Amikor horgászni indulok, igyekszem nagy vizeket választani, mivel számomra inkább jelent kihívást ilyen helyeken elejteni a halakat, semmint a mesterséges, túltelepített tavakon. Ebben a tágas közegben lényegesen óvatosabbak, és sokkal agresszívebben harcolnak, hiszen többnyire itt fejlődtek, növekedtek parányi ikrából akár kapitális halmatuzsálemekké hosszú éveken át.


A nagy víztározók, természetes tavak, folyók régi lakói pontosan ismerik élőhelyük minden négyzetcentiméterét, akadóját, ellentétben takarmányon nevelkedett, a tógazdaságokból frissen kihelyezett társaikkal.
Az ilyen kiterjedt vizeken történő peca mindig tartogathat tehát valami meglepetést számunkra.


Ritka vendégek

A hétvégi horgászatot jó előre, már hétfőn megbeszéltük Zsolti barátommal, bár a meteorológiai előrejelzés változékony időt ígért. A tó partjára érve viszonylag meleg, ám borongósság és eső fogadott minket, és a felhők közül kibukkanó napsugarat csak néha pillanthattuk meg. Sebaj, gondoltuk, és sebtében kipakoltuk felszereléseinket a takarosan kialakított horgászhelyekre.
Amint a nagyméretű ernyőm is a helyére került, elkezdtem az etetőanyag összeállítását. Tapasztalatom szerint az ilyen frontos, szeszélyes idő nem kedvez a halak kapókedvének, ezért kevés, ám nagyon jó minőségű, sötétebb színű keveréket készítettem, melyet a lehűlt víz miatt, por és folyékony aromával tettem még csábítóbbá.



Bevált szerelék

Mivel a vízfelszínt nem borzolta légmozgás és oldaláramlásnak sem láttam jelét, illetve a vízmélység sem érte el a két métert, elegendőnek ítéltem egy 0,3 grammos, karbon szárral és jól látható tömör műanyag antennával rendelkező úszóval összeállítani a szerelékemet. Tekintettel arra, hogy már volt alkalmam megtapasztalni az itt élő halak erejét, szupererős 0,16-os főzsinórt és ugyanilyen típusú 0,14-es előkét kötöttem, melyre 14-es méretű, vékony húsú, ám rendkívül erős Pro Sword horog került.




A topszet összeállítása

Mérjük be, meddig csússzon a topszet végébe a végdugó

A felesleges részt éles késsel vágjuk a megfelelő méretre

A méretre szabott végdugót csúsztassuk a topszet végébe

A kilógó szárat toljuk be, néhány centit lógjon ki a topszetből

Húzzuk be a gumit és helyezzük fel a rögzítő csövecskét

Ha ezzel megvagyunk, kössünk véghurkot a gumi végére

Olló segítségével vágjuk le a csomó szárait...

...ezáltal egy vastag, három végű csomót kapunk

Húzzuk a csomót a hüvelybe, kész vagyunk

Az alapozó etetést követően szorgosan elkezdtem lőni a csontit az úszóm köré, de az apróhalak ilyenkor szokásos rohama elmaradt. Néhány perc múlva hangos csobogást hallottam barátom horgászhelye felől, és oldalra pillantva láttam, hogy Zsolt komoly ellenféllel küzd. Matchbotja karikába hajlott, néha a fék is megszólalt, de ő magabiztosan terelte szákjába az egyik legszebb halat: egy csodálatos színekben tündöklő compót. Miután kigyönyörködtük magunkat a doktorhalban, minden idegszálammal az úszómra koncentráltam, ám a kapás még mindig váratott magára – ugyanakkor az etetésem közelében már gyülekeztek az apróhalak, melyek ki-kiugrálva mutatták, hogy ragadozó ólálkodik a közelben.
A következő betolás után meglepődve tapasztaltam, hogy a precízen besúlyozott úszóm nem áll be. Emeltem volna a rudat, gondolva, hogy vízközt kapta el a csalit valami mohó keszeg, de bevágásra nem volt szükség, mert már húzta is ki a 2,4-es csőgumit a megbokrosodott haramia. Bevallom első pillanatban balinra gyanakodtam, ám védekezése nem arra utalt: komótosan a mélybe tört és erőteljes rúgásokkal igyekezett szabadulni.



Süllő! Villant át az agyamon a felismerés, ahogy a félreérthetetlen fejrázást közvetítette kezembe a bot. Még néhány kitörési kísérlet, majd hamarosan már szákomban pihent a legnemesebb ragadozó.

Esőruha, aztán pedig rövidnadrág és póló váltogatták egymást rajtam. Amíg az átöltözéssel voltam elfoglalva, a tartóba helyezett botom úszóján klasszikus feltolós kapásnak lehettem tanúja. Nem sokáig tétováztam, így a gyors bevágással kezdődő akció szép, termetes dévér szákolásában teljesedett ki. Végre megjöttek az etetésre a keszegek – gondoltam.
Az újabb betolást követően azonban mégsem volt rögtön kapásom, ezért újból elkezdtem lőni a csontit, apránként, néhány szemenként. Eközben ismét eleredt az eső és hol nagy buborékos szemekben, hol meg csak úgy szitálva, permetszerűen hullott. Egyszer csak, szinte alig észrevehetően megemelkedett az úszó, aztán ahogy megemelkedett, vissza is süllyedt. Az egész éppen egy pillanatig tartott, bevágni tehát nem lehetett, Ezért még vártam picit és finoman megemeltem a csalit, majd visszaengedtem. A válasz villámgyors kapás, a horgon újabb dévér volt.



