A Balaton, akár egy uszoda feszített víztükre, csendesen készülődik körülöttem nyugovóra. Szinte mozdulatlanul. Illata, mint az itt-ott felvillanó fenekeszegé, őszülő haja ökörnyál-uszadékok fonott csokra, miközben a keszthelyi horizont környékét bíboros giccsé pingálja ecsetével az alkony.

Nem is tudom, mikor éreztem utoljára ilyen békességet, vízen és lélekben egyaránt. De ma könnyű dolgom van, hiszen minden egy csapára jár: apró sikerek a munkában, mosoly és jókedv a család körül, régóta várt őszi nyugalom a vízen. Ráadásul a Balaton és az időjárás is kitesz magáért.
Csak két kapásjelzőm apró kérdőjel a zsinór rajzolta V betű ölén: vajon a süllők megérzik-e ezt a kivételes pillanatot? S mivel a kérdőjelek szépen, mozdulatlanul tétlenkednek a ladik pereme mellett jó órányi ideje, belátom, minden azért nem lehet tökéletes. De tényleg szükség lenne-e rándulásukra a tökély kiteljesedéséhez?

Kérdőjelek

Az első árvaszúnyog, mely épségben áttöri a közel négy méteres mélységet, már itt korcsolyázik a fartükör előtt. Veszélyes mutatvány részéről az efféle metamorfózis: mindenféle halak lesik a potyakaját. De nincs mit tenni, a sötét iszaplakásban eltöltött jó néhány hét után a kis piros lárva szárnyakat óhajt magának, repülni szeretne, mert kíváncsi a víz feletti világra. Azt gondolja, itt minden szebb és jobb, mint odalent, s talán színt sem felesleges váltani (Ezért aztán nem értem, miért éppen alkonyatkor bújik elő).
  
Kűrje rövid és egyszerű, miközben friss szárnya megszárad. Ösztönösen tudja, mielőbb a levegőbe kell emelkednie. Sokuknak azonban ez nem adatik meg. A küszök szinte unottan pittyennek itt is, ott is az újabb kis hegedűművészek után, és lám, most félrefordult testtel termetes koncér (pardon: bodorka) érkezik az áramlás hátán csónakom mellé. Úgy látszik, mintha betegen pipálna, pedig csak a felszín étlapját ízlelgeti; mikor benéz a csónakomba, riadt farkcsapással nyeli el a tükör. Az asztal megterítve, lehet vacsorázni!

Alkonyatkor

Váratlanul megrándul a jobb oldali bot jelzője. Mozdulása szinte megijeszt, s ráébredek, nem illik ez a mozgás e fényképszerű közegbe. A rándulás aztán apró húzások sorozatává fejlődik, majd koppan a karika, és behúzásommal szinte kettémetszem a sima víz hátát.
Az érkező süllő nem éppen fogas; talán kilós lehet. A horog mélyen akadt, így félve rakom bilincsre. Figyelni kell rá, mert ha elpusztul – aggodalmaskodom –, feleslegesen és károsan ázna a vízben.
Az alkonyat közben kifestegette magát. Hirtelen azt hihetné az ember, talán mégsem tetszik a művésznek mindaz, amit a nyugati égbolt vásznára pingált eddig, mert koszos radírját végighúzza a tájon. Szétmázolja a színeket, homályos pacává törölgeti az eddig éles kontúrú alkotást, ahol néhány perc alatt bizony a szürkeség lesz az úr.  
Persze nem ő teszi.
Mert mögöttem már az est leskelődik seszínű szemeivel, akinek nincs ínyére társa mesterkedése. Hiába, ő nem ért a művészethez; elnézve most még foltos, de talpig fekete kámzsáját, ez talán megbocsátható neki. Lustán telepszik a tó köré, és mintha pipára gyújtana, szurtos feje felett felragyog örök kísérője, a vacsoracsillag.

