Szeretem a Tiszát. Ezen a vízen pergetni mindig különös érzés volt, valahogy jobban elhittem, hogy ez a hatalmas folyó bármelyik dobásra hatalmas halat adhat. Nem egyszer össze is hozott a sors név nélküli monstrumokkal, melyekhez horgász nyelven szólva, „közöm sem volt”.

Útban Tóthékkal a tetthely felé

Jobbára parti pecás voltam, így az igazán nagy halakkal szemben hátrányból indultam. Vagy a helyüket nem tudtam elérni, vagy ha bele is szaladtam egy-egy tíz feletti harcsába, ehhez közeli süllőbe, bizony, rövid bemutatót tartottak nekem akadó-ismeretből. A harcsák elvesztésébe még úgy-ahogy bele is nyugodtam, a nagy süllők viszont roppantul bosszantottak. 1999-ben ősszel – nem sokkal a ciánszennyezés előtt – találtam meg először a őket. Két rekordlistás példányt fogtam ekkor gumihallal, a nagyobbik kerek hétkilós volt. Évekig ez a hal tartotta a süllőrekordot a környéken. Bele is nyugodtunk, hogy ennek a szakasznak nincsenek igazán kapitális kékfarkújai, és ez a cián utáni években nagyjából reális gondolat is volt.

Az első „fecske” 3.50-es volt

Jó sorsra érdemes

A felcseperedő süllőkből elcsíptünk egy-egy szebb példányt, de a szakasz öt kiló körüli halat csak nagyritkán adott. Hozzájött ehhez, hogy az évről évre nyomon követhető növekedésű süllőállomány egyszer csak szőrén-szálán eltűnt. Pontosabban elvonult a környékről. A közelmúlt nagy áradástól mentes évei ezen a helyzeten nem igazán változtattak, sőt. Csakhogy érzékeltessem, 2006-ban már az nagy számnak számított, ha valaki éves szinten és összesen (!) tíz kiló süllő fölé tudott menni. Nagyon úgy tűnt, a régmúlt kapitális tüskéshátújai már csak a horgászálmokban élnek tovább. Legalábbis egészen tavalyig, amikor Szabó Viktor barátommal a tavaszi nagyvíznél egyszerre akasztottunk nagy süllőt, az enyém 5 kiló körül volt, az övé, a hal viselkedéséből saccolva ettől még szebb lehetett. Bár mindkét hal leakadt, a dolog előjelnek nem volt rossz. Később, mikor már nyár végén jártunk, szintén Viktort viccelte meg egy éjszakai pergetés alkalmával egy tíz körüli példány.

Mann’s gumihalak

Nappali színek

Érthető nyugtalansággal vártuk a telet, de a csoda váratott magára. Sőt, szinte senki nem fogott, a jeges január pedig a legtöbb csónakot kiparancsolta a vízből. Nem úgy a Tóth Laciékét, akiket egy februári napon süllőportyára invitáltam. Ekkor már hosszú ideje nem voltam a Tiszán a rossz vízállás miatt, de valahogy horgászbarátaimat sikerült rábeszélnem. Idősebbik Laci (merthogy apáról és fiáról van szó) még a szombati munkáját is félbehagyta, részint barátságból, részint meghallva lelkesedésemet. Még telefonba azzal nyitottam, hogy „ma nagyon érzem a halat”. Jó az ilyen önszuggesztió, ha másra nem is, legalább izgalmas lesz tőle a horgászat.

Twister-repertoár

Épp egy enyhülés elején jártunk, 4-5 fok körül volt a nappali hőmérséklet, és szerencsére a víz is tisztulni látszott napok óta. Az első behorgonyzásunk után negyedóra sem telt el, máris erős ütést éreztem a boton. További folyománya nem lett a dolognak, így Laciék hitték is a dolgot, meg nem is. Magam sem tudtam, hogy balin, csuka vagy süllő volt a tettes, bár az kapást nagyon az utóbbinak éreztem, és akartam is érezni.

Amikor csak „kóstolgat”

Ő már éhesebb volt

Újabb horgonyzás következett, de most már jóval feljebb mentünk. Semmi. Aztán a csorgó csónakból dobáltunk a szélrózsa minden irányába, és úgy is semmi. Cirka három órája fésültük a vizet üresen, még újabb kapásnak is híján. Én váltig bizonygattam, hogy érzem a halat, de ennek gyakorlati jelét nemigen tudtam mutatni. Már éppen a régmúlt nagy süllőiről beszélgettünk, amikor az egyik dobást követő, kezdeti emelésre goromba ütést kaptam. A bot szép ívet vetett, a halnak pedig egyre nőtt a súlya, ahogy a csónakhoz közeledett. Egy gyönyörű, 3.5 kilós süllőt hozott a gumihal. Fotózás után úgy éreztem, hogy ennek a telt pocakú, ikrás süllőnek a Tiszában a helye, bármennyire is üres a fagyasztó. Jó érzéssel engedtem vissza.

Laci és a négyes süllő

Lassan, dobástávonként fésültük át a süllőt adó hely környékét. Folyásirányban nem sokkal alatta, újabb, koppanós kapásom volt, majd a bevágást követően viszonylag könnyen orsóztam a halat. Már lelki szemeim előtt láttam a kilóforma jószágot, amikor kiderült, hogy első ijedtségében csak felém úszott a hal. Az előbbinél is komolyabb ellenállássá változott a játék, majd a karikába beálló boton erőteljes, öreg hal fejrázását éreztem. A bot megkönnyült, Lacival pedig egymásra néztünk: – Ez még az előzőnél is nagyobb volt!
Mivel besötétedett, másnapra beszéltük meg az újabb csörtét. Furcsa volt, hogy míg nekem három kapásom is volt, Laciék (akik mint később látni fogjuk, kitűnő pergetők) pöccintés nélkül úszták meg. A tapasztalatok alapján nem túl sok, de testes halat sejtettünk a pályán.

