Számomra sokáig a nyár legfőbb foglalatossága a pecázás volt. Ilyenkor az egész tanítási szünetet a gyermekkor naiv gondtalansága lengte be. Minden nap egy újabb kalandot, a vízparti világ egy újabb csodájának átélését hordozta magában.

A kis házunkból kilépve – ami a víztől alig húsz méterre volt – hol a partról, hol a stégről vagy az ahhoz kikötött vízi alkalmatosságból horgásztam. A vastag parti nádsáv és az előtte elterülő tökleveles-hínaras gyönyörű halaknak adott otthont. Aranykárászok, bodorkák, compók, vörösszárnyúak mai szemmel is tekintélyes példányait lehetett horogra csalni, de a sörösüveg méretű törpeharcsa sem volt ritka vendég. Ha valamelyik barátommal bandáztunk, akkor viszont édesapám négyméteres csillaghegyi faladikjából kergettük a halakat, amivel jónéhány perces evezéssel érhettünk el kedvenc helyemre. Itt a folyó összeszűkült, folyása felgyorsult, oxigén dúsabb vizet, több táplálékot szállítva a benne lakóknak. A környéken nagyobb összefüggő sás csoportjai és kisebb nádfoltok váltogatták egymást. Az egyik ilyen szigetke a meder szélén állt, amit jobbról és balról is körbeölelt a sodrás. E mellé szoktunk beállni.

Szótlanul ültünk Ottóval az ülésdeszkán kezünkben ötös spiccbotjainkkal. Már lekaróztunk, begombócoltunk a törés szélére és az elsőket úsztattuk a saját készítésű kék habúszókkal szerelt cuccainkkal, egyelőre kapás nélkül. Csak hallgattuk a hajnal csöndjét, melyet csak ritkán tört meg valami zaj. Egy koránkelő rigó ismétlődő trilláit hozta a víz felénk a falu irányából. Közben a szemben lévő part felől vaslánc fémes csörrenése, majd tompa dobbanások, kisvártatva pedig evezők ütemes csobbanása hallatszott. Egy horgászni induló csónak hangja - a reggeli párában lassan sejlett fel hosszúkás alakjának körvonala. Már sziluettjéről felismertük. Az öreg menetiránynak szemben ülve komótosan, de rövid csapásokkal tolta a ladikot. A „jó reggelt kívánok Bóta bácsi”-t szinte kórusban mondtuk jó előre, miközben viszonozva köszönésünket elsiklott előttünk. Szinte menetrend szerint, minden nap ilyenkor érkezett. Nem ment messzire, itt horgászott ő is a meder egy nagyobb vízalatti gödrének szélénél. A szóbeszéd szerint egy becsapódott bomba tölcsére volt, de biztosan csak annyit lehetett tudni, hogy a víz itt valóban mélyebb a környezetéhez képest egy jó tízenöt-húsz méteres szakaszon.

Az öreg a helye előtti pár méteren már nem evezett - a leendő horgok helyére, még útközben egy-két marék áztatott kukoricát szórt - s a lendülettől csak kicsúszott a partot szegélyező növényzet széléig. A két nem túl vastag, de rugalmas akácfából készült karó már várta, nem vesződött vele, hogy újra meg újra leszúrja. Ahogy visszaemlékszem, mintha mindig is ott lettek volna. Az öreg nem tett egyetlen felesleges mozdulatot sem, miután rögzítette a ladikját bőrből vágott kikötőkötéllel a karókhoz, lecsúszott az ülésdeszkáról a csónak aljára. Szertartásosan fejére tette nagy szalmakalapját. Felvette az előre gondosan odakészített viharvert üvegbotjai egyikét és megtömte forrázott darával a kosarat. Két szem főzött kukoricával felcsalizta, majd rövid lendítéssel a feje felett a megetetett helyre hajította a szereléket. Így tett a másik botjával is, de ezt hol közelebbre, hol távolabbra dobálta az előzőtől, keresgetve a halat a folyóban.

És mindig megtalálta. Vagy a halak őt? Különleges viszonyban voltak egymással, na meg az idővel. Az öreg minden félórában bemondta: „na most jön a félhetes kapás”, félórával később pedig: „na most jön a hétórás kapás. És ez így ment egészen addig, amíg horgászott. A faluban a nagyharanghoz szoktak az emberek igazodni, mi itt a vízen meg Bóta bácsihoz. De nemcsak mi igazodtunk, hanem a pontyok, kárászok, dévérek is. Mintegy vezényszóra jött a hal, de ha nem, azon sem bánkódott az öreg, mert jött a következő félórás vagy órás kapás. Az egész szezonon át tartott szokatlan randevúja a pikkelyesekkel, mindig fogott valamit. Volt, hogy csak keszeget, de volt, hogy félóra alatt megfogta a kvótát az aranyhasúakból. Aztán az egyik reggel nem jött az öreg. És másnap sem. Csak jóval később tudtuk meg, hogy kórházba került. Többé nem láttuk.

Az ősszel ugyanitt, régi kedvenc helyemen horgásztam az egyik barátommal. Több, mint tíz éve nem jártam már errefelé. Ahogy elsiklottunk a nádfal mellett, a beszögellés után szinte már látni véltem a hosszú csónak és benne a kalapos öreg megszokott képét, de csak két cölöp állt ott fekete kopjafaként, a múltat idézve. Erősen megdőltek, még a tél jeges fűrésze sem bír velük. Dacolnak térrel és idővel.

Szólj hozzá:

Mehet