Hal a szákba, gyors újracsalizás, de ezúttal egy szem csemegekukoricát is tűztem a két csonti mellé, hátha már idetaláltak a pontyok is. Az eresztékemet kicsit kisebbre húztam, hogy a felkínált szendvics ne érintse a feneket, hanem az aljzat fölött lebegjen tíz centiméterrel.
Az úszó rezzenéstelenül állt a helyén, a sima víztükröt csak az esőcseppek gyűrűi törték meg. Feszült csend uralkodott el a vidéken, sehol egy ugrás, de még egy loccsanás sem mutatkozott az egész tavon – én pedig csak lőttem, szorgosan lőttem a csontit...
Néhány perc múlva elállt az eső és kisütött a nap, azonban még ennél is örömtelibb volt látni, hogy a meghorgászott területről apró buborékok kezdtek felszállni, jelezve, hogy a halak érdeklődést mutatnak az etetőanyag iránt. Csalimat megemelve, aztán visszasüllyesztve szinte azonnali kapást tudtam kicsikarni…


Békés torpedó

Közvetlenül a bevágás után, elemi erővel tört ki a megakasztott hal, mintegy harminc métert száguldva. A nagynyúlású csőgumi hirtelen koppanásig húzódott, zsinórom pedig pattanásig feszült a hal kirohanását megfékezve. Bíztam benne, hogy a horog jó helyre akadt és szerelékem kibírja ezt a szélsőséges igénybevételt. Megpróbáltam a rakót kissé félre dönteni, hátha sikerül a halat eltéríteni, de még hevesebb ellenállás volt a válasz. Kapitális amurra gyanakodtam, mert ez a mindent elsöprő lendület egy gyorsvonat sebességéhez és erejéhez volt mérhető. A botot immár két kézzel markolva az volt az érzésem, hogy mindjárt kiveszi a kezemből.



Egy pontont túl azonban nem távolodott tovább, teljességgel patt helyzet alakult ki: a hal egyhelyben állt, de egy centit sem tudtam mozdítani rajta. Minden kísérletem, hogy oldalra fordítsam, csak újabb heves ellenállást váltott ki belőle, ám nem húzott már egy centit sem. Körülbelül 45-50 méterre volt tőlem, és én a botvéget fogva nem is tudtam volna tovább engedni, csak tartottam, bízva a csodában, és abban, hogy nem talál akadót, ahová berohanva elszakítja a zsinórom.
Megszűnt az idő körülöttem és csak később vettem észre, hogy az eső is eleredt újból. Semmi más nem járt a fejemben, csak hogy zsákmányul ejthessem ezt az elemi erővel küzdő halat.



Nem sokkal később érezhetően feljebb emelkedett a fenékről. Felcsillant a remény, talán van esélyem győzni! Lassan, nagyon óvatosan elkezdtem oldalsó irányban elfordítani, húzni a botot, mire komótosan elindult oldalra. Már-már úgy éreztem, hogy elhárult a halvesztés esélye, amikor egy a balomon lévő akadót irányába véve minden maradék energiáját felhasználva próbált meg belenyargalni. Okos jószág, gondoltam, mivel ha eléri a tartást, szinte biztos, hogy a pattanásig feszülő zsinór elszakad... Persze, hogy okos, hiszen itt nevelkedett, talán már nem először próbálja a bolondját járatni a horgászokkal. Minden erőmmel húztam az akadótól elfele. Egy pillanatig úgy tűnt, reménytelen a helyzet, de a búvóhelyét mégsem érte el, hanem váratlanul a felszín alá emelkedett és megállt. Ez volt az első pillanat, amikor úgy véltem, hogy kifogható ez az igazi, vadvízi őserővel megáldott matuzsálem.



A nyelet lassan elkezdtem hátratolni. Az állat centiről centire került közelebb hozzám, míg végül eljutottam a topszet végéig. Óvatosan bontottam, mert ilyenkor végzetes lehet egy hirtelen megugrás, de a lágy csőguminak köszönhetően a hal szépen lassan megnyugodott. Mivel a gumi még mindig jó tíz métert nyúlt ki a spicctől, a botot bal kezembe véve, jobb kezemmel elkezdtem húzni a kiálló végét. Halam lassú köröket leírva közeledett a víztető felé.



Amikor először megpillantottam a vaskos tükröst, már több gumi volt nálam, mint ami a végtagból nyúlt előre. A ponty lassan oldalára fordult – éreztem, minden erejét felőrölte a rugózás leküzdése. Fejét határozottan megemelve végre sikerült megpipáltatni – ekkor vált láthatóvá a horog porcos szájában és egyúttal a biztos akadás –, majd másodperceken belül elbódult, megadta magát. Mellúszóját rebegtetve békésen tűrte, hogy nagyméretű merítőmet alátoljam. Megvagy!



Madarat lehetett volna velem fogatni. Erre – hogy egy ilyen szép tükörpontyot be tudjak csapni, és ki tudjak fárasztani ezen a vízen – nem számítottam. Inkább egy fűevőre vagy nyurga pontyra gondoltam volna agresszív, vad védekezéséből.



Gyönyörű megkoronázása volt ez ennek a horgásznapnak, mely a változatos időjárási viszonyok mellett, változatos összetételű zsákmányt eredményezett.
Halaimat egymás után engedtem vissza a számukra otthont jelentő közegbe és már a legközelebbi horgászatot tervezgetve kezdtem el összepakolni készségemet.