Nyár vége felé volt szerencsém elég időt a vízen tölteni, amit elsősorban éjszakai pergetésre használtam fel. Ezekből az estékből, éjszakákból gyűjtöttem egy csokorra valót, legalábbis abból a feléből, ami hallal, halakkal végződött. Mert az igazat megvallva, nem egy csendes, eseménytelen éjszakát bóbiskoltam a csónakban, vagy ballagtam végig a parton. De hát, aki vízen jár, tudja, áldozat nélkül ritkán adják a győzelmet.

Bíbor hajnal

Egy csónakban a Tóth & Tóth Teammel
Kedvelem a Laciékkal való horgászatot, noha már többször megállapítottuk, a „hárman egy csónakban” horgászatok eredményessége némileg elmarad a várttól. De legalább jól szórakozunk. Mit szórakozunk, egyenesen kabarévá fajul olykor egy közös peca, ahol a röhögőgörcs van középpontban, nem a lopakodó üzemmód. Valaki mindig elég fáradt, netán épp „kipihent” ahhoz, hogy egy oltári ökörséget benyögjön az éjszaka csendjébe. Az abszurd humorhullám ilyenkor útjára indul, ébresztve egy másik, csónak által keltett, annyira korántsem előnyös hullámot. Ha a harcsák ezt kódolni tudnák, biztosan jól szórakoznának, lenne olyan hallgatóságunk, mint öregotthonban a Mikroszkóp Színpadnak.
Persze, inkább az történik, hogy a bajuszosok, akiket magunk között csak vízi radaroknak hívunk, még óvatosabbak lesznek, és sorra maradnak el rablások, nem is beszélve a kapásainkról. Mi viszont jól szórakozunk, és néha – minő meglepetés – még halat is fogunk.

Kedvenc halunk: az akácrigó

Torkos harcsa

Lackó harcsaporontya

Az egyik eredménnyel záruló pecánkon épp mosolyszünet volt, amikor rásodródtunk egy bokorra. Kíváncsiságból bothossznyi damillal „mártogattam” a wobbleremet a bokrok közé. Az egyik letételkor minden hang nélkül megelevenedett a fonott zsinór, és az ágak vad táncba kezdtek. A fék elég keményen tartotta a halat, minek eredményeképpen a szerencsétlen állat a felszínt (és a következő ötven métert) verte szét. A legszerencsétlenebb még is én voltam az esetben, mert bár a közel ötös vízi állat megúszta, én nem; a fejem tetejéről is csorgott a hajnalban annyira nem élményszerű, hideg folyóvíz. Laciék, mikor megláttak a fejlámpa fényében, harsány röhögésbe kezdtek. Ez volt az egyetlen eset, amikor valamiért nem tudtam velük örülni…

Harcsa-vonalkód

Mellékhal: a jász

Magányos farkasként
Harcsára leginkább magam indulok pergetni, ehhez viszont nagy elszántság, már-már elvakultság kell. A kitartásnak ez a foka – bár kecsegtet eredménnyel, mégis nagyon megterhelő tud lenni, mind pszichésen, mind fizikailag.

Éjszakai portré

Parazita halpiócák

Egy ilyen, nem is túl régi, augusztusi estém még biztosan sokáig emlékezetes marad. Viszonylag korán leértem a vízre, de mire felmotoroztam a helyemre, már totális sötétség lett. A Hold még nem kelt fel, és a pályán az első beálló voltam. Itt-ott hallottam már harcsahangokat, mire felszereltem a botot. Húsz méter csorgás után valami megtolta a wobblert, de igazából magam sem akartam hinni az egyből érkező szerencsének. A következő dobások egyikét azonban bevontatás közben gorombán megállította egy harcsakölyök. Némi pocsolás után a csónakhoz húztam, fárasztásról nem sok szó lehetett, mivel a négy kilót is alig érte el. – Nem kellesz, mehetsz utadra! – gondoltam, és mintha írná valaki a történetemet, azzal le is pördült a harcsaifjonc a horogról. – Azért egy fotóra maradhattál volna… - méltatlankodtam magambam, nem először. A fogós wobblert megtisztogattam a harcsanyálkától, és mintegy tíz méterre a pocsolásunk helyétől, újra dobtam. A beeső wobbler alatt szinte megnyílt a víz, olyan vákuummal szólt a harcsapofa. Bot karikába pördült, majd egy gyors könnyülés adta tudtomra, hogy ez a harc is eldöntetett. Némi szemöldökráncolással kerestem a hibát, vádlón néztem a „papíron” 30 (egyébként úgy 50) grammos könnyűpergetőmre, de okom nem igazán volt rá. Lassan rá kellett jönnöm, hogy mohó, de jóllakott harcsák állnak a víz tetején.

