat fokozza néhány balszerencsés találkozás is. Ha visszamegyek a kalandok helyszínére, mindig remélhetem, hogy valamelyik öreg ellenfél még a közelben settenkedik. Így a tavaszt várva nem biztos, hogy nagyon szükséges a kedvcsináló, mégis felemlítenék egy éjjel történt, dunai esetet.


Hans barátom is alig várta a májust, hogy végre pergethessünk egy jót. A szomszéd, „sógoros” országból robogott Mohácsig, és az alkonyat már vízen talált bennünket. Az ívás után a mederbe nyúló köveken nem könnyű süllőket találni. Mi mégis reménykedve és a kellemes májusi estének is örülve, jó kedvvel pergettünk. Egyetlen halunk akadt, egy koraesti balin, de ezután teljes csend honolt. Testes barátom fáradhatatlanul, macskamód járta a kövezéseket. A legjobb wobblereket pöttyentgette a vízre, de sajnos süllőkapást nem tudott kicsikarni. Egy-egy óra után új helyekre csónakáztunk, ám sehol semmi. Pontosan éjfélkor érkeztünk vissza a város alatti ruganyra. Teljes csend volt, az alvó város csak néha adott életjelet, még az utcai lámpák is mintha halványabban világítottak volna. Hullámok és zörgés nélkül simultunk a kő oldalához, közben mindketten biztos ugyanarra gondoltunk: egyszer itt a kővégen már volt egy harcsakalandunk.


Nem véletlenül akarjuk éppen itt befejezni a pergetést. Hátha…Kikísérem barátomat a spiccre, de ott leülök az utolsó kövekre, hadd dobáljon, sokkal jobban szeretném, ha neki lehetne kapása. Neki sem sietős, komótosan engedi el az első néhány dobást. Szépen játszadozik a fahalacskával. Nem tekeri gyorsan a hajtókart, nem kapkod, ám a rablóhalaknak így sem kelti fel a figyelmét. Később kicsit leül mellém. Csendesen és kissé már fáradtan diskurálgatunk. Szép csillagos, de holdtalan, kellemes idő van. Rablás, nincsen a vízen, életjelet csak a kishalak adnak. Ők néha megcsillannak, rebbennek a felszínen. Bíztatásomra Hans még egy kicsit perget, és, hogy ne csak nógassam most már én is feltápászkodom. Visszaóvatoskodom a ruganyon úgy húsz métert és a ráfolyó oldalon elengedem, befelé lódítom a műcsalit. A víz sodra a kő felé nyomja, közben én terelgetem magam felé, rendesen beremeg a wobbler. Húzza, remegteti a spiccet, persze csak annyira, amennyire kell. Éppen az erős veretés miatt nem gyorsíthatok rá, de az eltelt időből, a zsinór szögéből tudom, rögtön elérem a kő derekát. Mindjárt döccenek rajta – gondolom éppen akkor, amikor egy tompa nehezedés tudat valamit velem. Elakadtam, elértem a követ – akartam gondolni, de a gondolatnak a felére sem értem, amikor a nehezedés bepuhult. Súlytalanná vált a wobblerem, felém lendült vele valami, és ebben a pillanatban bevágtam. Csak a bot ívének legvégén értem utol a halat, ott állt be egy pillanatra a bot. Teljesen a hátam mögé lendült a bot, ott tartottam meg, így „fűrészeltünk” egy darabig. Egy másodperc helyben állás után egy erőteljes és folyamatos húzás következett. A hal az első pillanatban visszavette a botot vízszintesbe, miközben azonnal indult az orsó féke is. Az erős féksírás, a hatalmas húzás nem csillapodott, nem vált szakaszossá, valami nagy erejű ellenfél egyre rémisztőbben távolodott tőlem. Harcsa - kérdezte magyarul a barátom. Jáá! – nyögtem izgatottan, miközben hallottam, hogy Hans a kővég irányából megindul felém. Én közben még az akasztás helyén álltam, de a hal egyre csak távolodott. Mindjárt megáll, mindjárt megáll – nyugtattam magam, de egyelőre ez korántsem így történt. Kezemben a középerős pergető bot immár perecre hajolva küzdött, hogy ő lehessen az erősebb. Én is éreztem a feltartóztathatatlan erőt, de nem tehettem semmit. Hagytam, majd kiszolgáltam, hogy a bot, a fék, a zsinór lassan már a maximumon fékezze a halat. Közben barátom lámpájával a zsinórra villantott, és így már láthattam is, amit eddig csak éreztem. A hal nem felfelé, hanem inkább a kőspicc elé a mély forgóba igyekezett.


