A hajnali négykor kelést nem lehet megszokni. Ötkor már nincsenek problémáim, de ez most megkésett időpont az ébresztőhöz. Ha minden a terveim szerint alakul, akkor ötre már túl leszek az első randevún, és ehhez bizony négykor kelni kell.

Kellemetlen, „zörgős” északi szél terelgeti hullámokat. Viharjelzés ugyan nincs, ám a derékfájdító-úszóbukdácsoltató vízmozgás látványa kis híján visszapenderít az ágyba. Még most is hideg borzongás fut végig a hátamon, ha belegondolok, mennyin múlott az indulás…
Mondhatnám: a hatodik érzék indított el. Pedig csak kíváncsi voltam, hogy az ilyenkor horgászni szokott helyem környékén ott vannak-e a pontyok. Jó néhány éves megfigyelés, hogy ott kell lenniük. A helyet megjelöltem, és tegnap délután alaposan megetettem. Kukorica, mogyoró, és – hogy szokják – fél kilónyi saját „sütésű” tésztagolyó. Másrészt pedig – ez is sokéves tapasztalat –, az első próbálkozás mindig ad halat. Míg bepakolok a csónakba és összehúzott szemmel figyelem a zörgő vizet, végleg elkönyvelem, hogy ez az idő bizony nem a legjobb a szezonkezdésre.

Hajnalban, hullámos vízen

Mert az igazi szezon nálam a nyíltvízi pontyozással kezdődik!
A sötét lassan megszürkül, és mire kinavigálok a kikötőből, már a pirkadó Balaton feletti, rongyos hasú felhőket is látom. Ráadásul borult az idő! Ernyőt nem pakoltam, már csak az eső hiányzik, hogy belássam: jobb lett volna az ágyban maradni…
Rövidesen újabb alapvető hiányosságot vélek felfedezni a kelléktárban. Még túl sötét van ahhoz, hogy a jelzőnádat megtaláljam. Nem látom a parti irányzékokat, a műholdas kis ketyere pedig odakint maradt… Tízpercnyi csónakázás után már a helyszín közelében vagyok, de hiába meresztem a szemem, a jelzőnád sehol. Újabb tíz percet vesztegetek a hajnalból, mire a keleti pirkadás hátterében meglátom.
A horgonyvetés nagyon lényeges mozzanat. Mivel úszóval horgászom, talán a leglényegesebb. Egy rossz beállást nem lehet jól meghorgászni. Most is jól meg kell tervezni az orrhorgony eleresztésének pontos helyét: északról érkeznek a hullámok, de a víz jó tempóban délnyugat felé húz. A csónaknak „hullámon” kell állnia, az úszóknak pedig pontosan az áramláson. Kissé bonyolultnak tűnik a feladvány? Az is. Az első beállást elvétem, úszóimat elnyomja a vízáramlás. Még ez is… Újabb átállás, ami legyen bármilyen óvatos a horgász, óhatatlanul zajjal jár. Lotyog a csónak, koppan az evező, holott tizenöt méterre vagyok a horgászat helyszínétől. Még a végén elugrasztom az éjszakai vacsoráról itt maradt vendégeket…
Második beállásom már tökéletes. Megtörlöm a homlokom: pontosan háromnegyed öt van. A szükséges időn felül húsz percet vesztegettem el.
Egyik készségem horgára félbevágott és kifordított kagylós tésztagolyó kerül, a másikra egy egész szem scopexes. Mindkét úszó a helyén, és örömmel látom, jól állják a hullámzást és az áramlást.
Aztán mást is észreveszek. A jelzőnád mögött, a márgapad közepén vaskos pontytest fordul. Nem ugrik, csak fordul. Ha nem oda figyelek, észre sem veszem ezen a „zajos” vízen. Rövidesen újabb két jó ponty fordul a csónak mellett, ami reménykedéssel tölt el. Hát itt vannak!
Ez a környék balatoni viszonylatban egyedülálló. A jelzőnád kettôtízes-kettôhatvanas vízmélységű, egyenetlen márgapad tetején áll, horgaim viszont a meredek letörésű pad tövében, három-harmincas vízben áznak. Itt szinte sima az aljzat a töréstől számított tíz méterig, majd tovább mélyül 3,5 méterre, és iszapos lesz. A márgapadot vándorkagyló borítja mindenütt, ami a pontyoknak táplálék, zsinóromnak viszont kellemetlen ellenfél.
Az első kapás általában azonnal jelentkezni szokott, ha van ponty az etetésen. Most azonban semmi. Már húsz perce zötykölődöm, amikor újabb ponty fordul közel az úszóimhoz. Figyelmem feszültté válik, szinte szuggerálom az úszókat. Valamelyiknek jeleznie kell!
Néhány perc múlva jelez is a bal oldali. A kagylós tésztával összekötött pedző simán a víz alá csúszik. Szép, olajozott mozdulattal. Na végre! Az én mozdulatom azonban inkább kapkodó, mint olajozott, de nincs mit csodálni rajta: elvégre az idei első nagyvízi pontyot készülök megakasztani!

Márgapad - Badacsony a víz alatt

Csalivariációk

Bevetésre várva...