Praktikus wobblertartó

Cirka 50 méterre voltam az indulás helyétől, és még a csónak farhulláma is alig oszlott el, mikor a harmadik kapás bekövetkezett. Ez is a behúzott wobblert ütötte meg, de az most tűrhetően akadt. A finom bot, meghazudtolva önmagát, de meglepetést már nem okozva, egy-kettőre a csónakhoz idomította az újabb, bő négyes harit. Egy filének való harcsát szerettem volna elvinni, de ez olyan se kicsi, se nagy nem volt. Koloncként húzgálni sem szerettem volna, jobb létre szenderíteni még korán volt, – előttem az egész éj – így inkább visszafordítottam oda, ahonnan jött. Jobban is éreztem magam, hogy így döntöttem.

Jól akadt a szájszélben

Egyedül fotózni is nehéz

Nem mintha túl babonás lennék, de hiszek abban, hogy bár a társadalomban egyre kevésbé, a természet erőitől azért még jótett helyébe jót várhat a (horgász)ember. Erre a jóra azon az estén mintegy újabb 50 métert kellett csupán várnom. A beeső wobblerre a felkapókar halk kattanásával egy időben ijesztő durranás dördült, mire az a bizonyos ütő szinte szó szerint megállt bennem. Szerencsére kifelé ennek semmilyen fizikális jelét nem adtam, csak lélekben zuhantam össze, így bevágni még volt erőm. A hal óriási loccsanás kíséretében egy szinttel mélyebbre váltott, két szép fejbólintással a tudtomra adva, testes ellenféllel van dolgom. A kis bot erőtartalékait nyelni kezdte a sötétségbe húzó erő, ami rendhagyó módon nem a mederbe, hanem a parti fák alá igyekezett. Nem lehetett kétség afelől, hogy harcsával van dolgom, de ez mégis furcsa menekülési reakció volt. Miközben a halat próbáltam vízközt tartani, a csónak sodródott, újabb és újabb fűzfaágak csapódtak az arcomba. Hej, de jó lett volna egy társ, aki evezővel kihúzza a ladikot a belső sodorba! Így viszont maradt a nyűglődés, és csak jó száz méter csetepaté után tudtam csónakba fordítani a szép bajuszost. Kerek tizenkettes volt.

Parton a tizenkettes

A fergeteges nyitány után hiába fordultam vissza a pályára, az első két óra megválasztotta a kapásokat. Üresen dobáltam egy darabig, várva, hogy a víz újra lecsillapodjon, azonban megjelent Neo és Neon, az izzópáros. Én csak így „becézem” őket. Két, bosszantó sporttársról van ugyanis szó, akik nem akárhogy értelmezik az éjszakai harcsázást. Ebben a műfajban, ugye, az a nehéz, hogy sötétben meglehetősen pontosakat kell dobni. Nekik ez nem probléma, hiszen van fejlámpájuk! Méghozzá kettő, százas égőt megszégyenítő erősséggel. Fel is kapcsolják, veretik vele gazdagon a partoldalt, és bizonyára fognak is, de úgy hiszem, csak azokat a harcsákat, amelyeket a fénytől megriadva kiugranak a partra. A csónakban dübögésről és a hangoskodásról nem is beszélve. Ilyenkor a legjobb hazamenni, én is ezt tettem.

Parti portya, tettestárssal
Az előbb említett ok miatt szoktam választani a parti pecát, és nem túlzok ha azt állítom: ha csak tehetem. Itt aztán olyan csöndben lopódzhatok a harcsáim közelébe, ahogy csak akarok. Általában barátaimmal járok ezekre a parti pecákra, és megmondom őszintén, nekem eredményesebbek is, mint a csónakos kiruccanások. Hiába a nagy, átpásztázható vízterület, valahogy mégis a bokrok közé beállós pergetésben érzem jobban a halak ritmusát.

Kapkodós szortírozás

Könnyű wobblerek

Egy alkalommal lelkes és jó szemű ismerősömmel, Tiborral indultam pecázni, az általa ismert helyekre. Aznap annyi szúnyog rajzott, hogy szúnyogrisztóval is nehéz volt nyugton lenni tőlük. Igen ám, de a hal szólt. És nem akármilyen hal. Nagy, kemény kaffanások csendültek a dobástávon belül, egy amatőr könnyen harcsának ítélhette őket. Én sem akartam hinni a fülemnek, mert bár vegyült közé harcsa, a java mégis öt kilót jóval meghaladó süllő volt. Kb. a tizedik dobásra sikerült is megakasztanom az egyiküket, és bizony a 25-ös fonottal úgy szedte a métereket az orsóról, hogy azt csak süvegelni lehetett. A fárasztás egyértelműen megmutatta, kivel is van dolgom, de a szerencse nem volt a pártomon. A ritka, nyári óriás süllőből csak a szívszorító érzés maradt meg, ahogy kipattant belőle a wobbler horga.