Kész csoda, hogy a zsinórom eddig nem ment a kőbe – gondoltam és megindultam a spicc irányába. Bár társam világított, mégis szinte tapogattam lábammal a nyaktörő utat. A botot közben a magasban, a zsinórt pedig óvatosan, végig feszesen tartottam, és miközben a hal még mindig húzott, megérkeztem az utolsó kövekhez. Az izgalomtól nem igazán tudtam reálisan megítélni, mennyi zsinór is lehet az orsómon, úgy éreztem mindjárt elfogy az egész. A lámpa cikkázó fényénél ránéztem a dobra. (Istenem, ma már el sem tudnánk képzelni fejlámpa nélküli éjszakai pergetést.)  Az új, „pókos” fonottamból úgy a harmada zöldült a dobon. A csónak, talán Hans idehozhatná – ugráltak tovább gondolataim. Nem, itt a spicc előtt rohan, kevereg a víz, talán a motort sem tudja beindítani, talán ide sem tudna evezni – dobtam el tüstént az ötletet. Összeszorítottam a fogaimat, és próbáltam emelni, húzni a folyamatos mozgásban lévő halat. Ő persze arra ment, amerre akart, a még erőteljesebb fékezésem csak engem kezdett jobban fárasztani. A lehúzott zsinór mennyiségéből úgy ítéltem meg, a harcsa a kő végződésétől talán már messzebb járhat. Meredeken, elég hírtelen van vége a ruganynak, talán nem találkozhat a zsinór a kövekkel. A harcsa, - mert mozgásának tipikus jegyeiből immár biztos voltam benne, hogy egy igazán nagy harcsa küzd a zsinór végén – közben forgolódásokat, és zsinórra mért hatalmas csapásokat kezdett váltogatni. Jaj, csak ezeket bírja a cucc – fohászkodtam magamban. Ha bejönne a kőrugany csendesebb, folyástól védettebb öblébe, akkor esélyesebb lehetnék – gondoltam, miközben keményen kapaszkodtam a botba. Durr – jött ismét egy amolyan feltekeredés utáni farok csapás, amikor a pillanatnyi zsinór belazuláskor teljesen tehetetlenek vagyunk. Ijedten emeltem a botot, tekertem meg a hajtókart, de ismét megtaláltam a súlyos, erős kontaktust.  Még a nagy távolságból is keményen érződött, hogy mit művel odalent, mi mindent elkövet a szabadulása érdekében. A zsinóron, a boton keresztül, rángatások, meg-megugrások voltak érzékelhetőek. A lábaim után ekkor már talán egész testem is remegőre fogta a dolgot. A kemény erő, a mozgások milyensége, nagyon nagy harcsát sejtettek. Eszembe jutott a nem sokkal előbb fogott drávai, harminc kiló körüli wobbleres bajuszosom. Ő az öt centis SSR.-t mélyen beszívta, száján még sem kopott el a monofil zsinór. Őt egy gyenge fél óra alatt, még a finom szerelékkel is ki tudtam parancsolni a ruganyra. Segítségem, a horgászcikk javító mester, mesterien kiemelte a komát, és máris vidáman parolázhattunk felette. De ez a dunai, fekete óriás most nagyon másként, ijesztőbb, komolyabb erővel védekezett.


Már-már mégis csak a csónakra gondoltam, hogy utána mehessünk, úgy gondoltam átadom a botot és én hozom a csónakot, de ekkor drámai fordulatot vettek az események. A forgolódásos, rángatós mozgások után a harcsa ismét határozott irányba, befelé indult. Talán hiba volt, hogy még erősebben fékeztem, de egyszerűen muszáj volt. Néhány másodpercig sírt, nyöszörgött a fék, majd egy váratlan, könnyed pillanat csaknem leültetett a kőre. A tengeralattjárót és engem összekötő, feszülő zsinórt mintha elvágták volna. Egyensúlyomból is kibillentem, tényleg csaknem leültem a kőre. Hansból és belőlem is, egy időben szakadt ki egy hangos kiáltás. A zsinór kicsévélése közben a sóhajok és valami nyafogásféle is feltört bennem: miért, miért? - kérdezgettem magamtól. Mikor kiért a wobbler lerogytunk a kőre és a csúffá, egyenessé tett horgokat szemlélgettük. Hogy csak a harcsa szája darálta, nyújtotta szét őket, vagy az én keményebb fárasztásom is oka volt e, már mindegy volt a számunkra. Ültünk jó darabig a kövön. A szívem egy fél óra múlva nagyjából normálisra vette a ritmust, és arra gondoltam, ezután mindig erősíteni fogom a felszerelés gyenge láncszemeit.


Arra akkor nem gondoltam, hogy így is mekkora élményt kaptam, hogy nagyon hosszú idő távlatából is megdobban a szívem, ha eszembe jut majd ez az éjszaka.  Talán nem is igazán nagy baj, ha nem fogunk meg minden halat. Így is emlékezünk rájuk, mert azóta sem kötöttem ott úgy ki, hogy ő ne jutna eszembe. Így a tél derekán, amikor már a tavaszra, a jó kis éjszakai pergetésekre vágyakozom, akkor pedig nap, mint napeszembe jutnak a hasonló, „kudarcos” kalandok. Egy biztos, ha tehetem, néhány májusi éjszakán ellátogatok majd arrafelé is. Hátha…