A történet valahol ott kezdődött, amikor Tóth Laciék megrendezték évzáró pergető versenyüket Tokajban. Kéztörésemből való nem tökéletes felépülésem eléggé kedvetlenné tett a horgászat, különösen a versenyzés terén, így igazából indulni sem akartam a „hazai pályán”. Hozzájött még ehhez, hogy elfogytak a ladikok és horgásztársak is; Profi barátom az év elejével vonult ki a versenyzésből, Szabó Viktort pedig a munka és a tanulás felhői havazták be.

Az évbúcsúztató pergető versenyen Tóth Lacival

Utolsó előtti nap Lacival épp a díjakért autóztunk, amikor valahogy csak felszökött bennem a versenyláz. Mi lenne ha…? – kezdtem Lacinak, aki már tudta a gondolatomat, és konstruktívan folytatta is:
 Van egy srác, a Zimány Feri. Neki sincs most itt a társa, versenyezzetek együtt! A csónak miatt meg ne fájjon a fejed, megoldjuk. – döntötte el bennem a kérdést végleg.

Nem megyek most bele a részletekbe, lényeg, a versenyt megnyertük. Olyan jót pecáztunk együtt, hogy nocsak; én három balint fogtam, de Feri is hozzátett két szép darabot (köztük a legnagyobbat), ami igen szép teljesítmény volt, mivel életében először pecázott a tokaji Tiszán. Látszott, hogy ügyes kezű, éles eszű horgász (ez az egy nappal korábbi póker partin is kiderült). Míg tartott a verseny, és persze utána is, igen jót beszélgettünk a horgászatról, és sok újat mondtunk egymásnak. Míg ő a Kisköre alatti alsó vízen járatos, nekem a Tiszalök feletti duzzasztott rész volt ismerősebb. Cirka száz folyam-kilométernyi különbség, és két, teljesen eltérő jellegű folyószakasz. Hát csoda, hogy egyből kíváncsivá tett?

Végtelen lehetőségek

Lépcsős part

Jó ismeretségünk a téli haltalanság ellenére megmaradt, majd a tilalom előtti utolsó napok kapcsán meghívást kaptam Feritől az „alsó vízre”. Töredelmesen bevallom, hogy két nyári versenytől eltekintve a Kisköre alatti részeken még nem horgásztam, ezért is vonzott az a vidék. Míg nálunk a Tisza mélysége 9-22 méter, addig arrafelé 3-4 méteres, hosszanti, lépcsős homoktörésekkel tarkított, húzós vízzel találhatjuk szemben magunkat.

Optikai tuning

Tomka macska halat keres

Úgy döntöttem, nem Tokajból indulok, hanem Debrecenből, mivel Juditom családja épp itt lakik. Ráadásul a célpont épp az ő szülővárosa, Kunhegyes volt. A munkát letettem Tokajban, majd összepakoltam a horgászcuccot, és éjfél körül már meg is érkeztem Debrecenbe, ahol finom, lilahagymás kenyérlángos-specialitás várt. A jóízű falatozás után tettem el belőle a másnapi horgászatra is.

Kenyérlángos

Hajnal ötkor indultam, a tilalom előtti utolsó napon. Feri már várt, és az idősebb Zimány úr is velünk tartott. Izgatottan kérdezgettem mindkettőjüket a fogós csalikról, jellegzetességekről, miközben a napijegyet töltötték ki. Bár kifejezetten szeretek magam rájönni az eredményes technikákra, megfejteni egy adott víz, hely vagy körülmény titkát, azért az időből van nekem is a legkevesebb. És azt is vallom, hogy ha már „mindent tudunk” egy peca során, még akkor is csak alulról és igen óvatosan közelítjük a teljes igazságot.


Jó idő fogadott

Vajon ma is jó lesz?


Így hát kérdeztem, Feriék pedig, mint a régi jó baráthoz illik, előzékenyen őszinték voltak velem. Cserébe én sem titkoltam semmit, ami eszembe jutott az új helyzettel kapcsolatban. Azt is gondolom, hogy az efféle „játszmázásnak” –, hogy Csernus doktor szavaival éljek – nincs helye jó barátok között. Ettől a bizalomtól válik igazán jó érzéssé a horgászat, persze, ehhez a másik részéről is hasonló hozzáállás kell. Ferit pedig már a tokaji versenyünk alatt ilyennek, sőt, talán túlságosan is lelkiismeretes embernek ismertem meg.