„Talált tárgy” a fenékzónában

A gyenge horgot szétszedik

Tibor szerencsésebben zárta az estét. Kisméretű wobblerrel fogott, kettőfeles harcsát lógatott maga mellett, amikor találkoztunk. Munkája miatt indult is haza, én viszont maradhattam még. A nagy süllők elnémultak, egy-két kisebb harcsa cuppogott csak. Original 9-essel elcsíptem a magam kettesét, de az sovány vigasz volt aznap.

Góg Tibor harcsája

Egy saját, Original-ra

A következő éjjel kabala-társammal, Misivel, a parton talált, ám kilométerekkel lentebb. Hallható aktivitás nélkül kóstoltunk bele az éjszakába, de már a második dobásomat egy szép halra húztam, aki mérgesen felcsapva intett búcsút a felszínnek. A túl magasan kószáló ragadozókra sorra próbáltam a felső vízrétegben járó wobblereimet, de néma csönd maradt a válasz. Persze, csak nekem, mert Misi egy kiló feletti süllőjéhez riasztott.

Misi szép süllője

Érdemes volt kivárni!

A helyemre visszaállva (úgy látszik, jót tett a pihentetés), kemény halat akasztottam, viszont sikerült helyben fárasztva kivenni. Valamivel tíz kiló felett állt meg a mérleg, így akár meg is elégedhettem volna. A kíváncsiság valahogy mégsem hagyott békén, és igazam lett, mert dobásnyira gyönyörű, márványos test fordult ki a vízből. A gyenge utcalámpa fényében jól bemértem a helyet, majd kitartó, több órás pergetés következett. Nem is nagyon volt már wobbler vagy bevontatási sebesség, amit ki ne próbáltam volna.

Óvatos kapás

…pedig nagy a hal

Ötórányi dobálás után megtörtént a csoda. Hogy épp a wobbler típusát találtam-e el, vagy jó helyen sikerült-e húznom, netán mindegy volt, és épp eljött az étkezés ideje, már nehezen hámozható ki; tény viszont, hogy igen erőteljes, durva rávágást kaptam a finom kis boton. A hal egyből fordult, lefelé indult az áramlással, esélyem nem volt megtartani a 17-es fonottal. Indulnom kellett utána, árkon-bokron át, amiből ez utóbbi bőven állt az utamban. Vaddisznókat megszégyenítő vágtával csörtettem át az összefüggő gyalogakácon, időnként csak a hatodik érzékem mentett meg a vízbe eséstől. A fejlámpát inkább lekapcsoltam, mert csak elvakított a levelekről visszaverődő fény. A hal húzott, ütemesen, én csak törtem, aprítottam magam előtt a bozótot. Tudtam, nem terhelhetem a csalit, mert a horgok vékonyabb húsú, nem harcsázó modellek voltak. Éreztem, ez a hal, ebben a sodrásban már sok a felszerelésnek, és csak a jó szerencsének köszönhetem, ha nem tép meg egy víz alatti akadóban.

Mindketten elfáradtunk

Éhes volt?

Ezt is elintézte

Minthogy Misi velem volt, úgy látszik a szerencsém sem hagyott el, mert tíz perc odafigyelős fárasztás után a hal újra előttem úszkált, igaz, a mélyben. Most már csak arra kellett vigyázni, hogy ne ugrasszam meg, és óvatosan, de azért határozottan, fel tudjam tornázni a kőrézsű törésén. Az ereje teljében lévő hal nem adta könnyen magát, de végül is sikerrel járt a „hadművelet”, és a lip grippel még éppen partra tudtam emelni a (nekünk, akkor és ott) „óriást”. A szép harcsa 22 kilogrammot nyomott, ami a süllőző szerelékkel kemény tusa volt, és igen emlékezetes kalandként maradt meg.

Hosszú, de szép éjszaka termése

Epilógus
Sokan azt hihetik e történetek alapján, hogy mi sem könnyebb, mint éjjel harcsát fogni. Sajnos, korántsem van így. A sikeres esték mögött a csillagok szerencsés együttállása is ott van, még ha nem is szó szerint. A fényviszonyoknak, a légnyomásnak, a vízállásnak, az évszaknak, a tápláléknak és még sok, aprónak tűnő, mégis fontos elemnek kell az optimális tartományban lennie ahhoz, hogy harcsával zárjuk a napot. A hibátlan felszerelésről és a rutinról nem is beszélve. És végül egy jó tanács: csínján azzal a fejlámpával!

Megtisztító, reggeli eső

Szólj hozzá:

Mehet