Hazánk egyik legjobb domolykós pályája a Sebes-Körös. Évről évre jó hangulatú versenyek helyszíne, és a kiló feletti halak birodalma. Itt nem kunszt „negyven fölé menni”, ami a legyező horgászok nyelvén centiben értendő, süvegelhető domolykót jelent. A folyócska jól gázolható, igazi legyesparadicsommá válik, ha éppen nem játszadoznak a hozzá szervesen kapcsolódó tározó vizével.

Egy tavalyi szépség

„Bogaras” klubcsapatunk a jó vízállási adatokon és helyi barátaink fogásainak hírén felbuzdulva, kétnapos túrára szánta el magát. Minden irányba mentek a telefonok, míg végül ötfős társaság vágott neki a keleti régiónak. Gondoltam, a legjobb alkalom lesz ez, ahol is a legyezés iránt komolyabban érdeklődő ifjú barátommal, Lackóval, megkedveltethetem a vízben állós domolykózást.

A Sebes-Körös barátságos arca

Kisvíznél ezt látni lenézve a hídról

Gázlóruhát kölcsönöztem a pergetésben egyébiránt nagyon ügyes kezű fiúnak, és összeállítottunk egy, a körülményekhez illő, tanuló felszerelést. Mivel Lackónak ez volt az első vízben gázolós legyezése, úgy véltem, jobb lesz, ha dobástávon belül mellette maradok. Ezt egyébként a Sebes-Körös mederviszonyai is indokolták, melyek finoman szólva is speciálisnak mondhatók.

Lackó a távolba nézést gyakorolja

Dzsungelharc a parti közlekedés

Kezdem azzal, hogy a talaj szinte mindenütt kemény agyag. Aki látott már vizes agyagot, sejtheti a problémánkat, hiszen nem nagyon van olyan gázlócipő, amelyben ne csúszna meg az ember. Különösen igaz ez, ha nem túl egyenletes, algával borított agyagíveken próbálunk átjutni, amelyek megint csak sajátosságai a víznek. Az egyik-másik helyen hosszanti vagy rézsútos irányban keskeny, de átlépni mégis túl széles, akár méteres szintkülönbségeket mutató agyag árkok futnak. Ezekben a mélyedésekben a nyári kisvíznél szép számmal találunk műléggyel nehezen megfogható halakból és persze légymarasztaló akadókból, kagylómezőkből.

A meder tiszta agyag

Folyami kagyló héja

Az időnként jégpályaszerűen csúszó aljzat okán az útitáskába jó előre becsomagoltam két nagyméretű törölközőt, azonban ez az aggodalmam vaklármának bizonyult, mivel Lackó kifejezetten ügyesen „ülte meg” az agyagot. Külön dicséretet érdemel, hiszen a gumicsizmában végződő wader-szerelésben ez nem egyszerű teljesítmény.

A Körös egyébként a gyakorlott legyeseket is megvicceli néha, így a kellő óvatosság mellett nem árt a száraz váltóruha. Az agyag és a víz játékáról érdemes megjegyezni még, hogy a meder minden előzetes utalás nélkül képes a félméteresből a három-négyméternyi mélységbe zuhanni, függőleges vagy éppen mínuszos, víz alatti szakadópartokat képezve. Az alattuk található, több tíz méter hosszú teknők ilyenformán még életveszélyesnek is mondhatók; nem árt az odafigyelés!

Veszélyes és horogmarasztaló

Dús a vegetáció a folyómederben

Lackóval nem kísértettük ezeket a részeket, inkább a domik általános búvóhelyére, a partszéli régiókra koncentráltunk. A behajló fák környékét és a partszegélyről behajó fű szélét dobáltuk, de a verkli nagyon lassan akart beindulni. Kihasználva a nem hiányolt holt időt, dobásgyakorlásba kezdtünk. Lackó gyors tanuló, egyre szebb ívben szállt a zsinór a keze alatt, igaz, nem először fogott legyesbotot. Csiszolgattuk a hátsó loop-ot, gyakoroltuk a szép légy-letételt, és a csattanós, bokor alá beszúrást is.

