December 30. Az év utolsó pecája Péteriben. Négy jó barát, egy nagy kócsag, néhány vadkacsa és sok kárász társaságában. A vízforgató jóvoltából a tavacska nem fagyott be. Nem úgy, mint csalis dobozban a csontik, amik pár perc alatt „kalippóvá” dermedt a mínusz hét fokban. És az ujjaim is, mert a neoprén kesztyűm otthon maradt...

Év végi baráti fagyoskodó - négyen voltunk a két botra, ládára

Dani, Feri és Gyuri barátommal egy december végi pecával búcsúztattuk a szezont. Hetek óta készültünk kárászozni, de az időjárás mindig keresztülhúzta számításainkat. A jeles nap sem sok jóval kecsegtetett, hideg idő szürkésfehér színbe öltöztette az amúgy is színtelen téli világot.


Kócsag, kacsák és kárászok

Jakuzzi

Mellényzsebben a csali

A karácsonyi halászlé-töltött káposzta-bejgli triumvirátus hatása alatt, de újszülött gyermeki várakozással érkeztünk meg kora délelőtt a vízhez. A kis tó partját puha-fehér lepellel vastagon betakarta a többnapos a kitartó havazás. Csend uralta a környéket, a kétszer kettes fa stégeken még a madár se járt..., azaz mégiscsak járt. Vízimadár biztosan, mert vadkacsák népes csapata vette birtokba a szemközti nádfal tövét, lábnyomaikkal díszítve a szűz havat. A szomszédjukban gubbasztva-keresgélve, a víz szélében gázolva pedig egy nagy kócsag várta az alkalmi prédát.

A fenséges röptű nagy kócsag éves jegyet váltott, állandó vendég

Mintha lassított felvételt néztünk volna, úgy röppent fel majd néhány szárnycsapás után méltóságteljesen siklott egy kicsit távolabb telünk a számára nagyobb biztonságot adó szomszédos nádasba.


Leheletfinom cuccok

Annyira igyekeztem minimalizálni a felszerelésemet, hogy lányos zavaromban még a ládámat is otthon felejtettem. Na nem baj, majd felváltva horgászunk. A minirakóst nyolc és fél méterben nyitottam ki, két szereléket tettem a háromtagos topszettre. Az egyiken kilences zsinór, fél grammos csőantennás úszó, míg a másikon hetes damilon egyharmad grammos tuningolt pedző. Ez egy turkálóban vett snecizőúszó, amit házilag alakítottam át. Eredetileg rövid fémszárral volt szerelve, helyette azonban egy tizenöt centis karbonszárat ragasztottam be. A kis tömör műanyag antenna helyett pedig háromnegyed milliméter vastag multicolor cső került, ami a teteje felé még vékonyodott is. A műanyagot elcsíptem egy fogóval a töve előtt fél centivel, kicsit megcsiszoltam, majd egyszerűen felcsúsztattam rá az üreges polikarbonátot.

Az ezüstkárász igen szívós halfajta, jól bírja a hideg vizet, szinte egész télen fogható.

A metsző hidegben is táplálkozik, kapását „leheletfinom” szerelékkel tehetjük láthatóvá

A rendkívül érzékeny – két szem csontihoz való  – szereléket még otthon beólmoztam, de a végleges súlyozást csak itt a helyszínen lehet beállítani, mert más a víz felhajtóereje a súlyozócsőben és más itt a tóban is. Apró „stotzokat” használok ehhez a finomhangoláshoz no.10-–11-es méretben. Csakhogy a szerelék érzékenységét szemléltessem: a harmadik szem csontitól gyakorlatilag elmerült. Mindkét szerelékre egy öblösebb, rövid szárú, szakáll nélküli, vékony húsú, könnyű nikkel horog került 16-os ill. 18-as méretben, amit direktben a szerelékre kötöttem.


Téli gumik

A topszettek gumizása is ehhez igazodott, a legkisebb kapható átmérőjű  lágy csőgumi. Célszerű otthon ezeket fagyálló folyadékkal kezelni, amivel megakadályozhatjuk a befagyásukat a spiccbe. Mivel ez most kimaradt Feri barátom önzetlenül kilehelte a jeget a spiccből, miután egy óvatlan mozdulattal – megfeledkezve a hidegről – belenyomtam a spiccet a jeges vízbe, következményként szinte másodpercek alatt beszorul-odafagy a gumi a botspicc falához. Ha mégis beszorul a csőbe, újra meg újra szét kell szedni a toldásnál, vagy a tagvégénél a scalettára fel kell tekerni egy-két menetet, ezzel feszíteni a gumin, ez azonban csak egy darabig megoldás, mert felkeményedik a gumizás, nem lesz alkalmas a finom horgászatra.