Az akasztás ül, a hal jó erővel megindul odalent. Feszegeti a botot, kéri a zsinórt, és én jóleső izgalommal adom neki. Nocsak, nem is olyan rossz lesz ez elsőre! Néhány perc múlva már a csónak mellett köröz, majd amikor feljön, kissé meglepődöm: talán öt kilós tükrös, mértanilag középen hasba akasztott horoggal. Ezért volt hát ez a keménykedés…
Beszákolom a halat, és amíg a pontyzsákba kerül, több kérdés is felmerül bennem az elmúlt fél óra történései kapcsán. Kétségtelen: jó csapat ponty van körülöttem, sőt, az etetésen is, de valamiért nem veszik fel a csalit. Abban maradok, talán csak nem találtak még rá a terített asztalon, türelem…
Félórányi kapástalanság után újból elcsúszik a balos úszó. A hal jót akad, nagyon is keményet. Hosszú másodpercig nem indul, tétova tömeg odalenn. Aztán – mintha kitaposott ösvényen közlekednének – komótosan elindul az előző „nyomán”. Néhány méter után azonban lemarad. A horgon félreérthetetlen üzenet: féltenyérnyi pontypikkely villog a kifordított tésztagolyók előtt, akár valami villantó.
No, akkor le a tésztával! Kukába vele! Valami más csalit kell itt felkínálni. Így kerül az egyik horogra két szem tigrismogyoró, míg a másikra óriáskukoricát fűzök.

Újabb negyedórányi tétlenség; a csónakba kis híján beforduló ponttyal már nem is foglalkozom. Hallani nem hallottam ugyan, de jól láttam: ez a hal – olyan hét-nyolc kilós pikkelyes – sajnálkozva kiröhögött…
Ilyen helyzetben a horgász sok mindenre gondol. Pontosabban: gondolkodik. Mi lehet a probléma? A tésztagolyót egyértelműen elutasítják a halak. Esetleg valamit elbaltáztam a készítése során? Lehet. Vagy finomabb szerelés kellene? Azzal – jól tudom – esélytelen lennék ezen a terepen. Közben eszembe jut egy tavalyi történet, amihez kísértetiesen hasonlít a mostani. Akkor annyival volt bosszantóbb a dolog, hogy tükörvíz volt, és sokkal jobban mozogtak a halak. De milyen halak! Öt kiló feletti bajszosok. Annyi nagypontyot soha nem láttam még forogni egy kupacon; időnként egy-egy még az úszóimra is ráfeküdt… Igaz, akkor beleúszós kapásig sem jutottam, néha levegőhöz is csak nehezen, mert lebénított a látvány és a tehetetlenség.

A szépen döcögő és lassan merülő úszó látványa visszazökkent a jelenbe. Bevágásomra másodpercekig úgy érzem, ismét „márgát” akasztottam. Majd a szokásos forgatókönyv: a hal ráérősen, kimérten elindul arra, amerre az előző kettő ment. Kikapcsolt visszaforgás-gátlóval adagolom neki a zsinórt, mert nem siet. De ellenállhatatlan. A karcsú pálca ismét karika kezemben, és lentről nincs más üzenet, csak egy-egy öblös rúgás…
Kétségtelen, e pillanatokért érdemes feláldozni a rengeteg tétlen időt, sok haszontalannak tűnő energiát. Ilyenkor minden eddigi befektetés megtérülni látszik, a súlyos, mozdulatlan órák pedig percekké törpülnek.
Ötven métert távolodik el a hal, amikor megáll, és érzem, hogy felfelé emelkedik. A távolban meglátom az úszót, majd egy sötét tömeg – akár a felszínre bukkanó tengeralattjáró – megkavarja a víztetőt. Te jó ég, ez nem kis hal – állapítom meg, miközben a hal tombolni kezd a felszínen. Vergődik, pörög és kavarog, mintha holmi hálóba lenne akadva, ami nem engedi a víz alá. Értetlenkedve tartom a botot, és megigézve szemlélem az óriás tombolását. Csapkod, hánykódik, szinte habosra kavarja a hullámos vizet. Sok mindent tapasztaltam már, de ehhez foghatót még nem!
Aztán végre lemerül, és elindul felém. Lassan jön, ezért úgy tűnik, mintha én húznám, pedig a „saját lábán” közelít a csónak felé. Rövidesen mellém ér, és én már a horgonykötelek felé sandítok. Talán oldani kellene…

De nincs rá idő. Két erélyesebb pumpálásra engedelmeskedik, és felbukkan előttem. Ekkor látom meg valódi méreteit. Kapkodva készítem a merítőt – nem számoltam azzal, hogy máris szükség lehet rá! Míg kibányászom az ülésdeszka alá szorult nyelet, a hal csak néhány lassú fordulót vet be, nem indul meg újra. Meg is szákolom azonnal.
Mindez talán öt percig tartott. Már itt fekszik a csónakdeszkán, és eléggé furcsa szemekkel néz rám. Nagy, kövér hal ez – nyugtázom –, túl van a tíz kilón! A siker oly gyorsan érkezett, hogy hirtelen felfogni sem vagyok képes, mekkora hallal is van dolgom.
A horog mélyen akadt, a szilikonra fűzött két szem mogyorót igazítás nélkül vetem be újból. De újabb kapás nincs. Mozgást sem látok többet, így nyolckor szedem sátorfámat – pardon, horgonyomat –, és a szigetnek fordítom a csónak orrát…

Kéz a kézben...

Itt még haverkodunk

A bucsú pillanatai

Viszlát!

…Túl vagyunk már a mérlegelésen, az utolsó közös fotók készülnek rólunk. A szél lecsillapodott, odaát még a reggeli pára mögött a Badacsony. Nyakig vagyok a vízben, halamat lazán tartva várom, mikor indul neki a nagyvíznek. Arrafelé, ahol eddig lakott. De a hal nem mozdul, csak néz nagy szemeivel, és ritkán kopoltyúzik. Fáradt szegény, de én úgy érzem, túl jól összehaverkodtunk ahhoz, hogy csak úgy, hirtelen lelépjen. Még nézegetjük egymást egy hosszú percig, mire mozdul a lapátnyi farok, és végleg búcsút intünk egymásnak. A tiszta, sekély vízben sokáig látom alakját, míg végleg elveszik a Balaton kék tükrében.
 

Szólj hozzá:

Mehet