Karácsony óta nem horgásztam. Ez nálam már önmagában indok az elégedetlenkedésre, azonban a baj nem jár egyedül. Két hete küszködök az influenzával, amit talán az elsők között kaptam meg. „Itt-ott felbukkant már az ország területén” – hallgatom a rádióban, és fanyar mosolyra húzom a számat. Főnököm okosít, hogy „biztos csak megfáztál” – persze, hogy jobban tudja, mint én, és persze, hogy nem hiányozhatok, amíg össze nem esek.

De összeesek végre, elfogy az erő a végtagjaimból. Pár napot lábadozom. Állapotom miatt még napokat kell várnom az első pecámra. Az ilyenkor időszerű műcsali-szortírozással töltöm a napot, éjszakát, mikor hogy adódik.

Reménysugár

Eljön a nagy nap, végre nem csak a betegség okozta lázat érzem magamon. Egy pergető bottal és egy könnyű oldaltáskával indulok útnak a Tiszához, az egyetlen részre, ami még nem fagyott be. Egy százméteres ablakot nyitott a sodrás az egybefüggő jégpáncélon, ami a két folyót most egyetlen szürke kabátként takarja be. A hídláb örvényeket kelt, fagyna a felszín, de nem hagyja az áramlás. A parti sávban így is négyméteres hártyajég van, de ha fognék valamit, nem hiszem, hogy gondot jelentene. Igazából azt sem hiszem, hogy foghatok bármit is. A levegő -9 fokos, és a víz is szinte gél állapotú jégkásaként hömpölyög. Elnézem az egybefagyott folyót, a régi, falusi öregek egyszerűségével rácsodálkozok ilyenkor a természetre. Olyan hihetetlen, olyan távoli a nyár… Melankolikusan rakom össze a botot.

Kiélesedik ilyenkor a figyelem. A nyáron sematikus mozdulatok most nem sietnek, van idő megszemlélni a mindent. A tavaszi halak erejét érzem gondolatban, sugallja a hely, de nem biztat a folyó.
Az első dobás messzire száll, hagyom merülni a pilkeres legyet. Bő tízes vizet vallatok a fenékzónában, ami meg is „hálálja” magát, elnehezül a cucc. Odahúzok, de csak nyúlós, élettelen feszülés csak a válasz. Meg sem lepődve beszakítom – szerencsére csak a legyet. Még négy dobást engedek el, de az utolsót már alig tudom bevontatni, teljes hosszában gyöngyözik a jégtől a fonott, fixre fagynak a gyűrűk. Tudom, hogy már monofil kellene, de a halfogás most csak másodlagos. Együtt vagyok a vízzel egy pillanatra, merengek, álmodozom, megelégszem – végül is ezt vártam.

Halat viszont látok, nem is egyet. A kormoránok szájában. Hetvendekás balint hoz fel az egyik vízivarjú, feldobja a csőrével, majd hagyja tovább úszni a féldög halat. Egy másik csap le rá azonnal. A jég szélén ülő további húsz madarat nézem, és arra gondolok, hogy ha nem lettek volna itt, vajon akkor is kapás nélkül úszom meg? Aztán arra, hogy azok a természetvédők, akik kiharcolták a kormoránok szigorú védelmét, vajon tudják-e, mekkora öngólt lőttek? Közben a kormoránok serényen merülnek, az egyikük furcsa alakú halat hoz felszínre. Elég közel vannak, tisztán látom, hogy egy majdnem tenyérnyi durbincs vergődik a csőrében. Tíz perc alatt még kettőt hoz fel, nyilván fenékről, de ott tizenkettes(!) a mélység. Ezek széles durbincsok, védett halak. Abszurd kép: védett madár eszi a védett halat, miközben mindkét fajjal lassan Tiszát lehet rekeszteni. De még mindig jobb a helyzet, mint a Sajón, ahol be sem fagy a víz, mert a berentei hőerőmű hosszú kilométerekre hőszennyezi a folyót. Ide jár fél Európa kormoránserege ebédelni. Fővadász barátomtól tudom, olykor többszáz fős csapatoktól fekete a víz, mégsem lőhetik őket. Gyilkos halászmadarak ezek, folyószakaszokat pucolnak tisztára, mázsa- és tonnaszám eszik, vágják és ölik a halat. Legális orvhalászokat kell néznem, tétlenségre kényszerülve.

Ladiksors

Árulkodó nyomok

Hazafelé a folyó mellett visz az utam, eszembe jutnak a korábbi évek süllő mészárosai, a pergetés közben megfogott fenékhálók, az útszélén, utánfutó platójáról árult, tátogó, bronzos dévérek… Ilyenkor úgy hiszem, a folyó gondolkodik, és a jégpáncéllal védi magát. Elege van abból a sok rablásból és fosztogatásból, amit ilyen-olyan jogcímen, valós vagy csinált indokokkal megtesznek rajta évről évre. Elege van abból, hogy egy uniós ország elvileg fejlett horgásztársadalma és azok érdekvédelmi szervezete képtelen (vagy épp ellenérdekelt?) kivívni, hogy végre méltó hangsúlyt kapjon a halvédelem és a sporthorgászat.

Az efféle tehetetlenségnek általában fanyar szájíz a vége, így nem morfondírozom tovább, még elrontom a napom hátralévő részét. Van gondom e nélkül is, mivel további órákat tölthetek a túra után felszökött lázam normalizálásával. Közben kellemesebb vizekre evezek gondolat-csónakommal; végig járom a Bodrog kifolyóit, fárasztok testes, vastag hátú jászt, alig érem át a tarkóját… egy gyors bevontatásba villámként üt be egy nagy balin, csak úgy visít a dob, ahogy megiramodik… aztán éjszaka lesz, és már a Tiszán vagyok; lendületes rávágást állítok meg, botmarasztaló harcsa az ellenfél, becsülettel harcolunk, rá-ráfogok a dobra, nehogy visszatörjön… a kígyózó, márványos test lassan a felszínen kavarog, a hatalmas faroknyél süvítő tölcséreket kelt…

Aztán eszembe villan a jelen, hogy még vastagon tél van. Apámra emlékszem, ahogy téli estéken idézzük a halat. „Meglátod, jövőre megfogom a Sajón a nagy pontyokat! A bedőlt fánál… És már tudom is, hogy hogyan…” – szinte minden szilveszterkor elhangzott ez a szájából, kifogyhatatlan volt az ötletekből. Magamban akár el is mosolyodhattam volna, ha pepitában nem ugyanezt szajkózom: „Én meg a pergetésre fogok keményen ráállni. Tudod, van az a párhuzamos kövezés a Tiszában… mélyen járó wobblerrel meg fogom próbálni rajta a süllőt… de kell ott lenni nagy harcsának is…”

Álomkép

Ma már tisztán látom, mi volt ez a játék, hogyan srófoltuk bele egymást a hangulatba. Ez helyettesítette a pecát, felidézve a reményekkel teli horgászatokat, a nagy halra várakozást, az adrenalintól fűtött perceket, fárasztásokat. A fagyos napok elvonási tünetei felszínre hozták őket, s mi megmártóztunk, elidőztünk benne, mint egy átfagyoskodott nap után egy kádnyi forró vízben szokás.
Télidőben még gyakrabban felvillannak a vele megélt pillanatok.
Sajnálom, hogy már végérvényesen elmúltak ezek a napok. Már nem tudok Apámmal álmodozni a halakról. Keresem az emlékeimben az újraélhető perceket. Ilyenkor nélküle, mégis vele várom a tavaszt, valahol a régi időkben járva...

Szólj hozzá:

Mehet