Süllőre pergetni mindig is nagy élmény volt számomra. A történet wobblerezéssel kezdődött, majd ezt követte a gumihalas korszak, mindez pedig akkor teljesedett ki, amikor csónakkal indultunk érintetlen süllőtanyák felé. Legszebb álmaimban sem gondoltam volna, hogy eljön az idő, amikor egy műléggyel fogott, gyönyörű süllőt tartok majd a kezemben…

Péternek köszönhetem

A műlegyezéssel ismerkedésem kora hajnalán örültem, ha domolykót tudok fogni, nemhogy egyéb ragadozókról ábrándozzam. Évek múlva már a balinok és jászok kerültek a legyes slágerlistám élére, majd egy huszárvágással vehemensebb halak felé fordultam; elérhetővé váltak a környező országok nagy pisztrángjai. Közben itthon, főként, akik régebben kezdték a legyezést, csukákkal és harcsákkal kísérleteztek, a kitartóbbak nem is eredménytelenül. Néhányan süllőfogásokról tettek tanúbizonyságot a legyes galériákban, arról viszont, hogy célzottan léggyel süllőzzön bárki is, csak kósza információim voltak. Évek óta terveztem-halogattam, hogy egyszer majd a dolog nyomába eredek.

Ritka éjjeli vendég

Egy nyár eleji, közepesen magas vízálláskor teljesen autodidakta módon lementem a parti süllős helyemre, és különféle hallegyekkel megpróbáltam süllőt fogni. A legkisebb süllyedési osztályba tartozó zsinórral horgásztam, és meglepő módon már az első alkalommal volt némi sikerem. Pár igen apró, szinte araszos süllőcske mellett kivettem két, éppen méreteset is. Nagy volt az örömöm, de nem túl nagy a lelkesedés ahhoz, hogy kitartsak a legyes süllőzés mellett, mivel tudtam, pergetve sokkal többet is foghatok. Műléggyel egyébként sem volt esélyem nagy mélységekbe menni, ami ellenben a gumihalnak nem okozott különösebb problémát.

Vendéglátóm egy fogassal

Ezért is hallgattam tavaly meglepődve (és kissé hitetlenül) dunai horgászbarátom, Bartha Péter felszínközeli süllőinek történetét, amelyeket egytől egyig műléggyel fogott. Péter igazi úttörő, mindig egy kicsivel „előttem jár”, a horgászatban. Egy korábbi írásomban már említettem, hogy neki köszönhetem a felszíni csalis horgászattal való megismerkedésemet. Sok szép helyre eljutott már, gyönyörű tájmeneket és galócákat is fogott – természetesen műléggyel. Nem csak ezzel a módszerrel horgászik, de hasonlóan hozzám, ha jól fogható legyező bottal is a hal, már nem nyúl a pergetőért.

Útban a Dunán

A kitűzött cél

Amiért nem csaptam le azonnal süllős-legyes meghívására, az az időhiány és a relatíve nagy távolság volt. Két hete végre rászántam magam, és időt szakítottam a dunai próbára. Az utolsó csepp a pohárban egy rövid, de velős sms volt: „47 és 54 cm”. Nyilván süllők.
Már a sokadik egyeztetésen voltunk túl, amit hol a közbejött programok, hol az időjárás hiúsított meg. Az akcióra végül a kora őszi hidegfrontok között, egy kitisztuló-kikönnyülő időszakban került sor.

Péter alkonyat előtti érkezést irányzott elő, amit munkával és programokkal egyre sűrűsödő életvitelem mellett csoda, hogy késés nélkül oldottam meg. Valójában már a régi tűz motivált; elégedetten nyugtáztam magamban, hogy van még olyan hazai legyes produkció, ami képes lázba hozni.
Sajnos, a lendület ellenére rossz sejtelmeim ébredtek; ahogy közeledtem autómmal a célterülethez, mind jobban rezegtek a levelek, hajlottak az ágak a szél munkája nyomán. Gyanús volt, sőt, egyre gyanúsabb, hogy süllőinket elfújja a szél, de legalábbis a felszín közeléből eltünteti a kishalakat, s így őket is.