Csak szakállnélküli léggyel!

Dave’s Hopper variáns

Az egyik ilyen lecsattintom-felveszem bemutató mozdulatnál hangos burvány kíséretében lent ragadt a botom, a medertörésről közel kilós domi nyúlt fel az idegesítő légyhangokra. Teste kettőt villant, majd a könnyű kis botom még könnyebbé vált. – Lesz itt hal! – biztattam magunkat kissé csalódott hangon, de hát ki szereti egy szép hal elvesztésével indítani a horgászatot…

A Körös fölött az ég

Nyakunkon a vihar

Balsejtelmemnek mozgatórugója volt még a bőrünkön akkor már érezhető, a meteorológiai előrejelzéshez képest jelentős késésben lévő, ám komolynak ígérkező hidegfront. – Még ha valami enyhe felfrissülés lenne, langyos esővel – bizakodtam – de a korábbi tapasztalatok és a hőguta, ami akkor már jócskán kerülgetett bennünket, nem erre utalt. A légnyomás érezhetően nőtt, és a halak is alig-alig voltak kapókedvüknél. A tuti helyre beálló Pityuék is rövidúton az alsóbb részekre indultak, egy-két apróságtól eltekintve ők sem fogtak semmit az első órában.

Lackó első domija

Sok volt az apróság

„Hiszek egy polibogárban…” – klubszintű hitvallásunk alapján keményen szórtuk a bokrok alját az egéralátétből készült hatlábúakkal, de egy-egy odacsípésen és néhány araszos domin kívül semmi nem történt. Igaz, ez nem teljesen volt így, hiszen feltámadt a szél, az addig kék eget pedig elöntötték az apró felhőpamacsok. Mivel nem először látok ilyet, odaszóltam Lackónak, hogy a viharig maradt 2-3 óránk tudatában élvezze ki a legyezés adta örömöket, mert a betörő front várhatóan a partra kényszerít bennünket.

Szeretik a polibogarat

…és a nimfát is

A légnyomás halszintű játékának eredményeképpen, amiből persze a legtöbb ember már semmit nem érez, a kapások élénkülését tapasztaltuk. Az addigra már 0,12-es végelőkére finomított szerelékemmel – egy gyönyörű, cuppanós kapást követően – csak a bokor ágai közül tudtam kifordítani az első, félkilót meghaladó domit. A hasonló léptékű folytatás elmaradt, az előkét viszont felvittem a 0,15-ös szintre, „kissé” sóhajtozva a tavalyi év után, amikor időnként a 18-ast is kevésnek éreztem.

Az első szebb domi

Lackó a tőlem kapott félmaréknyi légyből jó érzékkel kiválasztott egy 12-es méretű polibogarat, és egyre-másra szedegette a megélénkült apróságokat. A nagyobb domik továbbra is csendesen lapultak, nem úgy a szél, ami viharossá fokozódott, és egy-egy esőcseppet is az arcunkba vágott. A látóhatáron megjelentek a fekete felhők, villámlás-dörgés kíséretében. A töltésekkel és bokrokkal szegélyezett Körös még tartotta magát, de a legyezés átment szenvedősbe. A szép prezentációhoz készült zsinórom széllel szemben hatástalannak bizonyult, de a vízfelszín szélirányban is erősen fodrozódott. A szárazlegyezés hiábavalónak tűnt, áttértem hát a nimfaszerű attraktor-legyemre, ami a kapások kiváltásához hasznos segítség szokott lenni.

A fogós „öszvér”

Hidegfrontban nem rossz hal

A hullámos vízfelszínt átütő nimfa-streamer öszvér tetszett a domiknak, de sajnos csak az aprónép tette tiszteletét a horgon. Az élményszerű csipegetést az eső fejeztette be velünk, sejtésemet beigazolva az autóba parancsolt minket. Szerencsére a villámlás elkerült, a mag a folyó felett szétvált és a környező településeket söpörte végig. Cirka egy órás pauza után indulhattunk vissza a vízbe, de az esődzseki már elfért. A hideg légtömeg éreztette hatását, és csak idő kérdése volt, mikorra hűti át a Körös vizét.

