Eddig valahogy nem igazán jutottam dűlőre a dunai süllőkkel, pedig Sztahovits Peti barátom igazi jó házigazda módjára többször is megpróbált összehozni velük. Tavaly télen hiába kergettem csónakjából a tüskéshátúakat, az idei tavasz és a nyár pedig más vizekre csábított. Az ideális vízállás is csak az ősz közepe felé jött el, hosszú böjtre kényszerítve a gumihalas pergetőket. Októberben két kínálkozó alkalommal is inkább az ország észak-keleti vége felé vettem az irányt a közeli Duna-szakasz helyett, de harmadszorra végül összejött egy spontán gumihalas peca.

Peti a vendéglátóm

Peti annyit mondott: „Csak ultrakönnyű botot hozz, csalit majd én adok!” Tudtam, nem a levegőbe beszél. Meg aztán rendkívül tetszenek a kősüllők és sügerek is. Ha ultra-könnyű peca, legfeljebb készítek pár szép fotót a csíkosokról. A novemberi napsütés sokakat kicsalt a természetbe, aminek tempós haladásom látta kárát. Bőven elmúlt egy óra, mire a vizet szeltük. A helyismeret egy ekkora vízen óriási előny, nem is próbáltam az ígéretes helyeket látva vitatkozni a haditervvel.

Kis méretű jig fej

Peti kész tények elé állított: „Megnézünk néhány akadót, ezzel a twiszterrel horgászunk, kövest, és fogast fogunk majd.” Ez rendben is volna, gondoltam, és reméltem, a többes szám első személy számomra is halfogást jelent. A vizet jól ismerő profikkal azért nehéz horgászni, mert ha fog a vendég, az ugye a tények ismeretében természetes. Ha nem fog, csak magát okolhatja, hisz minden adott volt. Az idő szebb nem is lehetett volna, a vízállás remek, a csali, módszer, helyek már bizonyítottak. A teher tehát ott ült a vállamon.

Az első dobásra rögtön kaptam a dorgálást: „Hé, még nem mondtam, a másik oldalra dobj!” Na tessék, eltoltam már az elején. A jó irányban aztán, ahogy a mesében lenni szokott, elsőre szép halat akasztottam, de meglépett fárasztás közben. Hiába, a vendég csak elronthatja. Dobáltunk tovább rendületlenül, a finom twiszter fenékre érését csak a zsinór belazulása jelezte. A szél is megélénkült, minden figyelmünket lekötötte a koncentrálás. Az akadó ágainak kezdetben rendszerint bevágtam, az évek során aztán kialakult bennem az ágas-bogas elsüllyedt fatörzsek környékének meghorgászásához elengedhetetlen érzék. Peti nem kis megkönnyebbülésére ma már alig-alig rámolok be a faágaknak.

Az első halunk, egy köves

Már éppen kételkedni kezdtem a helyben, amikor a süket vízből Peti kivarázsolt egy pici, de gyönyörű kövest, és a parti horgászok döbbenetére gyorsan visszaengedte. Helyet változtattunk, de az újabb akadó sem rejtett halat, legalábbis úgy tűnt egy ideig. Tekintetünk a zsinórra meredt, kezünk az orsó hajtókarján fordított rövideket, miközben az élet dolgait faggyúztuk a tavaszias napsütésben. Egy mondat közepén elállt a szavam. Az egyik „faág” a twiszter után kapott a mélyben, tompa ütés rezdülése villant át könnyű, egyrészes botom gerincén fel az ujjaimba. A bevágás ösztönösen jött, a bot spicce az ég felé tört, majd rögtön lecsavarta az ellenfél ellenállása.
Gerincvelőig hatoló, bizsergető érzés járt át! Igen, ott volt végre az áhított hal a horgon, erre vártam! Két gyors fejrázást közvetített a bot hála a vékony fonott zsinórnak, ráemeltem, mire visszatört a süllő, biztos voltam benne, hogy az. A kis orsó fékje engedett itt-ott pár arasznyit, de a bot rugalmassága elég volt ahhoz, hogy hamar elfogyjon a hal ereje. A meglepetés akkor ért, amikor megláttam a vízben felvillanni a jókora testet. „Nagyobb, mint gondoltam.” hallottam Peti szavait, de sok csodálkozásra már nem maradt idő. Pillanatok múlva kezemben feszítette ívbe testét az első igazi dunai süllő, aminek megfogására régóta vágytam. Adósa voltam a Dunának az idei látogatásokkal, ő pedig rögtön ilyen kegyes volt hozzám.

Igazi dunai szépség (a süllő) :)

Ő is az apró tviszterre kapott

Éppen csak elcsípte a kis twisztert, így meg sem érezte a horogszabadítást, dühösen meresztette tüskés úszóit a gyönyörű, hibátlan fogas. Még nem tudta, hogy rögtön visszakerül oda, ahonnan jött. Kicsit makacskodott, alig akart elúszni, de aztán a csónak alá fordulva eltűnt a szemünk elől. „Né’ mán, micsinál vele?!?” hallatszott a partról a helyi erők felháborodott értetlenkedése.„Ezt most megmentetted a nájlonszatyroktól, egy-két napig biztos nem vág rá ismeretlen dolgokra.” mondta felhős tekintettel Peti barátom. Másnap reggel jutott eszembe, lejjebb, egy kevésbé horgászott szakaszon kellett volna elengedni, jobbak lettek volna az esélyei, hogy megélje a következő szezont.

Remélem...

...még...

...találkozunk

Nem tudom megállni, hogy leírjam a hazaúton bennem kavargó gondolatokat. Erre a 62 folyamkilométer hosszú Duna-szakaszra az éves (!) területi engedély mindössze 5.500 Ft. Ezért naponta 3+2 nemes, és még 10 kg egyéb hal elvihető. Ma, Magyarországon, egy természetes vízből. És sokaknak ez sem elég. Nem egy horgászállásból a kelleténél több bot meredt a vízre, a szákok és zacskók tartalmát nem ismerhettem meg, de amíg ott voltunk, összesen három halat láttunk visszaengedni. Ebből kettőt mi engedtünk el. A nagyobbik, ha egy legális, friss halat áruló boltban akartam volna megvenni, körülbelül az éves területi engedély árába került volna. Ehhez nincs mit hozzátenni.

Viszlát legközelebb!

A ráckevei Duna-ágra egy felnőtt napijegy 2.500 Ft, a délegyházi kavicsbánya-tavakra 2.000 Ft. A horgászok anyagi lehetőségeiről aligha híres Borsodban az ÉMHE vizeire egy napijegy 2.200 Ft. Magántavakról, intenzív vizekről szándékosan nem beszélek. Egyszerűen nem értem, miért ilyen olcsó a jó öreg Duna. Túl jól megy a vízkezelőnek? Ha csak kétszer ennyibe kerülne az éves területi jegy, még akkor is messze alulmúlná a többi természetes vízre megszabott díjakat, de legalább kétszer annyi juthatna ellenőrzésre, a szabályok betartatására. Ha már a horgászok jó része nem érzi át, hogy megeszi a jövőt, legalább ne kívánjunk hozzá ezzel a nyilvánvalóan alul árazott, a hatékony ellenőrzés finanszírozására is elégtelen éves engedély-árral testületileg jó étvágyat. Ez a víz így szinte szabad préda, kizsákmányolt folyó, pedig valójában igazi süllőbirodalom. Illetve az lehetne.

Szólj hozzá:

Mehet