Cikk oldal
2008-12-24

Adni és kapni

Vízparti krónikák 1.
Úton a víz felé... - költöm át magamban az egykori Mini szövegét -, épp ez bömböl kocsiban a cédéről. Tényleg úton vagyok. Fél órája még nem gondoltam, hogy horgászni fogok, de csak egy rövid telefonhívás kellett hozzá.
– Nem jössz le pergetni egy kicsit cimbora?
– Hááát...?! - kis töprengés után - Bő óra múlva ott vagyok! – csaptam rá választ.

Az idő nem éppen barátságos - szemerkél az eső -, de nincs hideg.
Kinézve az tetőtéri ablakon a szomszéd kémény szürkés füstje szomorkás lassúsággal gomolyog a ház felett. Szél egy szál se. A nedvességtől olajos-feketébe mosódik minden.

Gyors szerelésigazítás, - csak gumihalat hozzál - villan be barátom tanácsa. A két kis twisteresdoboz hamar tele lesz a kiválogatott plasztik kütyükkel. Kisebbek-nagyobbak, fehérek-zöldek, na még egy-két fejet is viszek. És az új stormok se maradjanak ki, ezt ette a múltkor a nagyja - legalábbis Szasza szerint. Hú, hol a fejlámpa? Magamra rángatom a thermó alsót, a bélelt gatyát. Lassan kikerekedik a zöld michelin-baba. Alig férek be a kormány mögé.

Kell a barátság, hej add tovább...- szólal meg a újra hang az ajtóhangszóróból, miközben leparkolok az üres helyek egyikére. A kietlen vártán magamban merengek egy kicsit. Iskolai osztálytársak, egyetemi tankörtársak, haverok, kollégák arcai villannak fel egy-egy pillanatra. Néhányukkal ma is megvan a kapcsolat, de sokukat vitt a sorsa szanaszét a nagyvilágban. Vajon velük is ott folytatnánk a beszélgetést, ahol abbahagytuk évekkel ezelőtt? Választ nem tudok adni, mert két vakító fehér folt visszatérít a jelenbe. Jóbarátom autójának fényei.
Lefelé a partra már horgászunk.

– Nem ígérek semmit – mondja Szabi – majd meglátod.
Mintha tudott volna előre valamit! A kékes színű fejlámpák fényénél izgatottan húzom ki a teleszkópos tagjait, belenézek a gyűrűkbe - aha, jó lesz ez így! Hirtelen felindulásból egy nagy 14 cm-es zöldes-csillogó flitteres halat veszek elő és már fűzöm is a négynullás barbárra.
– Sok az ág a kövezés tövében, ne engedd le a fenékre! – hangzik a tanács.
– Aha!? – nyugtázom, de közben bezárul kicsit a külvilág, a csalit próbálom érzékelni a botvégen. Lehet vagy hat méter a víz, gondolom a jigfej lassú leszállása közben számolva a másodperceket - egy, kettő, három.... A legközelebbi dobásra egy-két másodperccel kevesebbnél már indítom is a behúzást. Így próbálom elkerülni a leakadást. De hát a halnak itt kell lennie az akadó között. Az már más kérdés, hogy eszik-e.

Durr. Eszik, rendeset odaver a guminak. Reflexből ráemelek az ütésre. Megvan! Keményen akad egy pillanatra, majd azonnal jó súlyt érzek a húszötvenesen. Szinte a nyélig meghajlik. Jobbra elindul, majd lassan hagyja magát vontatni. Mi lehet ez?
Süllő lesz! – mondja haverom, miközben botját sebtében kitekeri, nehogy ráússzon a hal a cejgjára. Lassan közeledik a part felé a jószág, egy-két nagyobb fejrázás közepette. Tényleg süllő lesz. A bot szépen parírozza ezeket a próbálkozásokat, kiegyenlíti a váltakozó terhelést.
És ekkor meglátjuk a gyenge fényben. Először csak egy zöldesszürke folt, majd lassan kirajzolódik egy hatalmas ragadozó körvonala.
– Hú! Ez jó hal lesz, legalább egy ötös! – mondja Szabi, ezalatt előveszi a kameráját, lefelé botorkál a kövek között a vízhez. Ahogy jön közelebb a hal, úgy látja egyre nagyobbnak.  
– Gábor, lesz ez hat is! – lelkendezik, miközben a süllő kiér a sodrás szélére. Ám ekkor meggondolja magát a tüskés, fordul egy hatalmasat és elindul újra a mély felé. Letekeri kezemből a botot, ösztönösen nyúlnék a fékhez, de az eszpájör gyorsabb nálam, szépen elkezd muzsikálni. Lehúz egy szuszra vagy tizenöt métert. A fonott bírja, csak nehogy akadót fogjon. Most már én is izgalomban vagyok. Ha ez meglesz - futok egy kört örömömben, vagy mit tudom én...

Szépen lelassul a hal a mélyben, komótosan megfordul és újra közelít felénk. Még kétszer eljátssza ugyanezt, majd beletörődvén sorsába, hagyja hogy Szabi kézzel megfogja.  
– Te, ez megvan hét kiló is! – kiabálja. Felhozza a partoldalba egy biztonságosabb terepre. Elő a centimétert, gyors mérés: 75 cm - 6,80 kg. Fenséges teremtés!

