A Tél kihúzta magát, felállt a móló köveire, és átkarolta a mellette toporgó Januárt.
– Most már mehetsz, testvér. Igazán mindent megtettél értem, még az utolsó napokban is. Köszönöm…
Körülöttük a tér és az idő fagyottan hallgatott, csak a Bakony felől nyargaló szél szájalta minduntalan:
– Jön már, jön már!
Előbb azonban felhők érkeztek, bekerítve a fehérre mázolt Badacsonyt, mely egykedvűen álldogált bazalt lábain. Éppen elégszer látta a Január és Február kézfogóját, és a legkevésbé sem lelkesítette e rideg hónapok összeölelkezése. Hófödte hátán, akár a kiszáradt bodzabokrok, szőlőtőkék meredeztek élettelenül, hánccsal bélelt száraikban őrizve az Ősz muskotály illatát. Az öreg hegy fel sem pillantott; bizony, hol van már színes kiskabátja, amit a kedves levélpergető és mustérlelő barát segített rá? Vajon hová lett a szőlőszemeken lerészegedett darazsak zsongása, a szüretelők jókedvű zsivaja, s egyáltalán: hol van még a tavasz?  
– Jön már, jön már! – szájalta illetlenül a hegyoldalon futkározó szél, de az öreg hegy tudta, még nem a Tavasz érkezését kürtöli világgá. Időtlen, kék szemeivel szomorúan nézett maga elé, ahol a Balaton, mint valami behavazott szántóföld, talán éppen a kikelet ébresztő melegségéről álmodott. 

Tél

A Tél levette társa válláról átfagyott kezeit. De a Január nem mozdult.
Amikor kiértünk a móló derekára, a sötét, mogorva felhők éppen elnyelték a Badacsonyt. A szél karcosan vágott arcunkba, és mire a korcsolyák is lábra kerültek, fehér függöny ereszkedett a túlsó part elé.
– Igyekezettek, mert hamarosan havazik! – kibickedtem a mólóról. Biztos, ami biztos, szilárd talajon maradtam. Rozzant, csavarokkal toldozott-foltozott térdeimmel már nem mertem vállalni a korcsolyázás kockázatát. Feladatot azért kaptam: őriznem kellett a szánkó hátára telepített kantint. Termosznyi tea a gyerekeknek, kicsit nagyobb termoszban forralt bor a felnőtteknek, s a műanyag poharak, amiket bizony hátára kapott volna a csúfolódó északi szél, ha nem vigyázok:
– Jön már, jön már!
Aztán a korcsolyák belemartak a tó hátába. Lelkesen csúszkáltak a srácok, körülöttük Gyula és Zsolti amolyan mackós stílusban, s hogy én se maradjak le a téli vígságról, idővel csak rábátorkodtam a jégre. Azt hiszem, meggondolatlanságomat egy pohárka forralt bor tetézte, és a segítő szándék: viszek a fiúknak is egy nyelettel…
A jég csak a móló mellett, egy keskeny sávban volt alkalmas a korcsolyázásra. Kicsit beljebb már göröngyös; éppen olyan, mint a rosszul elsimított szántóföld. Kevés hó fedte az egyenetlen jéghátat, könnyű volt rajta a mozgás. Felbátorodtam. Itt még akár szaladni is lehetne!
– Korcsolyával akkor is gyorsabb – mondta fiam, mellém érve. – Meddig megyünk?
– A pontyozó helyünkig.

Hóesésben a Balaton jegén

Korcsolyaszünet

Persze tudtam, odáig kockázatos lenne. Néhány napja még nyitva volt egy másfél méter széles rianás, egészen Bélatelepig; a rianás mára ugyan befagyott, de a rajta kialakult jég bizonyára vékony kérgű.
– Odáig nem szabad. Tudod, a rianás miatt! – s ezzel befékezte a jégrögökön dadogó korcsolyáit.
Álltunk a jégen, miközben a szél csak ismételgette: – Jön már, jön már! A túlsó part közben teljesen eltűnt, a fehér függöny gyorsan közelített felénk. Éreztem, ahogy az elsőként lehulló, néhány hópihe hideg tapintással furakodott a kabátgallérom alá.   
– Odáig kellene elmennünk – mutatott fiam előre, tényleg jó irányba, de hogy az odáig pontosan hol lehetett, csak sejtettük. A térnek immár nem volt szemmel látható vége.
– Ott van a pontyozó helyünk…
Egészen szemeire húzta a sapkáját, majd rám nézett.
– Milyen régen fogtam ott azt a szép pontyot… Emlékszel?

