Ha figyelő szemmel járjuk a vizeket, május táján rátalálhatunk a küszök ívóhelyére, ami egy ragadozóhalas horgásznak maga a Kánaán. Talán a legnagyobb élmény pergetve megfogni a kishalak köré gyűlt süllőt, balint. Vannak viszont esetek, amikor pergetőbottal oda sem férünk az ívóhely közelébe; ekkor jönnek az alternatív megoldások, ahogy a helyzet megkívánja. Egy ilyen pecában volt részünk a múlt héten, a Bodrog alsó szakaszán.

Ívik a küsz

A Keleti-főcsatornán töltött hétvége után hívott Viktor barátom, telefonos segítséget kérve a környék halas lehetőségeiről. Az ott tapasztaltak alapján javasoltam neki, hogy feltétlenül nézzen szét a régről ismert helyeken, mert nem kizárt, hogy nálunk is megindult a hal. Mivel kötött a munkaidő, nem tarthattam vele, de mobilon vártam a helyszíni tudósítást.
Sötétedéskor már hívott is; lelkesen újságolta, hogy valóban hemzseg a sneci. Megtalálta a főbb ívóhelyeket, ahol nagyon sok rablás hallatszik az apróságok közül.

Talán nem kell túlságosan körülírni azt a lelkiállapotot, ami hirtelen elfogott. Tombolt a ragadozó tőlem alig két kilométerre, én pedig a munka hősét kényszerültem játszani…
Jani kollégám (látva hezitálásomat és magamba zuhanásomat) az éjszakai ügyeletet volt szíves elcserélni velem, ami abban a helyzetben felért egy kisebb csodával.

Csaliküszök

Célszerű tárolás

Kapkodva pakoltam össze, hirtelenjében nem is tudtam, mivel induljak az ajándékba kapott pecára. A pergető nem maradhatott otthon, de valami kishalas-mártogatósra is szükség volt, ahhoz viszont a teljes apparát kellett volna. Végül mégis „csupán” egy táska wobbler és az Aspire mellett döntöttem, de ez korántsem volt telitalálat.

Az ívóterületet legalább egy éve nem láttam, és bizony, jócskán átformálta az áradás. A régi fából már szinte csak a gyökerek maradtak meg, a tuskó alig kivehetően árválkodott a víz szélén. A legnagyobb gond viszont az volt, hogy pár méterrel a hely alatt egy komplett fűzfát a mederbe döntött az idő. Alatta a sodrás meglassult, az ott kialakult pangó víz már nem igazán tetszett a küszöknek. Pedig ez a rész volt a legjobban megdobható, korábbi években sok pergetett halat adó, hajszálgyökérrel bőven tűzdelt rész. De a sorsa már megpecsételődött, az eliszapolódás jelei egyetlen, gyenge áradás után is mutatkoztak rajta.

A parthoz közel

Csak ülök az ágon…

Végül is nem sikerült kapásig eljutnom, és ennek alapvetően két oka volt. Az egyik, hogy mire leértem, nagyjából fél tizenegyre járt az idő, és a rablások elhalkultak. A másik, hogy az a kevés puffanás, amit hallottunk, szinte mind a frissen bedőlt fűzfa sűrűjében szólt. Szép süllők lehettek, de nemigen tudtunk mit kezdeni velük; gyakorlatilag félméternyi terület sem volt, ahol elhúzhattuk volna a műcsalikat.

Kissé hoppon maradva, éjfél felé úgy döntöttünk, alszunk egyet. Ekkorra a rablások szinte teljesen megálltak, és persze elegünk is lett a tétlen hallgatózásból (bár sajátosan szép hallani, amikor él a víz). Egyeztettük óráinkat, és egy hajnal négyes találkozóban megegyeztünk, illetve abban is, hogy nem teljesen vagyunk normálisak, ha három óra alvással megelégszünk.

Az „epicentrum”

Otthon komolyabban láttam neki a dolognak; szereltem egy rövid mártogató pálcát, előkészítettem a csalihálót, vödröt, szerelékes ládát. A pergetőt fájó szívvel, de letettem, hogy a látványával se csábíthasson.
Hajnal négy után, pár perc késéssel érkeztem, ez nagyjából egybeesett a pirkadattal. Viktor már a helyen várt, valamivel lelkesebb volt, mint én. Gyorsan megfogtuk a csalihalat, ez egyetlen emelést jelentett, pedig nem is fő ívóhelyen tettük. Érthető módon nem akartuk zavarni sem a küszöket, sem a meghorgászni kívánt ragadozókat.

Viktor fentről pecázott

Én lentről mártogattam

Bekucorodtam a tuskó mögé, majd gém módjára mozdulatlanná váltam, csak a bot spiccét irányítottam csuklóból. Ehhez a módszerhez rendhagyó módon a gerinces és pillekönnyű Jiggin’Jerk botomat választottam. A rajta lévő 0,32-es monofil elég erősnek tűnt a gyökérzet közé is, a multiorsó pedig a könnyű kezelhetőséget biztosította.