Lackó éa a szülinapi 9,70-es

Vasárnap az idő vicces kedvében volt, hétágra sütött a Nap. Ebben a szikrázó fényben alapból elfelejtettem az élénk színeket, és igazam is volt. Az első két süllőt megint én fogtam, kishal színű, élethű rajzolatú gumihalakkal. A nagyobbik közel a kettőhöz, a kisebbik igazi tepsiméret, bő kilós volt.

Alig látszik a 15 centis gumihal

Mennybe menetelemnek később kamatostól meglett a böjtje... Az első fiaskó akkor ért, amikor Laci apu emelgetett gumihalával egy súlyos akadót pumpált fel, és mire az a felszínre ért, négyes süllő lett belőle. Úgy figyeltem a spiccét az akció közben, mint a gém vizet, hátha megelevenedik, de egy visszarezzenést sem láttam rajta. Később a miértre is fény derült; a süllő elvétette a gumihalat, aminek a horga így a melluszonynál találta el a peches ragadozót.

Araszos Action Shad és áldozata

Ezzel a hétvégi peca befejezéséhez értünk, újra sötét lett, másnap kezdődött a mókuskerék. Mivel foglalkozásomból adódóan, fordított munkarendben dolgozom, délelőtt kinéztem a pályára. Mondanom sem kell, üresen tértem haza. Laci apu akkor jött, amikor csomagoltam. Este csörren a telefon, hogy „gyenge volt, csak egy kettes”. No, majd holnap.
A kedd viszont egész nap ügyes-bajos dolgokkal telt, csak ábrándozhattam a horgászatról. De aztán mégis muszáj volt, hogy lefotózzam azt a kapitális süllőt, amit az ifjabbik Tóth, Lackó fogott. Jól megválasztott, halványsárga gumihalával előbb egy kettőfeles süllőt, majd a bőven rekordlistás, 9.70-es sárkányt terelte szákba. Külön örömként élte meg Lackó a szerencsés fogas-fogást, hiszen ez volt a 18. szülinapja is egyben. Soha rosszabb ajándékot!

A jó akadáshoz egy Technium DF járult hozzá

Látva mozgolódásunkat, ekkor már többen lejártak a pályára, és szépen szedték is róla a vámot. Kicsit mérges voltam a sorsra, hogy ezek a gyönyörű süllők szinte egytől egyig délután kaptak, nem sok esélyt adva nekem. A délelőttjeink mind kapás nélkül teltek el, csak egy ízben szegődött a szerencse mellénk. Pontosabban Szabó Viktor barátomhoz, aki csak egy napra tudott lejönni az elfoglaltságai miatt. És jó horgászvezetőként, sikerült is hozzásegítenem egy 8.10 kilós rekordhoz. Persze, ehhez kellett Viktor nagy süllőkre jól ráérző keze, és az is, hogy az enyém se remegjen, amikor merítő híján Lip Grippel segítettem csónakba a halat.

Praktikus tárolás 15 cm feletti gumihalakhoz

Összecsomagolás: csak fel kell tekerni…

A pontot az i-re végül mégis Laci barátom tette fel. A pályán egyre többen jártak motorcsónakkal és egyre többen is dobáltak, így úgy döntött, hogy felfelé veszi az irányt a folyón, mintegy kilométerrel. Míg lent egy „kétkapásos” napot zártunk, Laci és Lackó odafent fogtak 12 süllőt, köztük egy újabb óriást, egy 9.80-asat. No, de ezt már a rangidős horgász fogta (köszörülve az apai tekintélyen), kissé meglepő módon 10 centis, duplafarkú, élénksárga twisterrel. Ami jól működött náluk, az lentebb, az addig jó halakat adó helyeken teljes csődöt mondott. Nem sok magyarázatot találtunk az esetre…

Szabó Viktor és 8,10-es rekordere

Eltörpül rajta a 15-ös műhal

Sajnos, mind többen kifigyelték, hogy járunk a vízre, és pár nap alatt szétdobálták a pályákat, nem egy jó halat fogva. Különös volt, hogy az évekig szűkmarkú folyó most milyen nagy egyedsúlyban sorakoztatta fel halait. A gyógyuló Tiszát látva csak az egyik szemem nevetett, a másik még mindig sírt, mert rajtam kívül egyetlen horgász sem volt, aki akár csak egy (!) süllőt is visszaengedett volna. Hihetetlen számomra, hogy ebben a régióban mennyire tartja magát még az „amit fogok, elviszem” elv. És ez nem csak a süllőkre van így.
Azt is érdemes megjegyezni, hogy a februárban fogott süllők nyilván azért táplálkoznak ennyire intenzíven, mert a sikeres íváshoz szükséges energiákat ilyenkor szedik fel. A képeken is látható, hogy a nagy süllők mindegyike ikrás (nyáron, ezekhez a hosszméretekhez akár 2-3 kilóval is kisebb hal tartozik). Sajnos-szerencsére, akkortájt nagyon is tudnak vigyázni magukra ezek a csodálatos élőlények, különben hogyan is nőhetnének ekkorára? Mi, emberek, nem biztos, hogy hagynánk őket…

A süllőt különösen szépnek tartom

Szólj hozzá:

Mehet