A Balatont nem szívesem hagyom magára. Más horgászvizek iránti érdeklődésemet röviden összefoglalva: „otthonülős” típus vagyok. Így Karesz barátom ötletét, ami a Duna-deltába invitált, eleinte minden érdeklődés nélkül fogadtam. És nem kényelemből vagy lustaságból. Folyóvíz, hínárral benőtt tavak, szúnyoginvázió… Kell ez nekem? Hát persze, no de a családnak?

Szerencsére a család is hamar megbarátkozott a kirándulás gondolatával, különösen, hogy két napot beterveztünk Erdély érintésére. Akárcsak az ottani patakok, tiszta ízű, gyors sodrú élményekkel gazdagodtunk Torockóban, a Gyilkos-tónál, a Tordai-hasadék megmászásakor, a sóbányában. Csíkszeredán, Nándi barátunknál szállásoltuk el magunkat. Ő kötött össze bennünket a Deltával: intézte az ügyeket, szervezett, és vendégül látott. Szívem szerint maradtam volna még Erdélyben, de várt ránk a hajó Tulceában, ahova pontosan kellett érkeznünk…

A Tordai-hasadékban

Eugén, a kísérőnk

Hajónk kikötve

…Eugén, a kísérőnk már foglalta a parkolóhelyeket a kikötőben. Bábeli zűrzavar, parton és vízen egyaránt. A kuttyogató halászok ősi képe számomra kissé idegennek tűnt a nagy tartályhajó árnyékában, de nem volt idő bambulni. A többiek azonnal pakolni kezdetek a hajóra, engem pedig Eugén koros-poros Daciájába tuszkolt, hogy mielőbb kiegészíthessük csalitárunkat. A parkolóból kiállva odébb lökött egy kisuvickolt Audit; ki sem szállt a kocsiból, némi szóváltással rendezte a koccanást, majd tovább száguldoztunk. A boltban rácsodálkoztam az ujjnyi vastag, félméteres iszapgilisztákra, és egy lavórban fürdőző réti csíkok tömegére. Ha itt ekkorák a csalik – gondoltam naivan –, jók lesznek a halak is…

Delta!

…Első megállónkat pontyos vízre kértük. A Caraorman (Magistral) csatornából kiágazó, gyors vizű, keskeny ágban kötöttünk ki. Eugén mondta, itt foghatunk pontyot. Az ág viszonylag mély vizű, és valóban: rövid terepszemlét tartva többször is láttunk pontyot mozdulni a túloldali bokrok tövében. Karesz átetetett a túloldalra, én pedig a lábam alatti, hat méteres visszaforgót szórtam meg. A gyerekek keszegezni kezdtek, gyors sikerrel. Szilárd fiam első deltai hala egy szép vörösszárnyú lett.
Már bekúszott az árnyék az ágra, amikor jót bólintott a bokor tövéhez lógatott botom hegye. A kapást lefüleltem, mire riadt ellenkezés odalenn: menekülni kellene, na de egy gödörből nem olyan egyszerű. A mélyből felemelkedő hal végül kiszalad a sodrásba, szembeáll vele, majd ráfordul. Jó erő a karjaimban, de tudom, nem lehet nagy az ellenfél. Nem is az. Karesz rövidesen megszákolja az első Deltás halamat: három kilós, izmos nyurga kerül a kezeim közé. Szinte hihetetlen, de egy álom válik ezzel valóvá, jó barátok és a család karéjában. Aznapra már nem kívántam többet. Nem is volt újabb kapásom, de a szúnyogok rövidesen felébredtek. Pont ugyanolyan felhőben, mint odahaza az árvák, kiknek se apjuk, se anyjuk. Ezek viszont jöttek csőstől…    

Kuttyogatók Tulceában

…Nándi talpig székely ember, s nem túlzok, ha azt állítom: kissé pityókás… Ugyanis pityókát termeszt sok hektáron, beszéde pedig zamatosabb bármely palack szürkebarátnál. Mint itatóspapír a tintát, úgy szívtam magamba egy-egy ízes mondatát, s ma már bánom, hogy nem jegyzeteltem.
Gyenge rablások mutatkoztak a sodorvonal szélén, közel a nádfalhoz. Nándi izgatottan tapogatott jobb kezével a pergetőbot után, miközben a ballal arrafelé mutatott:
– Nézd csak, hogy szökdösik az őn…
Nem kérem, nem rabol a balin! Szökdösik az őn! Talán ez volt a legszebb és legmagyarabb mondata, amivel megkínált utunk során…

A Caraorman-csatorna pontyai

Azokat a pontyokat pedig én fogtam...