Így hát az odafelé vezető úton már rengeteg szép süllőt fogtunk – gondolatban. Biztató jelek valóban voltak, mivel egy nappal korábban Feri egy kettes és egy 4,60-as fogast segített csónakba. Kevés, de jó hal állt a pályán, ez pedig nekünk elég volt a lelkesedéshez. Nekem főként, hiszen Tokajnál – szégyen vagy sem – másfél kiló fölé nem jutottunk, szemben a 2008-as szuper fogásokkal, amelyek ebben az évben csak álomszinten maradtak.

Zimány Feri munkában

A kiskörei vízlépcsőnél találkoztunk Ferenczi Janival, aki szintén a kellő lelkesedéssel vágott neki a hétvégének. Négy főre kiegészült különítményünk első feladataként egy kétmázsás (illetve a beszivárgott víz miatt inkább még nehezebb) csónakot kézből sólyázott, ami a meredek parton lefelé még ment is. Sejtettük, a nem egyszerű része inkább visszafelé, sötétben lesz majd…

A lefelé vezető út meglehetősen monoton volt; hiányoltam a nálunk megszokott fákat, mederszéli akadókat. Csodálkoznom nem nagyon volt min, hiszen a víz valóban olyan gyors volt, amilyennek leírták, és amilyennek lelki szemeim előtt Bokor Karcsi mohácsi Dunáját sejtem. Nem is tudtam a párhuzamot elhessegetni a fejemből. Bár ott még életemben nem horgásztam, Karcsival történt kiadós beszélgetéseink és élményszerű írásai kapcsán ez a kép alakult ki bennem.

Zimány úr és Ferenczi Jani

Az első horgonyzás

Végre beálltunk egy helyre, és repültek a gumik – a semmibe. Ez a baj a helyismeret nélküli horgászattal: amíg ki nem tapasztalja az ember, hiába mondják a tutit. Meg kell éreznem, el kell hinnem, agyban látnom kell az egész medret, hogy a halig eljussak. Legalább is, amikor nem látott halra horgászom, ez így van. Sőt, még egy sajátosság: ha idegen vízen horgászom, nem sok hittel dobálok. Általában a társamnak kell megfognia az első halat, és onnan már nincs megállás. De hogy ez sem szentírás, arra jó ellenpélda a történetünk folytatása.

Jó darabig üresen dobáltuk a mind a medret, mind a parti sávot. Különös, de a vízsebesség miatt logikus volt számomra, hogy mennyire ki kell dobni a szélvízig. Feri biztatott, hogy tegyem, mert akár egy méterre a parttól is állhat igen jó süllő. Nálunk télvíz idején ez teljesen másképp van, de a körülményekben sincs sok hasonlóság.

Reggel

…délben...

…este

Telt-múlt a nap a maga csendességében, a csodálatos szép időnk egyre fodrosabb bárányfelhőkkel tarkított lett, és a szél is felerősödött. Nem jó jel a bárányfelhő, legalábbis nekem csukát-süllőt nemigen szokott hozni, vihart, gomolyfelhőt, esőt viszont annál inkább. Most sem lett másképp, délutánra akkora pamacsok érkeztek viharos széllel, hogy szinte lehetetlenné vált a horgászat is. De ahogy nagyapám mondta: „addig van esély, amíg vízben van a horog” – ilyenkor ezzel a mondattal lendítem magam tovább.

Ezzel is próbálkoztam…

…és ezt fogtam

A kapástalanság ellenére igen jó kedvben telt a nap, sokat, talán túl sokat is beszélgettünk – a koncentrálás, s így a kapások rovására. De ez volt a legkevesebb, hiszen nem a halért jöttem. Szeretek új vizeket és jó cimborákat megismerni, és ez a része az elképzeléseknek ekkor már teljesült is. Éreztem a vizet, medret – csak a halat nem, de a kapástalanságra néha nincs gyógyír. Viszont a végsőkig szoktam erőltetni, nem vagyok egy feladós típus. Ha nem eszi a megszokottat, valami szokatlannal próbálkozom, abból legtöbbször kisül valami jó.

Végre halam van!