Úszó zsinórral

A kőgát hala

Péter nálam optimistább típus, megérkezésemkor nyugtatott, hogy meglesz a süllőm, méghozzá rövidesen. A szél, mintha hallgatott volna rá, csendesedni kezdett. Mire folyáson a célterület fölé értünk, kisimult a nagy Duna, csodás hátteret kölcsönözve a süllős felvonásnak. „Gájdom” úszó zsinórt javasolt, amihez a könnyebb, csupán hatos, de kemény gerincű botomat választottam. Kicsit furcsálltam a dolgot, mert saját kútfőből minden bizonnyal egy erősebben merülő zsinórral nyitottam volna, ugyanis a Tiszához szokott szemem nagyon gyorsnak találta a vizet. Két dolog viszont a Péter elképzelése mellett szólt; egyrészt az egyik legnépszerűbb dunai wobbler, az Original 11 is a felszín közelében jár, másrészt a gyakorlat már korábban mutatta Péter szerelésének sikerét.

A Pétertől kapott légy

Clouserrel fogva

Vendéglátóm 0,25-ös monofil damilt javasolt a leggyengébb láncszemként, de a biztos bevágás érdekében (és mivel csak kényes fluorkarbon volt nálam) inkább 0,34-es mellett döntöttem. Mielőtt behorgonyoztunk, Péter a kezembe nyomott egy műlegyet, mondván, hogy ezzel kezdjem vallatni a pályát. Talán a műlégy kifejezés nem elég találó ebben az esetben, mert a streamer inkább hasonlított egy kulcstartóra vagy egy plüss állatkára. Fel is húztam a szemöldököm rendesen, és talán még félhangosan azt is megkérdeztem, hogy tényleg ezzel kell-e horgásznom…

A hatos bot nagyon kevésnek tűnt a polársnecihez, de Péter megnyugtatott, hogy csak kis dobásokra lesz szükség. Fejlámpa nélkül kezdtem neki a szerelésnek, az alkonyban még épp volt elegendő fényerő a csomók megkötéséhez. A biztosított clinch ellenőrzését annyira komolyan vettem, hogy sikerült belevágnom a damillal az ujjamba. „Tizenöt perc múlva már fel sem fog tűnni, amikor fotózzuk az ötven centi feletti süllődet!” – mondta teljes komolysággal Péter.

Átlagos hal

Nem tipikus legyeshal

Még legalább száz méterre voltunk a kiszemelt helytől, de már jól láttam, ahogy az elvágó víz megtörik a köveken. Szinte az óvatlanság határán belül álltunk be, a kőzárás ráfolyás felőli oldalán. Az első lendítésnél konstatáltam, hogy a dobózsinór után az előkét túl hosszúra kötöttem. Péter figyelmeztetett, hogy ha kidobok a kövezésre, lőttek a pályának, vagy a légynek. Ilyen helyzetekben nem szoktam túl merész lenni, mindig „alulról” közelítem a célt, hiszen egy rövidebb dobásban még ott lehet a hal, de akár csak egy centivel számoljam el magam pluszban, máris likvidáltam egy lehetőséget.

Tavalyi szépség

Csak a kisebbik került konyhára

Az első két dobás a kő felső részéhez ment, de esemény nélkül fordította ki az áramlat. A harmadik lendítés kissé kifelé, a húzós vízbe tette le a legyet, de túl messze a parttól. Nem rántottam fel, nem akartam fölösleges zajt csapni a felszínen, ezért inkább áttettem a botot a csónak másik oldalára, hogy ne a képzeletbeli süllők derekán szánkózzon át a zsinór. Magamban feszülten figyeltem a streamer minden kis rezdülésére, készen a bevágásra, ekkorra ugyanis teljesen átragadt rám Péter dunavidéki derűlátása.

Megvan a halam!