Hárman a nagy fűz tövében

Asztalon a kitűnő halcsorba

…Az ember nem szívesen csinál hülyét magából. No, de nekem azért mégiscsak sikerült. S minderről a piócák tehetnek…
Margó három napig őrizte a három üveg, otthon kínkeservesen gyűjtött kis piócáimat. Beutazták velünk Erdélyt. Ígértem is nekik otthon, milyen szép kirándulásra viszem őket, világot látni. Esténként gondos vízcsere, majd a hűtőben aludtak. Gondoltam, ez adu lesz a kezünkben a harcsák ellen.
De arra nem gondoltam, hogy a Mila feletti ágon, a parton sétálgatva, mikbe botlok majd estefelé. A szúnyogokra már rutinosan számítottam, ám a lábam előtt felbukkanó, kisebb anakonda méretű piócára nem. Boldogan kaptam fel, és percekig csodáltam káprázatos méreteit. Tovább sétálva azonban újabb piócákba botlottam, majd kéttucatnyi társukat begyűjtve tértem vissza a hajóra. Piócák mindenütt!
Dicsekedve tettem őket az asztalra. Dicséret helyett azonban fricskát kaptam; Margó szúrós szemekkel nézett rám, és készült valami csúnyát mondani, Kareszék pedig harsányan kiröhögtek… Kis piócáimat – vérfrissítés gyanánt – még akkor este elengedtem. Ezzel tényleg nagyot kirándult, világlátott kis piócákká váltak egyszeribe…

Mila felett

…A milai nagy összefolyásra hajnalban igyekeztünk, két csónakkal. Imi velünk együtt kelt, és beült az este megszórt helyre. Jó fogást kívánva hagytuk magára.
Az előző nap mások által horgászott csökök üresen vártak ránk, nagy izgalommal kötöttünk ki az erős sodrásban. Süllőket reméltünk, és balinokat. Kezdetben 15 grammos fejjel mártogattam körül a fát mindenféle tviszterrel. Csináltam még olyat is, amilyet Karcsi Mester mutatott nekem odahaza, a Balatonon: egy fejre két, duplafarkú test felrakva. Ám egyetlen kapásomat tízgrammos fejjel, a kedvenc fehér testű, piros farkú „hernyóval” tudtam kicsikarni. Bevallom, kicsit elérzékenyültem, amikor az első – és egyetlen – deltai süllőm a csónakba került. Karesz fia, Peti fogott még egy süldő balint, Nándi azonban kapásig sem jutott.
A hajóhoz visszatérve Imit még a botok mögött találtuk. Dicsekedtünk is neki a halainkkal. Rezzenéstelen arccal nézte, majd unottan odavetette:
– Szépek. Az én pontyaim se nagyok, de öten vannak…
Na, lett ott olyan hitetlenkedés, hogy kis híján megfordult a víz a mederben! Csak a lányok erősködésére kezdtünk hinni, de aztán megmutatták a szákot. Három nyurga lapított benne.
– Kettőt természetesen visszadobtam. Három a kvóta…
Jót nevettünk, miközben a hitetlenkedés ugratásba torkollt.
– Vette a halásztól. Itt van a varsája húsz méterre. Vagy kilopta belőle… - találgatott Karesz. Ez utóbbi hihetőnek tűnt, hihetőbbnek, mint Imi verziója.
Ebédre Eugén csorbát főzött nekünk. Savanyú halleves, mindenféle főtt hallal. Fenséges volt! Imi büszkén ecsetelte „pontyos” igazát, mi pedig néhány pohárka Badacsonyi Szürkebarát után még kevésbé hittünk neki. Erősködtünk a „halásztól szerezte” verzióval. Pedig azokat a pontyokat tényleg Imi fogta…