Mélyen akadva

Még bujkál a világosság, amikor a boglári hegy tetejére a Hold kapaszkodik fel. Ritka látványosság: kerek képe kezdetben oly vörös, mint a Napé hajnalonként. Aztán lassan kifehéredik, fellobban az égi lámpás, és fényével ezüstköpenyt terít a nagy vízre.
Pakolgatok. Maradék küszeimet kieresztem a kannából, majd felfeszegetem a hátsó horgonyt, amit keményen marasztal a mély iszap. Az elsővel már könnyebben boldogulok. Végül a süllő következik. Üvegesedő szemekkel néz a semmibe, uszonyainak apró rándulásaival éppen az élettől búcsúzik. Kiszenvedett.
A kikötő bejáratát a Pötyi néni tanyájából kiszűrődő fény is mutatja. Nehéz a beállás, mert a víz már nagyon sekély, szinte napról-napra érzékelhető csökkenése. Hiányzik az eső, de legkevésbé sem azért, hogy könnyebben kiköthessek. Aszályos hónapok vannak mögöttünk.
Felszereléseim nagyobbik részét bezárom a kikötőparti kis tárolóba. Kezemben a botok, a küszkanna és a hal maradt. A tanyából kiszűrődő fényre pillantok, és már tudom, mindebből csak a botok, és a kanna kerül haza…

Pötyi néni és Laci bácsi

…Pötyi néni korán megözvegyült. Már nem emlékszem, Laci bácsival, későbbi élettársával mikor találkoztam először (gyerek voltam még), de rövidesen „közös” tartozékai lettek a szigetnek. Délutánonként a mólónyúlvány kezdetén horgászgattak egy-egy úszós bottal, és temérdek keszeg mellett gyakran pontyot is fogtak. „ A hal mindenekelőtt” – mondogatta Laci bácsi, aki mesterien sütötte a keszeget, Pötyi néni pedig olyan, de olyan ízes ikrás palacsintát tudott készíteni, hogy a fél sziget megnyalta utána az ujját. No persze, a fél sziget gyűjtötte is az ikrát serényen…
    Tavaly ősszel agyvérzés érte Pötyi nénit. Féltünk a tavasztól, ám a kikelettel együtt megérkeztek a szigetre. Emlékszem az első találkozásra: tolószékben ült, és amikor üdvözöltem, nagyon akart mondani valamit, amiből érthetetlenül kusza betűhalmazok lettek szavak helyett… Hirtelen nem tudtam mit kezdeni a felismeréssel, pedig készültem rá. Csak fogtam a kezét, és valami súlyos nehézség telepedett a lelkemre.
    Laci bácsit pedig csodáltam. Nagy türelemmel ápolta társát, tanította a szavakra, mint kisgyermeket szokás. Mosott-főzött, bevásárolt. A horgászatra pedig már nem maradt sem erő, sem idő, csak rövid kis vízparti pihenésre szinte ott, ahol korábban együtt pecáztak.
    Nyáron fogott pontyaim nagyobbik részét visszaadtam a Balatonnak. Néhány kisebből halászlé készült, és néhány a Laci bácsiék konyhájára került…

…Kopogásomra Laci bácsi nyit ajtót. Velem szemben a tévé képernyője, tőle balra Pötyi néni ül a tolószékben.
– Jó étvágyat kívánok hozzá! – nyújtom át a süllőt Laci bácsinak, aki értetlenül szorítja a kilincset.
– Ezt… nekünk?
– Igen. Tudod, Orly módon…
– Idenézz, Pötyi – szorítja immár a süllőt a kilincs helyett –, süllőt kaptunk. Süllőt!
Odakint hűsölni kezdett az idő, ám ahogyan kifordultam a tanya ajtajából, valami különös melegség öntött el. Láttam Laci bácsi halat szorító kezét, hallottam Pötyi néni ujjongását, akinek arcán ekkor már könnyek csorogtak.
Igazán szép este volt!
Pedig csak egy süllőt fogtam…

Szólj hozzá:

Mehet