Furcsa fényviszonyok a folyón

Az autóban lógattuk az orrunkat

Lassan beértük Pityuékat, akiket bősz márnázásban találtunk. Pityu ekkor már a hetedik halnál tartott, és közte testesebb, kilón jóval felüli példányokat is fogott. A zömét természetesen szájba és néhányat szájközeli akadással. Dupla nimfás szereléke jól működött, sok kedvünk (és helyünk) azonban nem volt az átállásra. Nem sokkal felettük egy parádés kapásom volt Dave’s Hopper nevű szöcskeutánzatra, majd pár dobásra rá meg is fogtam a szép domit. Ekkor még nem sejtettem, hogy több jó halat léggyel már nem fogunk a túrán.

Most ő volt a legnagyobb

Szép vegetáció

Az este újabb eső és bődületes kérészrajzás keretében telt, az összes gond csak az volt, hogy teljesen sötétben kezdték el a kétcentis, vajszínű kérészek a repülést. Gyakorlatilag felszíni aktivitás nélkül teltek a sötét percek, így a legyezést befejeztük. Tervünk volt, hogy átmegyünk a békésszentandrási duzzasztóhoz egy kis harcsapergetésre, de helyismeret hiányában és a rossznak ígérkező időjárás miatt erről letettünk, és inkább néhányat dobtunk Pityu addigra megüresedett, márnás helyén.

Pityu fáraszt...

...ügyes márnás

Lackó tiszaroffi pergetős élményeinek hatásától nem szabadulva, bizarr színű Tail Dancer-t kapcsolt a fonottra, aminek pár dobás múlva meg is lett az eredménye. A vad ötlet élete legszebb domolykójához segítette hozzá, a visszaforgóból egy másfél kiló körüli példány vetette magát a csörgő ismeretlenségre. Mintha egyikünk sem effajta halfogásra vágyott volna igazán, be is fejeztük a dobálást, és elindultunk a vadászlak felé, ahol kedves ismerőseink, Csorbai Balázs és felesége, Andi várt pazar sült csirke és finom vörösbor kombinációjával.

Lackó kitett magáért

Egy a híres körösi domik közül

A Csorbai-házaspár kitűnő vacsorája

A kiadós és ízletes vacsora után senkit nem kellett altatni, igaz, másnap ébreszteni sem, mert a vérbeli horgász már csak ilyen „automata” lény (persze, ha halfogásról van szó). A kezdeti reményeink gyorsan tovaszálltak, amikor beleszippantottunk a sarki levegő frissességét meghazudtoló augusztusi reggelbe. Legalább 15 fokot esett a hőmérséklet az előző naphoz képest, ez pedig érezhető vízhűléssel is járt.

Bodorka vendégünk

Egy kisebb balin hangyára

A küsznek is örültünk

A domolykók hallgattak, csak a legkisebb polihangyák tudták kapásra bírni őket. A nap vége felé már 18-as méretű legyekkel és 0,10-es előkével horgásztunk, bodorkát, kis balint, küszt és kis domolykókat fogva. Laci egy alig huszonötös domimra „az már szép!” felkiáltással reagált, ami jól mutatta, hogy a szem mennyire hozzászokott az itt igencsak aprónak számító halakhoz. A víz tavalyi mivoltának csupán árnyékát mutatta.

Variációk

egy

témára

Ennek ellenére egy ilyen szép környezetben – valóban távol a művi zajoktól – nem lehet nem jól érezni magát egy természetszerető embernek. Egy ilyen frontátvonulásban ha más nem is, hát a felhők hol csipkés, hol fodros-bolyhos, hol pedig festményszerűen az égre mázolt formációja különösen rácsodálkozni való. Bár Lackóval szerettem volna nagy domit fogatni, a felhők alatt így is felhőtlenül jól éreztük magunkat, és nincs is szebb tanulóút, mint ami a kis dolgoktól fokozatosan tart a nagyok felé.

Alkony frontfelhőkkel

Szólj hozzá:

Mehet