Jégszobrászat természet módra

S ezzel egyszerre kitisztult a tér. Megmozdult alattunk a jég, a tél szürke, fagyos hidege vakítóan forró nyári nappá változott, apró hullámok loccsantak a csónak oldalán. Fiam kabát helyett már mentőmellényt viselt, szemébe húzott, téli sapkáját pedig sildes váltotta fel. Közel öt esztendő gördült vissza ezzel a kalendáriumban, az emlékek könnyen szaladó kerekein…
…Elismerem, a kapást nem láttam. Éppen a közeljövő foglalkoztatott: holnapután szedem a sátorfámat, útravalóul kapok néhány hamuban sült pogácsát, és irány Varsád. Új munkahely, új kihívásokkal, távol a családtól. Ezen morfondírozva talán megbocsátható, ha nézésem nem volt egyenlő a látással.

Fiam felszisszenő mozdulatát az orsó pánikszerű sikoltása követte. A pánik azonban odalent volt, amely bizonyos szempontból érthető is. Idefent a meglepetés szívdobbantó pillanatát a percekké bővülő izgalom váltotta fel – ez szintén érthető állapot.
– Elhúzta? – érdeklődtem az úszó általam nem látott jelzése után, holott ez – valljuk be – teljesen felesleges és értelmetlen kérdés volt. Ebből is látszik, gondolataim távol, idegen tájakon és ismeretlen emberek között keveregtek ekkor a horgászat helyett.   
– Nem láttad? Mint a pinty… – hadarta izgatottan a gyerek. Vézna kezeivel szorosan fogta a pecabotot, ami a bevágást követő pillanatokban még jobbára vízszintes maradt, mindenféle hajlás nélkül. Aztán ahogy a hal kezdeti rohanása lassult, úgy emelkedett egyre feljebb, s vett fel tisztes görbületet.

Nyári emlék

– Nagy hal lesz! Nagyobb, mint a tegnapelőtti! – mondta ezt oly nyugodt meggyőződéssel, melyen még én is meglepődtem. Csalóka lehet ez a heveskedés… De nem volt az. Néhány perc múlva már látszott, a szokásosnál valamivel idősebb és erősebb hal került horogra. A kövérkés tükörponty rövidesen merítőbe került, mind a hat kilójával együtt. Közösen emeltük csónakba. Pontyunk szégyenlősen „sütötte le” szemeit a hálóban, mintha valami rosszat tett volna.
– Apa, ez ugye nagy hal! A legnagyobb, amit eddig fogtam! – ujjongott fiam, és boldogan szorította magához a nyálkás testet. Nyár volt ekkor, gondoktól mentes, forró nyári nap. Olyan, melyről joggal hihetjük: sosem lesz vége…

Boldogan szorította magához

…A szállingózó hópihék megszaporodtak, a víz ismét befagyott körülöttünk, és a hullámokra immár legfeljebb a göröngyös jég emlékeztetett. Percnyi kihagyás után nagyot sóhajtva feszült nekünk újból a szél:
– Itt van már, itt van már!
Hátat fordítottunk a sűrűsödő hóesésnek, és elindultunk a móló felé. Barátságtalanná vált az amúgy is zord idő. Jobbnak láttam, ha mielőbb a szánkón elhelyezett termoszok közelébe kerülünk.
– Miért pont ma van ilyen rossz idő? – kérdezte fiam kissé szomorúan, talán választ sem remélve.
– Mert érkezik a február…
A móló végét alig lehetett látni, oly szaporán havazott, de a lámpaoszlop mellett, havas kabátját magára terítve ott állt délcegen a Tél, és éppen kezet nyújtott a korcsolyán érkező Februárnak.