Közel a csónakhoz

A várt kis koppintás helyett kőkemény rávágás állt meg a boton, reflexszerű és emberes volt rá a válaszom. Éreztem, ahogy a szakállnélkülire varázsolt tengeri horog rendesen beül, a nagy pisztrángokkal is partiban lévő, szíjas pálca pedig benne marad a bevágásban.
„Ez nagy lesz!” – szisszentem fel Péternek, aki látszólag teljesen természetesnek vette, hogy vendége eljutott a halig.
Egy pillanatig sem fogtam lazán a halat, tartottam az ívben álló botot, így is csak lassan tudtam felfelé emelni a halamat. A félig nedves, félig száraz parafa nyél megcsúszott a kezemben a heves fárasztás izgalmában, de a zsinór még feszesen tartotta a halat. Utána kaptam a levegőben, szerencsére ügyesen, így újra biztos fogást találtam a nyélen.
„Nem lehet, hogy nagy balin lesz?” – hitetlenkedtem, mivel alig voltunk túl a szürkület határán, és a húzós vízből érkező kapás is ezt mondatta velem. „Nem, ez süllő!” – zárta rövidre magabiztosan Péter. „Akkor viszont több, mint ötven centi” – nyugtáztam, de ezzel fel is tűnt a gyönyörű kékezüst test a tiszta vízben. Miközben a csónakhoz húztam a fogas méretű süllőt, Péter már javában fotózott.

Nekem a legszebb

Összegyűrte a legyet

Kézzel emeltem ki, óvatosan, amennyire csak lehetett. Tele volt a fejem adrenalinnal, olyan gyorsan történt minden, hogy még teljesen a hatása alatt voltam. Csodás érzés volt, le sem tudott fagyni a sikervigyor az arcomról, hihetetlenül gyorsan és papírforma szerint történt minden. Ráadásul a halam teljes hosszát tekintve 63 centi volt…
Nagyon hálás voltam Péternek, és gyakorlatilag ezzel hátra is dőltem képzeletbeli karosszékemben, hiszen amiért jöttem, azt nem 15, hanem 10 percen belül sikerült megfognom. Műléggyel süllőt, méghozzá nagy süllőt.

Több halunk lenne…

Jövő nemzedék

Ezek után felváltva dobtuk a helyeket, de igazán nem is koncentráltam. A telihold felemelkedett a fák fölé, ezért már csak a túlpart maradt árnyékos sötétben. A szórt fény viszont itt is olyan intenzív volt, hogy igazán a fejlámpára sem volt szükség. A szél újból feltámadt, majdnem teljesen kilátástalanná téve a horgászatot. Közben Péter ismerőse (aki felettünk pergetett nem sokkal) telefonált, hogy wobblerrel már a harmadik komoly fogasnál tart. Megállapítottuk, hogy talán a legyezés nem a legeredményesebb módszer süllőre, de minden kétséget kizáróan a legszebb.

Testes példány

Az éjszaka hátralévő részében faggatóztam Péter süllős-legyes tapasztalatáról, ő pedig készségesen mesélt a szebbnél szebb fogásokról. Hozzájárult, hogy egy cikk formájában megírjam szépemlékű esténk történetét, első igazi találkozásomat a dunai süllőkkel. Kérésemre néhány fotóval is hozzájárult a cikkhez, korábbi, magukért beszélő zsákmányhalaival. Elmondta, hogy a Dunán fogott, legnagyobb süllője léggyel egy 66 centis, négy kiló feletti fogas volt, de több hatvanas csábult már el precízen komponált és megkötött legyeire.

Vissza az eredethez

Mivel Péterrel nagyon hasonlóan gondolkodunk a halakról (szintén nagy barátja a C&R szemléletnek), halaink visszanyerték a szabadságukat. Ő, ahogy én is, csak nagy ritkán visz haza egy-egy halat a családi asztalra, és akkor sem a legnagyobbakat. Talán, ha sokan tennének így, újra megközelítenénk a legendás halbőséget, amiről még Hunyady Attila dunai cikkeiben olvashattunk.

Bíbor felhők hazafelé

Éjfélig még (ügyes pecával és változatos legyekkel) a nagy beszélgetésünk közepette is kivett Péter egy 58 centis csukát és egy szűk kilóforma süllőt. A szép pecát hajnal kettőkor zártuk, mert barátomra a reggeli meló, rám pedig 350 kilométernyi vezetés várt.
Hazafelé a pirkadat vörös felhői képeslapra illő hátteret készítettek az utazáshoz. Szúrt a szememben a fáradtság, próbáltam ébren és az úton maradni. Ám valahányszor eszembe jutott a süllő, mindannyiszor éreztem az ütését, láttam, amint ívbe fordul a bot, ahogy felszínre bukkan az ezüstös test a Duna vizéből...

Szólj hozzá:

Mehet