Adni és kapni

Most fogom csak fel, mi történt, - miközben indiántáncot járok, és határtalan az örömöm - tizenhét évvel ezelőtt fogtam hasonló méretű sütyit. A Sorin déli tizenkettőkor - azt is egy jó barát társaságában. Diáktábort csináltunk a BSE tanyán. Az ebéd utáni csendespihenő alatt meg pergettünk egy kicsit. A tartások felett húzkodtuk a twistert, akkor ette meg a kékfarkú ragadozó. Sose felejtem el, ahogy Peti barátom remegő lábbal áll a csónakban a szákolás után. A süllő farkával a kezében, a szák meg a hal fején! Csak így fért bele. Félig. Nagy ünnep volt aznap táborban. És ünnep ez a mai is. Legalábbis nekem, a mikulásnapról meg nem is beszélve.

– Dobunk még? – kérdezem a társam.
– Hááát...?! Hátha én is fogok valamit! – válaszolja a cimbi.
Dobunk. Az első dobásra igyekezetünk ellenére mindketten szinte azonnal leakadunk. Újraszerelés közben biztatom Szaszát, tegyen fel ő is egy ilyen Rettentőt. Hamar meggyőzöm.
– Van egy púp ezen a felén a medernek, amellé is be szoktak állni! – mondja, és már érzem is, ahogy surlódik a lassan vezetett csali a fenéken. Következő dobásnál már egy csukló mozdulattal feljebb is emelem ennél a mederrésznél a gumihalat. Szinte azonnal elkapja valami.
Durr. Megvan. Ez is jobbra indul. Szinte kísértetiesen hajazza az előző történetet. Fárasztás, rácsodálkozás, méretek. Ja, ez nem igaz, ez öt centivel kisebb. Te atya úr isten! Négy dobás, két hal - több, mint tizenkét kiló!
Jól sikerül a fotó a visszaengedéséről. A nagy folyó adta és mi visszaadtuk neki. Örülök, hogy ezt is egy jó barát társaságában éltem át, így értékesebb az élmény is. Ezt kaptuk mi.

Adni és kapni
Adni és kapni

Adni és kapni

– Pergessünk még?
– Hááát...?! - párbeszéd után és egy pár leakadás múlva fogytában a zöld csoda, szedi a vámot a víz alatti erdő.
– Tegyünk fel egy ilyen világítósat?! – fogom kézbe az ügyeletes plasztikhalat - jól megvilágítom a fejlámpával, vagy fél percig fürdetem, itatom át a fényével.
Szinte egyszerre dobunk.
– Már megint halad van?! – fakadt ki Szabi kérdően, amikor a part szélénél - majdnem a lábunk alatt - rávág a következő bő másfeles. Kezdem szégyellni magam. Helyet cserélünk. Én kicsit balra kezdek el dobálni. Még mindketten fogtunk egyet-egyet, de kisebbeket, mint az elődeik.

Alábbhagy a harci szellem és szép lassan átázik a polárfelső is. Nyolcra ígértem magam az otthoniaknak. Visszagondolva a szűk két órára, amit barátom társaságában töltöttünk el a parton, azt hiszem, ezt nem lehet fokozni. Nem, ilyen csak ritkán adatik meg! Olyan élménybomba, ami hosszú időre feltölt. Ebből szerettem volna egy kicsit átadni az Olvasónak. Kapni és adni...
Békés, boldog Karácsonyt!

Közben megint megcsörren a telefonom.
– Na mizújs? Nem nézzük meg a vizet?
– Hááát...?!
    
Kép: Huffler Szabolcs és a szerző, szöveg: Horváth Gy. Gábor
Szólj hozzá:
gulamiklos#1 2009. 01. 30., 12:29Kedves Gábor!
Gratulálunk Neked a szép eredményhez.

Gula & Gula
kzoli#2 2008. 12. 24., 18:13Üdvözletem Mindenkinek!

Kezdtem azt hinni, a Peca.hu-n akkora forradalom van, hogy nem lesz Karácsony sem. Kicsit vissza hozott valamit az írás abból, amit én odavaló hangulatnak gondolok. Az sem volna hátrány, ha az írás technikájából is lophatnánk kicsit. A szerencse meg azt támogatja, aki megérdemli.
Tehát: Szabinak üzenem, hogy: fergeteges pecák jönnek, ha megéljük.

Gábor: Kemény meló volt, eddig. Most jön a még keményebb.

Mindenkinek Boldog és Halas Karácsonyt Kívánok!


Kovács Zoltán
szasza81#3 2008. 12. 24., 08:57Üdv Cimbora!
Remélem még nagyon sok hasonló élményben lesz részünk!
Boldog Karácsonyi Ünnepeket kívánok Neked és minden horgász sporttársnak.
összes hozzászólás megtekintése »
Szakírónk
A compó pikkelyeinek zselatintartalma olyan magas, hogy akár pucolás nélkül is bedobható a halászlébe, a hő hatására azok feloldódnak és még karakteresebbé, kihűlés után pedig kocsonyássá teszik a levest (lsd. Halkocsonya).