A virradattal egyre jobban megélénkült az ívás, de nem csak a küsz mutatta a helyét, indultak a balinok is. Nem volt köztük egetverő példány, cirka három kilóig mertük tippelni őket. Süllőt a nappali világosság megérkezte után már nem hallottunk a felszínen, de sejthető volt, hogy kissé mélyebben még találkozunk velük. Igazából nem is a mártogatott balinokban bíztunk eredetileg sem…

Az első fecske egy süllő…

A megtűzött küszt óvatosan engedtem a gyökérzet elé, de semmi nem történt. Tíz perc ide-oda rakosgatás után úgy döntöttem, inkább a kishalak mögött próbálom meg. Két méterre dobtam a parttól a hétgrammos pálcaólommal szerelt cuccot. A leérkezést követően, másodperceken belül erős ütéssel, majd a bedőlt fa felé tartó, szűnni nem akaró húzással jelentkezett az első hal. Sok gondolkodási időt nem hagyott, meg sem állt, így én sem lepődtem meg, amikor luftot ütöttem bevágáskor.

Sziszegtem valamit a fogaim között, amiből Viktor azonnal levette, hogy a süllők 1:0-ra vezetnek. Nem is volt kérdés, hogy süllővel akadtam össze, csak a méretről nem tudtunk meg semmit. Viktornak kisvártatva szintén kapást jelzett a zsinór, fogott is egy retúrt. Szerencsére nem nyelette sokáig, így a szájszéli akadást könnyen szabadította, és a kis tüskés mehetett is útjára.

Mártogatás vadszőlősben

…és füzesben

A fűz feletti tisztás több halat nem adott, ezért a távolabb hallható balinrablások nyomába eredtem. Fentebb, alig harminc méterre, egy másik gyökérzetet találtam, amit szintén intenzíven járt a sneci. Óvatosan megközelítettem, majd finoman közéjük engedtem a halacskámat. Az első emelésembe áramütésszerűen vágott bele valami, majd egy métert futott a meder felé, és megállt. Pár másodperccel később újra indult, de nem vártam tovább. A kis boton a bevágás keményen ült, formás, kiló feletti süllő lett az eredmény.

Mire visszamentem, Viktor már szerelt. 22-es damilra érkezett egy szebb jelentkezője, és megfordíthatatlanul a fába vette az irányt. Ekkor már összeraktuk a képet; az éjszaka jobb süllői valószínűleg mind a fában vagy a körül tartózkodtak, ahogy eljött a reggel. Az én korai halam „futása” is ezt bizonyította, és a szakítás is. Viktor ezután rápróbált a fához közeli horgászatra, míg én a lombok közepébe próbáltam bejutni, ahol egy négyzetméternyi szabad vízfelületet láttam. Üggyel-bajjal sikerült csak bekúsznom, a roppanó ágak viszont elriasztották a ragadozókat, kapás nélkül méregettem az alig kettes vizet.

„Fekete pálya”

Várakozás

Viktor újabb halat akasztott, de ez még csúfosabb véget ért; a bevágásból ívbe ugrott a bot, és fel sem tudta húzni a tettest, az egyből az ágak közé szaladt. Megegyeztünk, hogy a láthatóan túl finom szereléssel tovább nem kockáztatunk, így beültem én az ágak közé, macskamód lopódzva a fa vízre hajló törzsén. Igyekezetem nem nyerte el a várt fogadtatást, kapás nélkül maradtam, pedig elképesztően jó helyekre tudtam így belógatni a csalit.

Gyenge, mondhatnám kudarcos szereplésünk után átgondoltuk az elkövetkező este stratégiáját. A bedőlt fa úgy működött, mint egy árnyékoló, ahol ráadásul a küszök is átvonulnak, így a nagy süllőknek eszük ágában sem volt messze eltávolodni tőle. Az is világos volt, hogy megakasztáskor ebbe a menedékbe igyekeznek vissza, tekintélyes méretük okán így ezzel is számolni kellett. Megfigyeltük továbbá, hogy az utolsókig kitartó pont, mondhatnám a rablások „epicentruma” még éjszaka is a fa lombjának legsűrűjében volt.
A haditerv gyorsan elkészült: horgászhatóvá kellett tenni a rablás-központot, és megfelelően erős szereléket kellett összeállítani az esetleg darabos süllők fogadására.
Az este beálltával a balinok elhalkultak, a süllők vették át a helyüket a felszínen. Erre is figyelve, azonnali bevágáshoz alkalmas szereléket állítottam össze, amivel a felszínen kínálhattuk fel a sneciket.

