Egy kérdés mindig ott lebeg előttem: Miért van, hogy a horgászok mindig a legnagyobb halat akarják kifogni? Talán az örök ösztön, a táplálékszerzés, talán a dicsőségre éhség okozza? A megléte tény.

Az 2009-es év utolsó horgászatára készültem, amikor felmerült bennem egy kérdés. Nekem csak nagy hal jó. Nem! Sőt! Sokszor elég a természet csendje, és az azt megtörő apró rezdülés, a spicc rezdülése. Kint a természetben, ha csak kis időre is, de megszűnik minden gondja az embernek. Erre mindenkinek szüksége van, kinek így , kinek úgy. Vannak a horgászok, akik a vízparton találják meg a nyugalmat. Közéjük tartozom én is, s rajtam kívül még több százezren. Így van ez jól. Kicsit elkalandoztam…



Történt azon a szép, de rendkívül hideg reggelen, hogy miután a gyerkőcöt az iskolánál kiraktam, célba vettem a patakot. Mivel napok óta fagy volt, a horgászható vizek száma erősen közelített a nullához. Természetes víz nem is nagyon van ilyenkor jég nélkül, így maradt az erőműves patak.
- Sehol senki. – ez a látvány fogadott a parton.
- Ez nem jól kezdődik. – dünnyögtem magamban miközben botorkáltam a tuti hely felé. Hihetetlen nyugalommal készültem az évzáró pecához, hiszen minek sietni, nem verseny ez. Előkerültek a botok, a rodpod, a szerelékek apró, de annál fontosabb apróságai. Minden, már rutinszerűen a helyére került. A „tápot ” is gyorsan megkevertem, had álljon össze kellőképpen. Észre sem vettem a hátam mögé settenkedő árnyékot.
- Jó napot, az engedélyt legyen szíves. – szólt mogorván, mint később kiderült, a főhalőr. Kezébe vette az engedélyem, majd rám csodálkozott:


- Napijeggyel? Most látom, még nem ellenőrizték idén? Talán most van először vízen? – mosolyodott el a bajsza alatt.
- Nem, nem! Idén utoljára! – hárítottam el a támadást egy lendülettel. Gondoltam magamban, ha a halőrök annyi időt töltenének a vízen, mint jómagam, akkor bizony az ellenőrzés rovat tele lenne. De nem akartam megbántani, nem mondtam semmit, csak kérdeztem pár infót a vízről.
- Persze, karácsony előtt telepítettünk öt mázsa halat. – biztatott, majd ahogy jött, némán továbbállt.
Ennyi idő kellett az etetőanyagomnak, tökéletesen összeállt, így készítettem pár nehéz gombócot, közepében ajándék csontkukaccal. Majd „hatalmas” lendítésekkel magam elé dobáltam, nem messze, úgy tíz méterre. Perceken belül mellé került a lapos végkosaras szerelék is. Minden a helyén volt, így elővettem a teám és a reggelim.



Halaknak csonti pufi szendvics, magamnak sajtos szendvics, ez volt napi menü. Mint később kiderült, csak én mozdultam rá, mert az első két óra a kacsák harcának megfigyelésével telt. Aztán megtört a csend, az előttem lévő majd fél méteres gödörbe megérkeztek az első vendégek. Keszegek kezdték csipegetni a csalimat. Volt, amelyiket megfogtam, volt, amelyiket nem. Mozogtam kicsit, így legalább nem fáztam annyira. Ezért jöttem nem másért, hogy halas kézzel lépjek az újévbe.



S a kívánságom teljesült, sőt mi több, később még egy apró ponty is megtisztelte a rögtönzött éttermemet a mélyben. A közel öt méteres mélységben nagy vehemenciával harapott rá az apró csalira. Élmény volt „megküzdeni” vele.
- Ez volt az év utolsó fárasztása, az év utolsó hala. - nyugtáztam magamban, és már intettem is a víznek, jövőre talán ismét találkozunk.
Köszönöm a figyelmeteket! Sziasztok!

Írta és fényképezte: Kocsis László