Az első komoly fagyok után a halak többsége elvonul a telelő helyek felé. A nyáron szép fogásokat adó részek megüresednek, a békés halak csapatokba verődve keresik fel a mélyebb, de legalábbis csendesebb szakaszokat.
Ékes példája ennek a téli-nyári rendeződésnek egy számomra nagy becsben tartott hal, a domolykó. Erre a kiváló sporthalra áprilistól novemberig csak műlegyes módszerrel horgászom, ám a tél nem kedvez e horgászstílusnak. A hidegek beálltával, mikor halaim a folyó mélyebb, nem gázolható részeire húzódnak, régi kedvencem, a könnyű pergetőbot kerül elő.

Ahol kezdődött…

Most sem volt ez másképp; hétvégi utam a szülőfalum mellett kanyargó Sajóra vitt. Bár - édesapám emléke miatt - két éve voltam utoljára ezen a szakaszon, reméltem, hogy a halak ugyanott fognak várni rám, ahol azon a bizonyos novemberen megtaláltam őket. Egyedüli rossz előjel a fél napja tartó fejfájásom volt, ez ugyanis melegfront közeledtét sejtette, ami tapasztalatom szerint (ebben az időszakban) nem szerencsés a domolykó horgászatához.

Kavicszátony a Sajón

A túra reggelén az ereszcsatorna kopogására ébredtem, egykedvűen konstatálva sejtésemet. Már csak az volt a kérdés, eső vagy olvadás a hang okozója. Szerencsére az utóbbi volt, így a nem túl kényelmes esőkabát helyett a könnyebb ruházat mellett dönthettem. Ha csak tehetem, egyébként is ezt a jobbára átmeneti öltözetet választom, az olykor több kilométeres gyaloglást és szabad mozgást igénylő, cserkelős peca miatt. Még a szeszélyes tavaszi időjárásra szereztem be egy Rapala dzsekit és egy szélálló nadrágot, amelyet most polár öltözettel kombináltam. A kesztyű sem volt túlzás, mivel odakint +1 °C fogadott, köddel és teljes szélcsenddel.

Ez volt a jó öltözet

A folyó csendes arca

A Sajót megpillantani igazi nosztalgia volt. A folyó megszokott arcát mutatta - alig valamivel a nyári vízállás fölött, kicsit erősebb vízhozammal - szürkés zöld, de tiszta vízzel áramlott. Először fölfelé indultam, ahol egy behajló bokor mögé pár gyakorló dobást tettem. Átmozgattam a könnyű pergetéstől elszokott csuklómat. Megelégedéssel nyugtáztam, hogy megy még a pontos célzás – ezt sem könnyebb elfelejteni, mint a biciklizést.
A gyors részeket néhány felületes dobással átfésültem, igazából nem is hittem, hogy itt komolyabb mennyiségben lehetnek domolykók, csak jól esett a peca, a vad táj látványa, a régi-régi Sajó-hangulat.

Választékban nincs hiány

Valahogy mindig jó érzés fog el, – és ezzel biztosan nem vagyok egyedül – ha a dolgaim egy-egy horgászat során rendben vannak. Gondolok itt arra, hogy a rendszer, amelyet különféle elemekből rakok össze (ruházat, felszerelés, akár maga a horgászat terve), kerek egésszé kezd összeállni, és még ha nem is hibátlanul, de azért jól működik. A jobb érzeten túl, nagyobb hittel is horgászom ilyenkor. Tudom, hogy a gondosan kiválasztott és elkészített felszerelés előbb-utóbb meghálálja a rá fordított időt.
A másik dolog, amiért a felszerelésre nagyon ügyelek, hogy az adott hal szempontjából a lehető legoptimálisabban legyen összerakva. A domolykó egy a testtömegéhez képest erős, harcos hal. Nem olyan gyors, mint a pisztráng vagy a balin, de vékony damillal mégis odafigyelést igényel a fárasztása. Ez alkalommal sem mentem 0,16-os damil alá, bár a dobástáv indokolta volna akár a 0.,12-0,14-est is. Nagyon vigyázok azonban arra, hogy a halat ne fárasszam a végtelenségig. Pontosabban a végkimerülésig, mert azzal túlélési esélyeit jelentősen csökkenthetem. Ehhez jó szakítóerejű és csomótűrésű damil kell, hosszas keresgélés és próbálgatás után a Rapala Spinning Special Light-ban találtam meg. Ezt használom két szezon távlatából is nagy megelégedéssel. A speciálisan könnyű pergetésre kifejlesztett damil halványzöld színe teljesen természetesnek hatott, jól illeszkedett a Sajó vizéhez.

