O. bácsi - csak így hívtuk magunk között - tagbaszakadt, szikár ember volt. A becsületes foglakozásra nézve untermann, azaz ő volt a cirkuszi akrobaták közül, aki alul állt és tartotta a többieket. Miután kiöregedett a szakmából masszőrként dolgozott tovább, és rengeteg szabadidővel rendelkezett, amit természetesen szigorúan horgászattal töltött.

Egy kisméretű, fedett orrú alumínium csónakból - amiben egyébként igen vidáman nézett ki a maga kétméteres fizimiskájával - vallatta a tanya előtti sás-szigeteket, halakra utaló jeleket keresve. Ha túrást, vagy a susnyást lakó pontyokról, kárászokról árulkodó sásmozgást látott, halkan a növényzet széléhez evezett és lekarózott. Gyorsan felcsalizott egy kis zörgős-csörgős zacskóból és feszülten várt. Nem sokáig maradt egy helyben, ha nem volt kapás, akkor néhány nyiladékkal odébb kereste a pikkelyeseket. Nem szokott sokáig hal nélkül maradni, mindig fogott a növényzet aranysárga lakóiból. Ráadásul nem is kicsiket, és nem is keveset.

Speciális feltolós készséget használt ehhez a módszerhez. Egyszerű bambuszbotja volt, de orsó nélkül. Az alig három és fél méteres nád végére bandázsolt fülbe kötötte vékonynak nem éppen mondható zsinórját, amivel csak belendítette felcsalizott horgát a sás tövéhez. A ritkaságszámba menő spiccbotja jó kisujjnyi vastagságot formázta a vékonyabbik felén, viszont a másik végénél sem volt kettőnél vastagabb.


Akkoriban a körúti horgászboltban lehetett kifogni egy-egy szebb, egyenesebb szálat, és nem is volt túlzottan drága. A kiválasztott darabot ezután vissza kellett vágni, mert a leghegye igen elvékonyodott, ez a része horgászatra amúgy is alkalmatlan lett volna. Hát elég direkt egy cucc született belőle. A horog is ennek megfelelően erős, legalább egynullás nagyságú, vastaghúsú, kerek öblű pontyozó, hogy az ezzel való meglehetősen agresszív fárasztás során megtartsa a halat, és ne nyíljon ki, mint a nagykapu.

Mert a szerkóban volt erő, ahogy O. bácsiban is. Nem volt kispályás, nem sok esélyt adott az egy-két kilós pikkelyeseknek. Félkezes bevágás szinte csuklóból, szákolás és merítés a röpke pillanat műve volt csupán, már csak a hálóban tért magához a koma, ott vehette észre, hogy hoppá megfogták. Újra csalizott a kis nejlonzacskóból, és már libbent is vissza a tolós úszó, várva a következő kapást. Amikor megcsendesedett a víz akkor jött is, mint a távirat. Ha volt ott hal, akkor nála evett is. De miért? És miért csak neki? Sokáig nem tudtam meg a válasz ezekre a kérdésekre.

A nádban sokszor órákig nem történik semmi, de az a néhány pillanat, amikor az úszó kiemelkedik az maga a csoda. Először egy hangyányit lefelé mozdul - a teleszkópszájú iszaplakó ekkor porszívózik éppen. Majd szép lassan, méltóságteljesen elkezd emelkedni felfelé - a pikkelyes keljfeljancsi most súlypont áthelyezést végez. Aztán a végén már szinte kiabálva billeg, ingadozik, integet az égbe - a csali a szájában van és már felhörpölte az éhes cimbora. Ezért az eseményért megéri a sok-sok csendben, szinte mozdulatlanul végigmerengett perc-óra-idő.


O. bá. nemcsak fogni szerette a halat, hanem enni is. A megfogott halaiból frissiben, szinte percek alatt csodálatos étket készített a család valamelyik nőtagja. Kedvence a kárászból készült pörkölt volt, amelyet foszlós házi fehér kenyérrel fogyasztott kedvére. De ugyan ebben a konyhában készült az a zörgős-zacskós valami is, amellyel általában csalizott. Sokáig nem tudtam micsoda az a valami. Addig nem is gondoltam rá, hogy ez eredményességének egyik titka lehet, amíg nem én is kaptam egy adagot - persze azt is csörgős nejlonzacskóban - és ki nem próbáltam.

Először talán nem is hittem benne, de kíváncsiságomtól vezérelve megpróbáltam kitalálni, mi is lehet. Elsőre szép kerek gumilabdának néztem - de hát az nem lehet, ez mégiscsak egy csali! Amikor letéptem belőle egy darabot - egy egyszerű kis galacsint formáltam belőle - jöttem rá, hogy ez valami tésztaféle. De olyan sárga volt, mint a kikerics - szinte világított. A. néni, aki ezt a konyhában előállította, arra biztatott, kóstoljam meg nyugodtam. És ekkor ért az újabb meglepetés. Ez a valami bizony édes volt, mint méz! Na nekem már ízlett, de most akkor a halakon a sor - gondoltam és a gyakorlati teszt következett. És ettől kezdve én is igen sikeres lettem a nagy nád környékén. A halak szépen megették a sárga csodacsalit, a többi horgászt meg ette a sárga irigység.



Aztán egyszer megismertem a gyártási titokként kezelt eljárást. Úgy készítette A. néni a sárgaságot, mintha egy sima, egyszerű nokedlitésztát kevert volna, de nem szaggatta ki apróra, hanem egyben főzött ki belőle egy-egy nagyobb, tyúktojásnyi méretű gombócot.

A trükk ezután jött. A titkos összetevőket pedig a pár csepp színezék és a nagyobb mennyiségű cukor alkották. Amikor megfőttek a labdácskák, és feljöttek a forró víz tetejére, kiszedte őket és lecsepegtette, de mielőtt kihűltek volna - tehát nem hidegen, sőt éppen hogy meg lehetett kézzel fogni - rácsepegtette az elsőre sötétnek tűnő ételfestéket, és szakaszosan adagolta hozzá a cukrot. Közben összegyúrta, majd megint egy kevéske cukrot adott hozzá. Mindezt addig kellett gyömöszölni, amíg teljesen homogén nem lett. A festék egyenletesen elkeveredett, szép egyszínű sárga lett a gyurma - természetesen a gyúró a kezekkel együtt - és egy hihetetlenül rugalmas, szinte gumiszerű állagot kapott, ezután jött a csörgős-zörgős zacsi, ami csak azért kellett, hogy ezt meg is őrizze, nehogy kiszáradjon. Kisebb-nagyobb méretű horogcsalikat lehetett belőle gyártani, kiválóan tartott a horgon, nem ázott le gyorsan, nem piszkálták le könnyen a kisebb keszegek. Akár teljesen el lehetett benne tüntetni a horgot, ha ráformáztuk a szárára is.

És a pontyok-kárászok imádták, de a compók és a mohos hátú dévérek se vetették meg, habár ezeket ritkábban fogtuk a nádszélen, viszont akkor annál nagyobbakat. Nem tudom, hogy színe, vagy az íze volt a csábítóbb, de lehet mindkettő egyszerre. Talán ma már halat sem érintenénk ezzel a sárgasággal.

Különleges csalik mindig is voltak, vannak és lesznek is – mégha csodákra nem is képesek. Vagy mégis...

Szólj hozzá:

Mehet