Ha lekezeljük horgászat előtt, akkor mindezektől a kellemetlenségektől megkíméljük magunkat. Hasonlóan kell eljárni az úszóantennával is, amire hajlamos a víz egyre vastagodó jégkoronát fagyasztani, ami ellen egy egyszerű megoldással tudunk védekezni, úgy , hogy egy vékony zsírréteget vigyünk fel az antennára. A legyezésben használatos mucilinnel, vagy akár egy labellóval kenjük be ujjunkat, majd morzsolgassuk végig hüvelyk és mutatóujjunk között az antennát egészen a tövéig, így erre nehezebben tapad fel a víz, nem süllyeszti el felesleges plusz súlyánál fogva az amúgy is érzékeny jelzőnket.



TIPP:
A téli rakózás gyakori hátránya a beszoruló-befagyó gumizás. Óvakodjunk attól, hogy a botspiccet beletegyük a vízbe. Ha befagy egyszerüen melegítsük meg a spiccet a szánkkal és pillanatok alatt helyreáll a rend. A gyakran kinnmaradó gumit utána állítani, visszahúzni a spiccbe. Mindezt megelőzhetjük, Ha horgászat előtt lekezeljük fagyálló folyadékkal a gumit, kevésbé lesz erre hajlamos.


Irány a fa

A horgászatot gondos fenékmérés előzte meg. Apró gödröket, bemélyedéseket keresgéltem, ahol a halakat jobban megtalálhatom, hiszen ezek mellé valamiért jobban beállnak. Van úgy, hogy a csalit ezek szélénél kell felkínálni, van úgy, hogy csak a mélyben fekvő csalit veszik fel, de van amikor, a magasabb rész felől a mélyebb felé lassan vezetve – vagy a szél, vagy az áramlás által vontatva  – a mélyebb részre belibbenő csali iránt mutatnak érdeklődést. Ezt a biztató mélyedést tíz óra felé, nyolc méterben találtam meg.


Egy-egy ilyen horgászhelyen több gödör is található, amit a bottag precíz fogásával, a hossz és az irány pontos memorizálásával kell meghorgásznunk. Egy ilyen szemközti fa mutatott most irányt. Eszembe jutottszőrbobnadd, azt írja rakósbotos könyvében, hogy az etetéshez válasszunk egy biztos pontot a szemközti parton, de az ne tehén legyen! :-) Hát itt talán egy vadkacsa lehetett volna.




Etetés a télre hangolva

A kárászok érdekes módon jól reagálnak télen is az etetésre, ami jelen esetben néhány szem csontiból állt. Igaz ez pontszerűen, a gödrök szélére kell – lehetőleg minél pontosabban – bejuttatni, és időről időre pótolni is érdemes. Erre kiváló megoldást nyújt a „polepot”, ami egy kis ferdítéssel etetőkupaknak neveznék, hiszen méreténél fogva kisebb mennyiségű élőcsali, szemes etetőanyag, pellet, vágott giliszta úszóhoz való bejuttatására szolgál.



TIPP:
Téli etetés pontszerűen – néhány szem csonti az úszóhoz tízpercenként. Mivel a csontik hamar elvesztik mozgóképességüket, a polepot tetejét levettem, hogy kipottyanthassam a szemeket, aminek hatására pikkelyes barátaink érdeklődését sikerült felcsigázni a horgon lévő csali iránt.





Leheletfinom kapások

Szinte a végtelenségig lefinomított cuccra sem mindig észrevehető a kapás. Néha csak egy fél millimétert húzza le az úszó antennáját az óvatos kárász. Ezt hivatott az antennán található sok egymásólt relatíve jól megkülönböztető, piros-fekete-sárga alternáló csíkozás kiemelni. Sokszor szépen lassan elkezd csak egyszerűen oldalazni az úszó, anélkül, hogy – az antenna hegye, szerintem nincs fél milliméter – tizednyire is elmerülne, vagy kiemelkedne nyugalmi helyzetébôl.

A razbóra lendületes kapása felvillanyozott

Bőséges kárászos teríték mínusz hét fokban

A jó kétórás fagyoskodás közben záporoztak a jobbnál jobb sztorik, gyűjtögettük a kárászokat, no meg az elmaradhatatlan baráti poénokat. Hazafelé úton már szépen elkezdett szállingózni a hó is.

Egy poénos „Laokoón-csoportkép” az év végén: avagy „na mi lesz már, adjatok egy botot nekem is”!