Mielőtt ismét technikai dolgokkal folytatódna a plasztik csalis sorozatunk, szeretném az elmúlt napok izgalmas horgászatait is felvillantani. Ennek több oka van. A legfontosabb, hogy a kalandokat, a horgászatokat a tanulságok miatt is jó felemlíteni. Ám oka az is, hogy itt a tilalom, májusig nem kopogtatunk a süllős rablótanyákon, immár visszagondolhatunk a téli pergetésekre.

Mint mindig most is nagyon gyorsan szaladt el a hideg vizes, gumis időszak. Bár twiszterrel már ősszel is fogogattam, azért ezt a szezont én decembertől februárig számolom. Sajnos januárban a jégzajlás letiltott egy-két hetet a horgászat idejéből, de ennél rosszabbul is járhattunk volna. Legszívesebben minden érdeklődő horgásszal megosztanám az élményeket, mindenkit magammal vinnék egy-egy szép gumis pergetésre. Természetesen ez nehéz, de ebben a szezonban is sokszor horgásztam együtt barátokkal. Talán számukra is emlékezetes volt a néhány szép hal megfogása, mert van mire emlékeznünk…

Nándi és Laci a pergetés megszállottai és szívesen, immár másodszor jöttek az alvégre horgászni. A hosszú homokpadok szélein sétálva, a töréseket fésülgetve „szoktunk” pergetni. Elsőre mindketten fogtak süllőt, most ezen alkalommal csak Lacinak volt szerencséje. Az eset, a kapása mindenképpen elgondolkoztató.

Történt, hogy a horgász hátat fordított a víznek, mert Nándihoz fordult, az ő horgászbotját igazgatták együtt. Közben a gumihala a fenéken sodródott, és ekkor érte a sorozásból, vagy inkább koppintásokból álló kapás. Laci ezt a víznek háttal állva is érzékelte, és be is vágott azonnal, pedig a botját furcsa pózban tartotta a kezében. Az eredmény egy süllő lett, no és az a tanulság, hogy néha a sodródó gumihal is támadásra ingerli a rablóhalat.


A legutóbbiakban éppen itt, a plasztik csalis anyagokban is említettem, hogy néha érdemes ezt a lehetőséget tudatosan is alkalmazni a vezetési technikák között. Vigyázzunk, a beakadások veszélye közben ugrásszerűen növekszik. Összegezve tehát ismét érdekes példát láthattunk az eredményes műcsali „vezetésre”.
Láthattam viszont a tényleg profi technikák tárházat a későbbiekben Farkas Tamástól. Legközelebb Tomi kísérte el Nándit, így horgásztunk együtt hármasban. Tamás hatalmas precizitással perget, minden idegszálával a cselekvésre összpontosít.

Ezúttal is a jó haltartó helyen kezdtünk. Mindketten itt dobálják, fésülik a kérdéses partszakaszt, én a partra húzott csónakból nézegetem milyen átszellemülten és örömmel horgásznak. Eltelik egy negyedóra, talán több is, az első dobások varázsa kezd elillanni. Tamás beveszi magát a parti dzsungelbe, Nándor barátom pedig már egy kissé lejjebb keresi a halakat. Nem nagyon szeretek akkor horgászni, ha vendégem van, mert kevés már a süllő, és gyakran előfordul, hogy éppen én fogom meg az ott lévő egy, netán egy-két darabot.

Természetesen én is szeretek halat fogni, de sokkal nagyobb öröm, ha mással, barátokkal sikerül halat „fogatni”. Tomiék átlagos tempójú, közepes gyorsaságot kívánó gumihalakkal fésülték meg a helyet. Nándi egy gumibékát is bevetett, akinek a lábai életveszélyesen jól kalimpáltak. Talán az itt fogott harcsám is eszébe jutott. Ezek után én a leglassúbb tempónál is jól verető twiszterrel kezdtem. Nagyon bíztam a helyben. A tudott törések felett szinte megállítottam a kedvenc gumit, percekig játszottam az első dobással. A másodikat, majd a harmadikat is ugyanoda dobtam, és ugyanott emelgettem, táncoltattam a twisztert. Ekkor ott, ahol éppen reméltem is, rázuhant a kapás a gumimra. Olyan kemény ütést kaptam, hogy szinte pendült a bot. Bevágtam, de azt is éreztem, jó helyen van, a hal erejétől is jól akadhatott a horog. A súly is rendesebb, máris kiáltottam a dobásnyira horgászó Nándinak, - itt hagytatok nekem egy süllőt. Ő jött is sietve vissza, még tartott a fárasztás, mikor már mellettem toporgott. A bot jókat pumpált, az orsó, a fék, ha rövideket is de fel-felsírt. A hal erőteljesen harcolt. Hamarosan a part elé fordítottam, ott úszott előttünk a sekély vízben. – Hol a gumid?- kérdezte a barátom, mert abból semmi sem látszott. – Hát bekapta - válaszoltam röviden, és a hal óvatos kiemelése után erről meg is győződhettünk A nagyobb twiszter teljesen eltűnt a nagyobb szájban.

Jól kezdődött tehát a nap, és én nagyon bíztam benne, hogy barátaim is elcsípnek valami hasonló, esetleg még nagyobb süllőt. Ismét próbálgattuk a törések vonalát. A parti cserkészés után a csónakból is átkutattuk a süllőtanyákat. Barátaim nagyon koncentráltak, optimális felszereléssel, jó mozgású plasztikokkal vallatták az öreg Dunát. Nándi békája után kuriózumként irdalt farkú, fehér cápát is akasztott a kapocsba, de erre sem, és a normál formájúakra sem volt sajnos több kapásunk. Így közös élménynek megmaradt az egyetlen halunk kapása, fogása, fotózása, de azért nem lett keserű a hideg nap. A rendkívül sportszerű fickók társaságában számomra is nagyszerűen telik minden horgászóra.





