Ha jól számolom, tegnap a kilencedik, egymást követő éjszakám telt a Tiszán, harcsára vadászva. A három-hatórányi alvások megtették hatásukat, mérhetetlenül fáradtan és dekoncentráltan teltek a nappalaim, hiszen a munka és a kötelesség egy centivel sem lett kevesebb. Mégis mentem, valamiért vissza-visszavonzott a víz…

Szép esténk lesz…

Először egyedül próbáltam szerencsét, nem sokkal a kérészrajzás levonulása után, a gyorsan letisztult vízben. Az éjszakák csendben teltek, ami túlságosan meglepő sem volt, hiszen a halak (így valószínűleg a harcsák is) jóllaktak kérésszel, de legalábbis erre a táplálékra álltak be. Ilyenkor a szakadt partokon horgászó helyiek fenekezve mindig fognak szép, akár tizenkilós bajuszosokat is, ami ezzel a módszerrel nem is számít rossz eredménynek. Régebben, ez idő tájban kérésszel horgászott mindenki, de manapság, a tiszavirág védettségének idején is előfordul, hogy így csaliznak a helybéli öregek.
Harcsára ez az a módszer, ami legtávolabb áll tőlem, szökőévenként egyszer ráfanyalodom, de nem tud már magával ragadni. Nem is létkérdés, hiszen harcsára rég nem a húsáért horgászom, noha egyet-egyet ma is elviszek a családi asztalra.

„Zavaros a Tisza vize”

Megyünk a harcsák után

Nem jártam hát túl nagy sikerrel a tisztának mondható vízben, azonban esemény nélkül sem teltek ezek a napok. A mélyre húzott wobblereket, de olykor a közepesen mélyen járókat is időnként keményen megütötte valami. Egy este jó, ha négy ilyen kapás volt, de bármit is változtattam, nem állt meg egy rávágás sem a horgon. Tóth Laciék ekkoriban szintén feljártak a „Gelénbe”, (ami egy agyagos szakadt part neve mifelénk), így esténként együtt beszélgettünk a furcsa kapásokról, amiket ők is tapasztaltak. Végül abban állapodtunk meg, hogy ennek a fele balin, a fele harcsa, és a fele se tréfa. Magyarul, valamit kezdenünk kell, ha halat akarunk fogni, mindegy már, ha pikkelyest is.

Lackóval lefelé tartunk

Alig látni a partot

Problémánkat egy kisebb árhullám oldotta meg, ugyanis a korábbi esők hatására, másnapra beszőkült a víz. Zavarosnak semmiképpen sem volt mondható, sőt, nem is egy nagyobb áradás pezsdülése volt, de mindenképpen biztató jel. Aznap szintén beosztottuk Laciékkal a pályát, most ők mentek fentebb, én viszont maradtam a híd alatti szakaszon. Ahogy elért az alkony, az igazán sötét lombok alól már hallottam egy-egy gyanús puffanást. Mellé másféle hangok is vegyültek; a hidegre összehúzódó pillepalackok roppanásaikkal tesztelték a hallásomat, hátha bedőlök valamelyiküknek.

Ez az este már ígéretesen folytatódott. Vaksötétig vártam, reméltem, ekkorra elülnek a helyükre visszatérő jachtok és nagyobb motorcsónakok hullámai, és feljönnek a harcsák a víz tetejére. Ez nem igazán történt meg, így mélyretörőkkel ugrottam neki a pályának. Hát, villanymotor nélkül, a meggyorsult víz úgy pakolt hol kifelé, hol befelé, hogy többet látott a kezem evezőt, mint botnyelet. Ennek ellenére a mélyben ott vártak a bajuszosok. Legalábbis csak ennek tudtam tulajdonítani az igazán erős, már-már goromba rávágásokat. A második ilyen, hal nélkül végződő, botvivős odakapás után wobblert cseréltem, de az áttörő siker elmaradt. Gondoltam, majd csak odaragadnak az egyik drillingnek, mivel a kapások intenzitása olykor valóban elemi volt.

Szájszögletben

Torokra szívta

„Kefefogaznak…” – állapítottam meg magamban, és továbbra is bíztam benne, hogy az érdeklődésüket felkeltő wobbler horga előbb-utóbb megakad. Nem volt jellemző a dupla ütés egy behúzásban, így az első gorombáskodás után „sértődötten” becsörlőztem a műhalat. Az egyik „már úgysem vág rá” bevontatás meggyorsított csalijára még egy ütés érkezett. Olyan, amilyet már az elejétől vártam. Szinte csengett a bottest, mire bevágtam, de nem éreztem ellenállást – és a wobbler ellenállását sem. Azonnal átvillant rajtam, mi történhetett, ezért megpörgettem az orsó karját az újabb bevágással egyidejűleg. A bottest nyéltől behajlott, majd mintha mi sem történt volna, tovább fordult, de akkor már a csónak alá, egyre csak a mélybe. Még egy orsófordítással elértem a közvetlen kontaktust, de mire megemelhettem volna a halat, már meg is könnyült a bot; igen finom hártyát fogott vagy talán épp a széles gerebenfogazaton ült csak a horog…

Nehéz leírni azt az érzést, amikor a harmadik átküszködött este után végre a horgon van a hal, méghozzá nem is akármilyen hal – és elmegy. Nem tudom, mennyit csorgott a csónak, mire feleszméltem. Az ominózus találkozás annyira lehangolt, hogy újabb harcsáig már nem jutottam el. Végül kijöttem hét durva kapással, hal nélkül, míg Laciék fogtak két harcsaifjoncot, együttesen cirka hét kiló összsúlyban.