Szép, de nem süllő

Mindenképp vissza

Egy bokrosabb résznél, a bő kettes víz ellenére húszgrammos fejet tettem fel, és hozzá egy leginkább gyors behúzásnál jól működő gumihalat. Szinte fájt, ahogy bekoppant a felszínbe a nehéz fej. Fenékre érés után hirtelen, hosszan ugrasztottam, mire a holtponton félreérthetetlenül belenyúlt valaki. Ráfutós, nem igazán erős kapás volt, a bevágás rögtön megmozdította a támadót. Felszisszentem, hogy itt a hal, de azzal a mozdulattal már le is pördült a horogról. Se fejrázás, se igazi tömeg – gyanakodni kezdtem. Végül arra jutottam, hogy lehetett csuka is, mert ez az egyetlen igazán rejtek adó részen horgásztunk épp. Persze, az is megfordult a fejemben, hogy végre betaláltam a (radar alapján is) igencsak szellősen álló süllők egyikébe, és a rosszul megválasztott, túl gyorsan süllyedő csali miatt elbaltáztam. Kavarogtak a gondolataim, de bíztam benne, hogy nem csalt az érzékem, és nem egy jó süllőt vesztettem.

Csukapajtás…

…és élősködője

Ezek után, könnyű, realisztikus Storm gumihalat kötöttem fel, bodorkaszerűt. Mutattam is Ferinek, hogy milyen szépen libben fel, és milyen sokáig a holtponton marad. Az első dobást két behajló bokor közötti tisztásba ejtettem, jó egynyolcvanas vizet fogott a csali, majd a felugrasztás után, elemi rávágás állt meg a boton. Hihetetlen volt, egy pillanatra lefagytam, de a reflexek szerencsére dolgoztak ezalatt. Keményen megütöttem a halat, igen jó súly ült a botban, lelki szemeim előtt megjelent egy ötösforma süllő. Tompán a meder felé vette az irányt, így rápumpáltam, de megállt benne a bot. Aztán a felső ponton megkönnyült. 
Csuka volt! – nyilallt belém a felismerés, azzal együtt, hogy iszonyatos hibát követtem el. Süllőre számítva – pedig volt egy baljós előjel – mégis tovább erőltettem a drótelőke nélküli szereléket… Késő bánat, eb gondolat! Korholtam magam belül, egyrészt az igencsak darabos hal miatt, másrészt, mert a halban hagytam a horgot.

Fogós gumihal

Jó pár perc volt, míg magamhoz tértem, hiszen ha tényleg csuka volt, minden bizonnyal felül lehetett az öt kilón is… Drótelőkét kötöttem, és újat dobtam. Nem hittem benne, hogy a viszonylag tiszta vízben ezek után még süllőre esélyes maradok, de nem volt mit tenni. Feri előrelátó módon harapásbiztos mono előkével dobált, de szerintem ez pergető boton, komoly csukához, egy laza sóhajjal felér. Az viszont igaz, hogy jobb lett volna, mint a natúr fonott…
Nem sokkal az ominózus hely alatt aztán megelevenedett a víz: előbb egy épp kettes, aztán egy kilóforma hal került a horgomra, és minő meglepetés – mindkettő csuka volt.

Két Aspire és egy csuka

Így ért véget a nagy alvízi álsüllőzésem. Mind a négy kapásom mögött csukák álltak, amit később csak az erősen partszélről indított gumiknak tudhattuk be. Mivel tilalom volt, postafordultával visszaküldtük őket a vízbe, csak a nagyot sajnáltam magamban, s reméltem, hamar megszabadul a fölös kolonctól.

A nap vége mégis „meglepetéssel” zárult: idősebb Zimány úr „csodacsalijával” fogott halaival az arcunkra fagyasztotta a mosolyt. Mindössze két süllője együttesen alig valamivel haladta meg a hét kilót. Nem elírás, 7,4 kg, két darabban… 

Azt hiszem, ezúton köszönném meg (Jani nevében is) Zimány úr szerénységét, és hogy különösebb zrikák nélkül megúszhattuk a hazautat. Sajnos a tények makacs dolgok, olykor szavak nélkül is önmagukért beszélnek…

Zimány úr oktatott

Egy „álsüllő”

Végül pedig várt ránk egy nem mindennapi csónakcipelés, ahol azzal a ténnyel is szembesülhettünk, hogy a felfelé megtett út folyamán egy csónaknak látszó tárgy súlya többszörösére képes nőni, míg az ember ereje ezzel éppen fordítottan arányos.
Mindezen kalandok ellenére elmondhatom, hogy épp azt kaptam a túrától, amit vártam. „Lehet, hogy süllőt nem fogok, de biztos, hogy nagyon jót pecázunk, jó társasággal, akiktől biztos lehet újat tanulni” – mondtam egy nappal korábban Juditomnak, és így is lett.

Ezúton köszönöm a meghívást és a szíveslátást az egész Zimány családnak!

Szólj hozzá:

Mehet