Természetbe illő…

…és az orsón is jól mutat

Ez különösen ott vált fontossá, ahol a gyors részekről a folyó átváltott lassú áramlásba, szinte állóvízi jelleget öltve. Itt már váltottam a sekély vízben jól húzható CD-3 S-ről a legalább kétszeres mélységben járó MFR-3 S-re. Ezeket a három centis Rapalákat tiszta vízben előszeretettel használom kishal-színezetben, sőt, egy-egy darabot direkt ilyen körülményekre át is színeztem modellfestékkel, a kereskedelemben kapható változatoknál sötétebb tónusúra.

A CD-3 S, cserélt futóművel

Az egyik „festmény”

Épp egy ilyen „művészi” alkotást csatoltam a legkisebb Rapala kapocsba, folytatva a mély rész átvizsgálását, amikor az első hal óvatos koppintással jelentkezett. – Nem nagy, de legalább domolykó! – állapítottam meg, és tovább erőltettem a Mini Fat Rap-ot. 45 fokban lefelé dobva nem volt kapásom, amit annak tulajdonítottam, hogy a front miatt az egyébként is óvatos domiknak így több ideje volt megnézni a műcsalit. A sodrásra keresztirányú dobások következtek, amit egy újabb, valamivel nagyobbacska példány értékelt, már a klasszikus S színváltozatra.

A klasszikus MFR

Összpontosítva

Az idő dél körül járhatott, és már egy órája elégnek bizonyult a polár öltözet, annak ellenére, hogy a Nap továbbra sem törte át a ködöt. Ez a csalóka hőérzet valószínűleg a légnyomással is összefüggésben volt, mert a hőmérőm még mindig csak +3 °C mutatott.
Mivel a csendes szakasz egy gyanús pöccintésen kívül további halat nem adott, az alsó, felsekélyedő „ráfolyás” felé vettem az irányt. Ez a hely évről évre szép számmal tart balinokat, igaz, nem éppen rekordlistás méretben. Ennek ellenére, négy éve épp itt sikerült a könnyű pergetőmmel egy kettő kilogramm feletti példányt partra segíteni.

Az első domolykó

A második se sokkal nagyobb

Útközben, mint minden alkalommal, most is rácsodálkoztam a közeli mészkőhegyből eredő, kövek között feltörő búvó-patakocskákra. Ezek a vízfolyások nem apadnak el, nem fagynak be, sajátos mikroklímát képezve maguk körül, télen is üde zöld mohapárnával és friss fűvel mondanak ellent a természet rendjének. Ha sűrű bozót fedi is a partot, ezek a kis patakok mindig megmutatják az utat balinjaim felé. Talán ők is hozzájárulnak, hogy a halak újra meg újra ezt a helyet választják a vermeléshez.

Rövid pórázon

A túra szépségdíjasa

Mielőtt megpróbáltam volna az őnöket kapásra bírni, erősen felfelé dobtam; így egyfelől még elértem a korábbi domolykós rész alját, másrészt ezzel a bevontatási iránnyal a lehető legmélyebbre küldhettem a kis FR-t. Az első dobás elakadással végződött, de szerencsére ki tudtam pöccinteni, a másodikba viszont méretéhez képest gorombán beleütött a nap legnagyobb, szűk félkilós domija. Felbuzdulva az eseményeken, mini twisterrel próbáltam a fenékzónát vallatni, hátha egészen lent bandáznak kedvenceim. A próbálkozás eredménye lehangoló volt; a twister és az utolsó Rapala-kapocs is odaveszett a kövek között.
Egy piskóta-kapoccsal pótoltam a hiányt, bár nem kis fenntartással, mert erről a típusról már több műcsalit is vesztettem. A hosszabb dobástáv elérésére újra az MFR-3 került fel, a balinok miatt maradt az S szín, majd egy órányi elszánt pergetés következett. Csupán két ifjonc balin lett a jutalmam, így be kellett látnom, hogy ez a nap az öreg, rafinált halak átverésére nem a legjobb alkalom.

Balingyerek

Hazafelé a kabát újból jól jött, noha a reggeli hónak már nyoma sem volt. A hirtelen olvadás elvette ugyan a halak kapókedvét, de legalább engem megkímélt a fagyoskodástól. A fotók elkészítése mellett bőven jutott idő a múltban, emlékekben csavarogni, tisztulni hagyni a gondolatokat. És mi, ha nem ez az egyik legfontosabb dolog a horgászatban…

Szólj hozzá:

Mehet