A téli horgászatok gyakran nemcsak a halfogás örömével, hanem természeti szépségekkel is kényeztetnek bennünket. A hideg idő dacára ezért sem maradok otthon, ha pedig mindkét tényező összejön, úgy még szívesebben számolok be a kirándulásról. Azért is hangsúlyozom ezt a dolgot, mert halat, süllőt mifelénk sem minden alkalommal fogunk. Ám van, hogy adakozó a természet és a folyó is...

Azon a napon a folyó mentén kanyargó töltésen várt rám az első izgalmas látvány. Már messziről észrevettem, hogy egy szép ragadozó madár tép valamit a havas útszélen. Óvatosan levettem a tempót, és mivel a látvány tényleg izgalmas volt, szinte mozdulatok nélkül előkészítettem a fotó masinát. Sikerült is néhány képet csinálnom a vadul táplálkozó ragadozóról.
 

A kikötőbe érve olyan szépséggel fogadott a téli part, hogy muszáj volt észrevenni, rácsodálkozni. Néhány kikötőstég, néhány csónak, egy kis hó a parton, meg a víz, ennyi az egész, mégis olyan volt akár egy ünnepi képeslap.
 

Csendesen lepakoltam a hajóba, már nem voltam sietős, ilyenkor, ha a vízhez érek, mindennek tudok örülni. Hamarosan felbrummogott a kis motor, mint egy nagy vízipók úgy húztam magam után a csíkot. Nagyon szépet mutatottak a zúzmarás fák, a még hó paplan alatt didergő kövezések. Lelki szemeimmel mindenhol süllőket láttam rejtőzni.


Egy régi, bevált helyet vettem célba, de már jóval a meghorgászni kívánt rész felett leállítottam a motort. Fontos lehet, hogy a háborítatlan téli csendben ne keltsünk felesleges zajokat. Evezőmmel irányítottam az utolsó métereket, majd horgonyt vetettem, azaz szép csendesen a fenékre engedtem tizenhét kilós súlyomat. Kötelet a rögzítőre és már álltam is az enyhének mondható folyásban. Előkészítettem néhány gumihalat, kisebb, nagyobb twisztert, elrendeztem magam körül mindent. A kiemelőt babonából sosem teszem a kezem ügyébe, csak úgy, valahol ott van. Elsőnek egy zöldes-sárgás halat fűztem a húsz gramm feletti fejre. A mélyebb vízben elkél ez a nagyobb tömeg.
 

Egyébként a lehető legkisebb súlyú fejeket célszerű használni. Ezekkel kevésbé akadunk, lassúbb tempó mellett is víz között tarthatóak, nem koppannak gyakran a fenékre. Az fontos, hogy pontosan érezzük, tudjuk a fenéktől való távolságunkat, mert különösen a hidegen vízben nem magasan táplálkoznak a süllők. Persze vannak kivételek, amikor nagyon aktívak, télen is előfordul a cserkésző vadászatuk. Néha, különösen az esti órákban ilyenkor is beportyázzák a sekélyebb, a parti vizeket is. Én most a mélyebb csendesebb mederszélen keresem őket. A pergető bot spiccén, sőt szinte a botot markoló kezemben érzem a gumi mozgását, és minden pillanatban várom a jól ismert ütést, vagy a megtolást, ami a kapást jelentené. A bot vége a víz felé mutat, így jól tudom irányítani, sétáltatni a gumit, és azonnali lehetne a bevágásom is.


Ám sem azonnal, sem később nem akar kapást adni a hely. Pedig de szép is, mikor váratlanul elveszik kontaktusunk a gumival. Ennél csak a szinte ijesztően ható, kemény, koppanós rávágás az izgalmasabb. Egy jó óra multával is, talán éppen erről ábrándozok, mikor egy ilyen igazi, vehemens ütést kapok. A korszerű fonott zsinórok semmit nem nyúlnak, így kapáskor azonnali, amolyan koppanós az érzetünk. A bevágásom is kemény volt, és szerencsésen, eleven súlyban halt el, indulhatott a fárasztás. A megakasztott hal tőlem meglehetősen messze volt, így a hosszú zsinóron a meder felé tudott úszni. Nem erőltettem, tudtam arra nincsen akadó, úgy gondoltam, hadd fáradjon a mélyebb vízben. Veszélyt jelenthet, ha felerőltetjük a felszínre, mert a jig horgot könnyen kirázhatja a szájából. Az én süllőm is néhányszor bedobja a fejrázást, de a víz alatt ez egy kicsit tompítottabb, nem is történik belőle baj. Tartom, emelem a bottal magam felé, ő pedig folyamatosan a meder irányába próbál visszamenekülni. Érzem jó süllő lesz, erőteljesen tartja magát, még mindig produkál egy–egy rövidebb kitörést. A rugalmas boton keresztül nagyon jól érzem a mozgását, időnként az orsóról is levesz egy kis zsinórt. A térdeim is citeráznak egy kicsit, a fárasztás gyönyörűségét, izgalmat soha nem lehet megszokni. Még egy-két pillanat és megjelenik a felszínen, majd a csónak mellé simul a szép süllő. Látom a műcsali teljesen eltűnt a szájában, bátran, fél kézzel igyekszem még lefotózni is.