A milai összefolyásban

Az egyetlen

Egy deltás sügér

…A pirkadat a kis ágon ugyanoly szép volt, mint bármely más vízen. Még nem látnia visszaforgó vizet, a távolabbi sodrást, de a megélénkülő keszegek és pontyok forgását már igen. Botjaim hegyei finoman bólogatnak, alatta a folyó békésen nyúlik medrében.
Az első motorcsónak hangját már messziről meghallottam. Teljes gázzal repesztett a csatornán,, majd ráfordult az ágra, és úgy elviharzott előttem, hogy a benne ülő ember észre sem vett. Kissé hátrébb húztam a széket, nehogy a hullámok idő előtt kimossák a zoknimat.
A pirkadat kezdett kiteljesedni, de ekkor minden elromlott. Újabb csónakok érkeztek nagy sebességgel. A békésen ébredező folyó forgalmas hajózóúttá vált, és már a bothegyet csak pöccintgető másfeles nyurgának sem tudtam örülni. A Delta-kép, amit kezdetektől dédelgettem magamban, miszerint majd magányosan megbújunk egy madárjárta kis ágban, azon a reggelen darabokra tört. Ez a természet is már megérintett.
Este harcsázunk. Kapás van, fogunk is, de kilós a legnagyobb. Nincs szerencsék szebb nagybajszúhoz, bárhogy szeretnénk.
– Majd kuttyogatva – mondja Karesz. Ám bizakodásunk nem jön be. Kuttyogatásaink során kapásig sem jutottunk…

…A lipován halászok szóra sem méltatták Eugén érdeklődését. Csak kézzel intettek, hogy a fogott halaik nekünk nem eladó. Néhányukhoz közel úszott el a hajónk, és a kis csónakokból szúrós, szinte gyűlölködő pillantások tapadtak ránk. Megértettem: mi itt idegenek, nem kívánatosak vagyunk, akik talán megpiszkálják a varsáikat, elvesszük nyugalmukat és halukat. A Delta az övék. Ha már itt lehetünk, próbáljunk meg legalább lábujjhegyen járni…

…A Fortuna-tó kifolyó csatornáján horgászunk. Sodródó hínár mindenütt. Nyilván jó részük a természet egyszerű törvényeinek okán utazik a vízzel, de sokukat a motorcsónakok és hajók csigái tépnek fel. Könnyű orkla kanalam szinte minden bevontatáskor hínárt fog, és ez a parti pontyhorgászatot is megnehezíti. Pedig van itt ponty. Egy szép fűz mellett táborozunk le utoljára, velünk szemben a Sulinai-ágból szaladó csatorna zavaros vize kavarog. Látunk néhány pontyfordulást a fűz előtt, ahol öt méter mély, tiszta víz folyik. Ide etetjük el a maradék tengerinket. Rövidesen forgolódó pontyokra leszünk figyelmesek, de csak a hallé elkészítése és elfogyasztása után ülünk le pecázni. Felülre helyezkedem, Karesz alattam ül, és ezzel meg is pecsételem az esti horgászsorsomat. Barátom egyik pontyot fogja a másik után, míg én folyamatosan jókora hínármezőket húzkodok a partra. Sepregető lettem. Feladatom: tisztán tartani a terepet Karesz előtt. Három nyurgát azért én is fogok, ámbár a velük együtt érkező zöldségtömeg valamennyiszer súlyosabb a halaknál…

Sulina-Beach - pihenő

…Sulinát nem így képzeltem el. Szürke kocka épületek, száraz fűcsomók és gizgaz mindenütt. A kőszórt utcákon hordalékhomokot kerget a tenger felől fújó szél. Egy ütött-kopott Ford Transitba préselődik kis csapatunk; ez a Sulina-Beach helyi járat.
A tengerparton dunai homok, és a tengervíz bizony édes. A parttól távolabb már enyhén sós, de még azért a Duna az úr. Azt, hogy a Fekete-tenger zöldalgás vizében fürdök, és nem otthon az ivadékos halastóban, csak a látóhatár végtelensége igazolja…

Hazafelé

…Hazafelé, a Király-hágónál állunk meg utoljára. Fiam a hegyeket nézi, túl szeretne látni rajtuk, egészen a tengerig.
– Na, milyen volt? – kérdezem.
– Nagyon jó, apa. És ha jövőre eljövünk, ugye már jobban tudjuk, mit kell hozni és mit nem. Piócát például nem, de sátrat kell. Én majd abban alszom…
Én is a hegyeket nézem, és örülök, hogy a gyerek átlátva rajtuk, ismét a Deltában kalandozik.      

Szólj hozzá:

Mehet