Cikk oldal
2009-07-28

Harcsavarázs

Balatoni bajszosok
Június közepét pergeti a kalendárium. A Balaton smaragdzölden terpeszkedik csónakom alatt, odafönn türkizkékben pózol az égbolt. Éppen annyi szél lengedez, amennyire „szükségem” van. Kezem időnként lendül, és az apró fejű fadarab öblös (bizony, olykor-olykor még hamis) pukkanással keltegeti a kora nyári szezont. S reményeim szerint a harcsákat is.

Tájkép vízközelből fotózva
Tájkép vízközelből fotózva

Nézem a piros bóbitás úszót, néha a vízfenék változásait a képernyőn. Változatos mélységű, kemény aljzat felett sodródom. Márgahalmok, kőkupacok mindenfelé, és mivel most harcsára pályázok, minden medertörés tövében ott sejtem a nagybajszút. A víz legalább fél méter mélyen átlátszó, és ha az öregúr felkel odalenn, tán még a sziluettjét is meglátom. No persze, nem látok mást, csak Pista piros csónakját a közelben. Süllőzik. Kérdő intésemre legyint: semmi.

Ígéretes helyen
Ígéretes helyen

A horog nadállyal csalizva, majd’ két méter mélyen követi a csónakot. Alattam közel hármas víz, ami hirtelen kettő-felesre csökken, majd újból letörik. A képernyőn mindez úgy látszik, mint a fűrész fogai. „E résznek nem véletlenül „fűrészfog” az elnevezése” – elmélkedem két ütés között. Jó süllőző helyek sorakoznak itt, horog- és tvisztermarasztaló környezetben; ámbár újabban a süllők ezt a kivételes, balatoni viszonylatban ritka helyszínt mintha elkerülnék. Ütéseim között tovább morfondírozom a süllőhiány okain, különösen, hogy körülöttem küszök gyűrűznek. Remek élőhely, táplálékkal „feltöltve” – fogas mégsem tartózkodik a környéken.

Harcsapundra a horgon
Harcsapundra a horgon
Balaton, harcsa...
Balaton, harcsa...

A kapást szemem sarkából veszem észre. Oldalazva bukik víz alá a piros úszó, s még kezem lendül a felmarkolt bottal, ígéretesen tovább is merül. Mintha léket kapott volna! A bevágás azonban nem akad. Megugrasztott szívem csak lassan nyugszik, miközben csendben elkönyvelem egy kíváncsi harcsagyereket érdeklődését. Nadályaim halálra rémülten, de sértetlenül lógnak a horog végén. Igazítani sem kell őket.

A kapás visszazökkent a valóságba. Elfeledem a hiányzó süllőket, csak a smaragd vizet látom, és a piros bóbitát. Igyekszem szépen ütni. No persze, lehet a mozdulat szép, ha a kívánt hang elmarad. Ezen aztán újból filozofálok egy sornyit, mármint: vajon az a hang, ami nekem tetszik, tetszik-e a harcsáknak?
Közben lesodródom az akadóról. Megszűnik a változatos aljzat, asztallap-sima, három-húszas vízen téblábolok még néhány percig. Aztán beindítom a motort, és megcélzom a „Kocka” bélatelepi sarkát. Közel a parthoz, éppen kétméteres vízen kezdek el újból ütni.

Kapásvárta
Kapásvárta

Sokáig semmi. Néha ugyan bíztató jeleket látok a képernyőn, de bizonytalan vagyok, hogy harcsáról kapok-e üzenetet, mert a várt kapás elmarad. Ahogy a délnyugati szellő egyre beljebb terelget, vizem mélyül, és kissé alább engedem a nadályaimat. A jelek nem emelkednek el az aljzattól méternyit sem, és ha van közöttük harcsa – okoskodom –, hát a csali is legyen e mélységben.
Ismét a „Fűrészfog” közepére érek. Az apró kis hullámokat nézem, amik kitartóan üldözik a sodródó csónakot, majd a képernyőre pillantok. Hosszú ideje halnak nyoma sincs, vizem kettő-nyolcvanas. Emlékszem – és ezért kicsit sopánkodok is –, amikor Kufa barátom néhány éve kitalálta: márpedig ő kuttyogatni fog. Mondtam neki, hogy a Tihanyi-kút nincs olyan messze, akár el is evezhet odáig, amit pedig terítékre hoz, szívesen megpucolom, és a máját nyersen megeszem. Továbbá javasoltam az idevágó szakirodalom áttanulmányozását, amiből megtudhatja, hogy felesleges időtöltésre készül. Kufa rendes gyerek, az első próbálkozásra fogott két siheder harcsáját ugyan meg kellett tisztítanom, de a nyers májevéstől eltekintett… S az a néhány horgász, aki ettől kezdve Fonyódon kuttyogatásra adta a horgát, időnként szép élményekkel és szép halakkal gazdagodott. Jómagam (megrögzött pontyhorgászként) sokáig ellenálltam, de két éve belekóstoltam e varázslatba, és most itt ülök a csónakban…