Nem olyan nagy, mint a védekezéséből gondoltam, de azért telifekszi a hamarjában előkerített kiemelő hálómat. Úszói nagyok, teste csillogó márvány, öreg süllő lehet.


Óvatosan megfogom a szájfogóval, ezzel mérlegelni is tudok. A csónak felett tartom, míg megnézem a súlyát, bár szinte meg sem moccan. Öt kiló feletti, öreg, dunai ragadozó.



Az átélt izgalmaktól rendesen kimelegedtem, kortyintok egyet a teámból és nyugtázom, ismét csak szép a világ, adakozó a Duna. A halat elaltatom, alig piheg a kiemelés óta. Előfordult máskor is, hogy szinte élettelenné váltak halak a kiemelésük után. Pedig milyen keményen is tudnak harcolni egy kicsivel előtte. Közben egyre ködösebbre, kissé alkonyodóra vált az idő. Még egy kicsit vallatom a meder szélét, de ugyanott nincsen több kapásom. Lejjebb ereszkedem, új helyen folytatom a pergetést. Cserélgetem a gumikat is, de a szép fogás után, mintha bennem se lenne már olyan nagy a halak utáni vágy. Hamarosan kikötök a partra. Sétálok egy kicsit, gondolom, és valóban, jól esik a parton téblábolni. Persze néhány perc után ismét csak kézbe veszem a pergető botot. Tudok egy akadót, amely innen is jól körül gumizható. Alig dobok néhányat, talán ha harmadszor emelgetem, vezetgetem a csökök mellett a gumihalat, mikor ismét megpendül a pálca. Abban a minutumban bevágok, és ismét hevesebben kezd rohanni a szívem. A partról mindig könnyebb a fárasztás, mert a folyóvíz, az áramlás nem segíti annyira a halat, mint a csónakos horgászatkor. Ez a szép süllő is hamar közelített hozzám. Egyszer ugyan visszairamodott a part szélétől, de néhány óvatos pumpálással ismét magam elé fordítottam. Hamarosan kiemeltem, kicsúsztattam a partra. Ott aztán kirázta szájából a gumit. Ez bizony előfordul máskor is. Egy stabil helyet kerestem a halnak, és készítettem egy portrét a homokos orcájáról.


Miközben fotózgattam, már arra gondoltam ezek emlékképek lesznek, mert vissza fogom engedni. Egyrészt még vissza van a sötétedés, így akár foghatok is még. Másrészt, fotózás közben a süllő, mintha szomorúan nézett volna a Duna felé.


Egy szép halam már úgy is van, így hát óvatosan visszabocsátottam a vízbe. Jó darabig álldogált a csónak mellett, de végül gyönyörű búcsút intett a farkával.
 

Nagyon jó érzés volt elengedni a „szomorú” süllőt. Én ettől vidámabban szálltam vissza a csónakba, és csak úgy, egy kis kíváncsiságból, még egy helyet felkerestem. A kapocsba egy ígéretes twisztert akasztottam, úgy láttam eljött a legszebb alkonyati idő.
 

A különféle mondások nagyon sokszor igaznak bizonyulnak. Nos, úgy tartják, „Ha egy bolt beindul…” . Nem kellett sokáig várnom a kapásra az új helyen. Éppen elemeltem a fenékről a gumit, amikor a szokásos, koppanós módon odadurrantott neki egy ragadozó. Persze, hogy süllő volt, de ezúttal egy átlagos legény. A szűk kilós hal hamar a felszínen vergődött. Rázta ő is a fejét, próbált szabadulni a horogtól. Nem sikerült neki, kis idővel később, de már a csónakban, én vettem ki a szájából. Hamar kellett fotóznom, mert őkelme nagyon méltatlankodott.


Az arányok érzékeltetése miatt nagyméretű rokona mellé próbáltam fektetni a harcos halat, ám közben alaposan összepiszkolta magát, így tiltakozva a szereplés ellen.


Egy fél perccel később, a sötétedő vízben viszont már csendesen úszott a mélység felé. Megelégedetten pillantottam körül, immár rendesen alkonyodott. A parti erdő felett nagy méltósággal egy réti sas őrjáratozott.


Hogy is gondoltam az írásom elején? Igen, a téli kirándulásokon a természet gyakrabban kényeztet bennünket szépségeivel. Ezek a horgászatok nem csak a halfogás öröméről szólnak. De jó is, mikor mindkét vágyunk teljesül…

Szólj hozzá:

Mehet