Ennek a süllőnek a tanulságánál megállnék egy gondolatra. Úgy fogalmazhatnék, hogy a horgászhelyben való hitem volt az a tényező, aminek ezt a halat köszönhettem. Sokszor emlegetett, nagyon fontos dolog eredményességünk szempontjából a jó helyek felismerése. A halak életét, szokásait kell ennek érdekében az átlagosnál jobban tudnunk, ismernünk, és tapasztalatainkat is mindig szem előtt kell tartanunk. Talán segítség, ha röviden ugyan, de felemlítem, hogy folyóvízen télidőben melyek általában a jó süllőtanyák. Úgy szoktuk mondani, hogy szinte minden szóba jöhet, amin megtörik a folyamatos folyás, ami mellé oda állhat egy rejtőzködést kedvelő hal.

Régi gondolatom, de most mondom el először a következő feltevésemet. Mint tudjuk a süllő oldalvonalával, áramlást érzékelő szervével is „lát” pontosabban érzékel, tájékozódik, bemér, tehát nagy szerepe van ennek az ismert szervének a táplálékszerzésben is. Én feltételezem, hogy talán ezért is keres valamilyen akadón megtörő csendesebb vizet, mert a „folyásárnyékban” még érzékenyebb lehet az oldalvonala, hatékonyabban „figyelheti” vele a környezetét. Más oka is lehet a rejtőzködésnek, de a folyóvízi tanyái nem annyira búvóhelyszerűek, mint inkább ilyen „folyásárnyékosak”. Tudom, megállni, tartózkodni is egyszerűbb a megtört vízben, mint a direktebb folyásban, ez is egy ok lehet arra, miért szeretnek oda állni valami mellé.

Az én gondolatom persze csak feltevés, de hát hol mondaná el egy „süllőbolond” horgász az ilyen gondolatait, ha nem itt? Sok példát sorolhatnék, az egyetlen tuskócska mellé csoportosuló süllőktől, az egyéb takarás hiányában egymás mellé simuló egyedekig. Ám ez helyett inkább összegezném a folyóvízi kedvenc helyeimet. A különféle kövezések közelében kialakuló, látható áramlásviszonyok haltanyák jelei. A kövek előtt is, mögött is érdemes keresni a süllőket. A meredek esésű partok mindig meredek mélyülést sejtetnek, ezek is halat tarthatnak. Amennyiben ilyen partokon vízszéli fák állnak, dőlnek a víz felé, úgy ezek még jobbak lehetnek. A parttal párhuzamos törések, arasznyitól az akár méteres esésűekig, nagyon jó süllőtanyák. Ezek gyakran már a parton megfigyelhetőek, biztos, hogy beljebb is ismétlődnek. Az alacsony vízállásoknál láthatjuk a kisebb, nagyobb öreg csökök, tuskók jelenlétét a mederben. Ezek mellé, közé is előszeretettel simulnak a tüskéshátúak. Elég rajtuk a két méter körüli mélység, hogy már összeszedjék a süllőket. Érdemes tehát az ilyen folyóvízi jellegzetességeket, mint horgászhelyeket szem előtt tartani.





A jó haltartó helyek felismerése után azért a horgászat, a pergetés mikéntje sem mindegy a várható sikerek szempontjából. A technikáról már néhány fontos gondolatot említettünk. Tételezzük most fel azt a pillanatot, amikor a helyes mozdulatsorba, a gumi vezetésébe belekoppan a kapás. Máris hozzáteszem, hogy bele is tolhat, bele is könnyíthet a kapás. A rávágás irányától, módjától, sok minden függ, a kapás érzékelése is sokféle lehet. Nem is erre gondolok, hanem arra a jelenségre, amit jól ismerünk mi süllőhorgászok. Nem egyszer emelünk be úgy szép süllőt a csónakba, vagy a partra, hogy a szákolás után halunk kinyíló szájából egyszerűen kiesik a horgunk, a gumihalunk. Minél nagyobb a süllő szája ez annál gyakoribb. Húst, izmot kevésbé, kemény csontokat annál inkább találunk a szájukban, ez teszi nehézzé a jó akadást.

A legutóbbi pergetésekkor kétszer is így jártam. Pedig jó kapásra, erőteljes bevágással válaszoltam. A fárasztás rendben zajlott, még a szokott fejrázásokat is megkaptam és ezt is állta a horog.  Viszont a kiemelés utáni mozzanatokban, amikor belazult kontaktusunk a hallal, amikor már nem feszült a zsinór, kifordult a gumi a szájukból. Sajnos nem ritkán fárasztás közben is bekövetkezik mindez, a fejrázások nyitott szájjal történnek, és ekkor előfordul, hogy kipenderítik a horgot. Ezért folyamatos, és elég „erős” kontaktussal tartsuk a süllőt, úgy még akkor is van esélyünk a szákolásra, ha csak felületesen fog, vagy csonton támaszkodik a horog. Ne erőltessük hamar felszínre, a vízközt kevésbé hánykolódik a hal. Mindezt megelőzendő pedig, a gumis pergetésekhez is válasszunk a bevágáshoz is elég gerinces, nem túlságosan puha pergető botot. Ha pedig már hatékonyan tudunk rájuk horgászni, akkor feltétlen próbáljuk ki azt, milyen öröm hazavinni, csak néhány jó fényképet, például az alkonyati fényekben készült halunkról. Az a hal, aminek visszaadjuk az életét, a fényképeinken egyre szebb lesz. Érdemes kipróbálni.




                                             

Szólj hozzá:

Mehet