Beállított

botok

A bokorsáv és a vadszőlő-indák eltakarítása után mintegy két méter hosszú és egy méter széles szabad területet kaptunk. A parti sávban jóindulattal elfért két-két bot, amire a tömérdek küsz miatt volt szükség. A korábbi tapasztalatok azt mutatták, hogy a legintenzívebb ívás közepette egy csalihalat alig vesznek észre a ragadozók, könnyen elsiklanak mellette, vagy másik halra rabolnak rá. Amit szintén megfigyeltünk korábban, hogy a rablások a parthoz egészen közel, zömében 10-30 centire történtek, pontosan a sűrűn ívó halak között. Ez volt tehát a célterület.

A halak fixen tartásához (főként, ha valamivel a felszín alá kellett engedni őket) viszonylag nagy, 50-60 grammos ólmokat tettünk. A botok horrorisztikusnak tűntek, 15-30 librás csónakos típusokat használtunk 0,30-0,35-ös fonottal, mivel egy-két testesebb harcsára is számítani lehetett, fárasztásról pedig nem igazán beszélhettünk. Ez egyébként sem lett volna előnyös, hiszen a kis területen minden fölösleges zaj hatványozottan bosszulta meg magát.

Felszíni csalik

A tandem fogta

Az utolsó nagy pecára még délután érkeztünk, részint, hogy a kitakarított helyet ne foglalják el, részint, hogy legyen időnk a szerelékeket pontosan beállítani. Napnyugta előtt megfogtuk a küszöket, sötétedéskor belőttük az ágasok magasságát, a botok elhelyezését, és kialakítottuk az ülőhelyeket. Sajnos az égiek nem voltak velünk, mert már ekkor elkezdett cseperegni az eső, jelezve a betörő hidegfrontot.

A küszök biztosan jó előre érezték már a számukra sem túl kedvező változást, a part mentén ugyanis töredéke volt már csak az azelőtt napi mennyiségnek. Jellemző volt a hely fedettségére, hogy balinok csak elvétve tévedtek a fűzfagallyak és szőlőindák labirintusa közé. A sötétedéssel a távolabbi őnök is elhallgattak, eljött a kapófogúak ideje. A látótávolság – legalábbis számunkra – két méter alá csökkent, már a botok spiccét is alig láttuk.

Adrenalin…

A módszer működött

Abbahagytuk a mocorgást, síri csendben hallgattuk a küszök fröcsögését. Viktor szólalt meg először, suttogva:
– Mit tippelsz, mennyi idő, míg leüti az első?
– Szerintem kb. 12 perc – válaszoltam tudományoskodón.
– Szerintem 4 elég lesz… – válaszolta, és szinte ezzel egy időben kemény durranás hallatszott a jobb szélről. Hirtelen összenéztünk, de Viktor már nyúlt is a botért, mivel megelevenedett a felszín. Fejlámpa nélkül csak egy szürke árnyat láttam elsuhanni a fülem mellett, ez egy másfeles süllő volt, mint később kiderült. Viktor megcsúszott a nedves talajon, és elfeküdt a földön a bevágástól, majd az adrenalintól nevetésbe torkollott a produkció. A fárasztásról nem írok, mert tulajdonképpen nem is volt. Mint egy snecit, úgy vette ki a bot jó süllőt.

A hal után nem sokat kellett várnunk a következő eseményre. Alig tettük a helyére az felcsalizott botot, máris újabb rablást hallottunk, de ez most valóban nem a mi halunkra érkezett. Ahogy elértük a teljes sötétséget, egyre-másra kezdtek szólni az ágak között a süllők. Azonnal kiderült, hogy ez a csapat nem a korábbi napok jószágaiból áll. Nem voltak velőtrázó kaffanások, és egyetlen harcsát sem hallottunk a környéken, pedig úgy ültünk a botok mellett, mint egy szobor. Időről-időre bizonyították is a süllők ezt, először Viktor, majd én fogtam egy bő kilóforma tüskéshátút. A nagyok viszont valahol a mélyben „mosolyogtak”.

Megvan az én halam is

Viktor második süllője

A szerelékünk jól vizsgázott, a tandembe kötött egyes horgok leakadás és üres bevágás nélkül teljesítettek. Aznap éjfélig négy süllőt fogtunk, a legnagyobb másfél kilós volt.
Harmadnapra a pálya leüresedett, hangtalanul ültünk a botok mögött, egészen tíz óráig. Ennyit adott nekünk a bodrogi küszívás, ami rövidsége ellenére sem volt kevés, rengeteg tanulsággal, tapasztalattal járt.

Vége az ívásnak, csak az ikra maradt…

Sokan vélik úgy, hogy csak a mobilis módszerek lehetnek élményszerűek, a bot mellett ücsörgés nem. Én is így gondoltam sokáig, de el kell ismernem, az efféle rövid hatótávolságú, felszíni kapásokkal, szinte a fülünknél csattanós rablásokkal tűzdelt peca nem mindennapi adrenalin-szintet teremt az emberben. A kiélesedett érzékelés közben az élmény sokszorosára nő, és így is rögzül. Igazi, horgásznaplóba illő történetté kerekedik…

Szólj hozzá:

Mehet