Pista süllőre vár
Pista süllőre vár

…Finom, surranó neszre ébredek gondolataimból. Éppen olyanra, mint amikor a bottest megcsúszik a csónak peremén. Úszó persze sehol, ellenben a vastag botspicc már a Balatonra hajlik, és a tó hátát szinte kettészeli a horgonykötélnek is beillő fonott zsinór.
Kapkodó és kissé erőtlen a balkézzel indított bevágás, ami nem is tudja megállítani a hal lendületes húzását. Mély, többlavórnyi örvény keveredik előttem a kis hullámokkal, a hal kitör, és a vízbe rántja a botspiccet. Kezemben iszonyatos húzás, szívem egyből a torkomba ugrik, megnyekken a szoros fék: ez már jobb harcsa! Fordítja a csónakot, elszalad néhány métert, majd tekeregve visszapördül mellém-alám, és kemény emelésemre újabb örvényt küld a mélyből…

Szigliget hegyén
Szigliget hegyén

…A Nap elvörösödve ül Szigliget hegyén, mintha csak a várromot akarná onnan letaszítani. Kissé élénkül a parti szél, a smaragd víz „belekékül” az égboltba, és e kékségből sötét mintás harcsatest emelkedik fel tiszta méltósággal. Vaskos bajuszszálak, mint periszkópok merednek felém. Érzem, ahogy a kis sumák szemek végigmérik alakomat. Olyan kép ez, ami erőt ad a téli, jeges estéken.
Most azonban elvarázsol. Harcsavarázslat!

Rövidesen meglátom az akadást: a nagy horog tökéletesen átütötte a felső szájszélt. Ettől kezdve nyugodtan parírozom, majd amikor végleg elkészül az erejével, állába nyúlva a csónakba penderítem. Leülök mellé a deszkára, és megsimogatom széles fejét.

Tizenhetes varázslat
Tizenhetes varázslat

Háncs Zoli barátom kitűnő horgász, mestere a balatoni kuttyogatásnak. Időnként fel szokott hívni, és akkor csak ennyit mond:
– Mondj egy számot…
Sosem szoktam eltalálni, már ami az éppen akkor fogott harcsájának súlyát hivatott jelezni. Most azonban én hívom őt. Nem lepődik meg, amikor odavetem köszönés helyett:
– No, öreg, most Te mondj egy számot!
– Húsz… – és ezt oly magabiztossággal vágja ki, mintha itt lenne a közelemben. Mintha látta volna a fogást. Ösztönösen nézek körül a nagy vízen, de csak Pista csónakja piroslik odébb, a vörössé vált Szigliget hegyének tövében.

Kép és szöveg: Szári Zsolt
Szólj hozzá:
igi#1 2009. 07. 30., 12:01Köszönöm a válasz.Szia igi
willy#2 2009. 07. 30., 11:46Szia Igi,

az írásban utalok a vízmélységre (2-3 m.), valamint arra is, hogy a kapás előtt félvízről (1,5 m.) mélyebbre állítottam az eresztéket. Némelyik képen jól látszik a kieresztett távolság (csónak-úszó között) is. Egyébként ha magam vagyok, csak egy bottal horgászom, és azon is lehetőség szerint rajt tartom a bal kezem. Néhány bot már repült ki a csónakból másoknál, azóta is a Balaton gyűjteményét képezik...
Lehetőség szerint a minél kisebb fejű fákat részesítjük előnyben, és az sem "baj", ha a hang nem éleset pukkan.

Üdv: Willy
igi#3 2009. 07. 30., 11:16Üdv.Gratulálok a fogáshoz.Azt szeretném kérdezni,hogy a víz amerre kuttyogattál 2-3méteres volt? Milyen mélyre engedted a csalit,milyen átmérőlyű a fád korongja amit használtál,és milyen messze engedted az úszókat a csónaktól.Előre is köszönöm a válaszod.Nem túl mély tavon 2-3m horgászom.
neno#4 2009. 07. 28., 19:01Szevasz Willy!
Termékenynek tetszik lenni. :))))
Gratulálok az új szüleményedhez is! Nagyon a helyén van minden. A fotók meg egyszerűen káprázatosak. Persze, hisz a Balaton egy szép szűzlány. .-)))
Üdv.
Neno
zsolt11111#5 2009. 07. 28., 10:53Hali!

Nem mondok semmit, csak egy kérdésem lenne;
Pesten merre kapható a könyved?

Üdv.
Zsolt:-)

stupi#6 2009. 07. 28., 07:49Üdv!Gratulálők az írásodhoz,ismét remekre sikerült,élményt jelentett olvasni is!
összes hozzászólás megtekintése »
Szakírónk
A csuka szinte egész évben táplálkozik, kivétel ez alól az ívás illetve a fogváltás időszaka, mely a nyári hónapokban esedékes. Ez a fiziológiai folyamat egy hónapig tart és teljes böjtre kényszeríti ezt az egyébként falánk ragadozót. Ennek ellenére a csuka hazánk egyik leggyorsabban fejlődő hala, ideális esetben akár 200 nap alatt is elérheti a 45-50 cm-es hosszt.