Nem akarta megenni

Viktor barátom hala

Ha ez nem lett volna elég, másnap majdhogynem két kézzel téptem a hajam, amikor tizenkét(!) kapás után még egy harcsabajuszt sem láttam. Hihetetlenül óvatosan ettek. Az sem tudott boldogítani, hogy gyakorlott csónaktársamat bőven lefogtam kapufák tekintetében. Meg is beszéltük, hogy szép ez a kitartás, de illenék végre valami harcsaformát is felmutatni, míg az egész város fülébe nem jut, hogy csak a tiszta esti levegőért járunk éjjelente a vízre…

A következő este megint a szakadó partot választottam, mivel elegem lett a valószínűleg túlpergetett szakasz óvatoskodó halaiból, és különben is újdonsült társamnak, Ákosnak szerettem volna bemutatni az éjszakai harcsapergetés szépségeit. Ákos – bár ezt a partdobálós pergetést még nem művelte - nagyon ügyesen célozta az akácos szélét, összesen csak egy wobblert sikerült véglegesen egy fára függesztenie. Viszont fogott harcsát, nem is akármilyet…

Végigdobtuk a külső ívet, de érdemleges esemény nem történt, viszont a szemközti oldalról hallottunk néhány nagyon szép, összetéveszthetetlen harcsabuffanást. Az ötödik jó hang után nem kellett győzködni magunkat, már toltuk is át a villanymotorral a csónakot. Itt a parttól messzebb kellett megállnunk, hiszen a sekély vízben nem akartuk megközelíteni a harcsákat. Ákos egy duci wobblert tett not-a-knotra, amivel lazán dobott harminc métert. Az egyik becsobbanás hangja alig ült el, amikor hallottam, ahogy kivágódik egy harcsafarok a vízből, és vele egy időben Ákos botja karikába feszül.

Ákos öröme

Mennyit láthat?

– Megvan? – kérdeztem hülyeséget, hiszen nyilvánvaló volt minden.
– Meg, de nem valami nagy… - legyintett Ákos.
– Várd ki a végét, nekem komolynak tűnt a felcsapása! Most még feléd jön, majd a csónaknál derül ki, ha ráemelsz – vettem elő végre a jobbik eszem.
Úgy is lett, egyre szebb ívet vett fel a bot, és a csónak közelében meg-megszaladt már a fék is. Végül egy 9,50-es harcsával pózolt boldogan a fiú. Én meg fényképezhettem, és csak az ő öröme, meg a tény boldogított, hogy én javasoltam előbb sekély oldali pecát…

Éjjeli kollekció

Párás objektív „aurája”

A következő nap Ákost elszólította, Viktor barátomat viszont elengedte a munka kelepcéje. Régi, nyerő csapatban – ez volt az ötödik estém, és addig csak a kitartásomért kaphattam érdemrendet, fogott halért nem. Sejtésem és korábbi rontott kapások mennyisége miatt újra megnéztük a híd alatti szakaszt. Szerencsére egyedül voltunk, a nappali eső elkergette a tengeri hajósokat, egyetlen méteres hullámmal sem kellett megküszködnünk a kora este folyamán. Mivel hamar leértünk, javasoltam már egy világosban lecsorgást, ami nem is volt rossz ötlet. Épp akkor kapcsolták fel a hídfényeket, amikor az első ütés megérkezett. Karikába is fordult a bot, majd az ismerős megkönnyülés következett. Meg sem voltam lepve, pedig tíz feletti halat éreztem, Viktor pedig Canossa-járásom ismeretében, együtt érzően csak annyit mondott: – ezt már igazán megérdemelted volna! Egyet értettem vele, és átengedtem magam a víznek, már nem akartam harcsát fogni, csak dobtam, és húztam, sematikusan.

Így már látszik

Nem rossz méret

Nem tudom, miért szereti a nagy folyó, ha kicsit elkúszik róla a figyelmem, de tény, hogy mindig ilyenkor adja a halait. Talán nem koncentrálom túl a feladatot, ahogy egy tanárom mondta régen.
Harminc méterrel az elment hal alatt, egy vízre dőlt lomb alá íveltem a wobblert, amit a derengésben inkább csak sejtettem, mint láttam. Három fordulat után megállt az orsó, előre mozdult a bot, belefeszült a bevágásom. Nem óriás volt, de szebb, mint vártam, nem a szokásos „hármas” széria. Pár fordulat, és az új Beast Master már büszke elejtője lehetett a tíz deka híján kilences harcsának. Nem mondom, nagy kő esett le a szívemről, mint amikor valami átok törik meg. Voltaképpen meg is tört.

Erről ennyit

Javításkor sok vizet „vesztett”

Hajnalig maradtunk, ezalatt két, nagyon szép kapás maradt az emlékezeté, mindkettő a beesőre mellévágó harcsák miatt. Az egyik ugyan megakadt, de azzal a mozdulattal dobta is le magát a tűhegyes Canelle-ről. Wobblert cseréltem, majd a „katicával” fogtam egy ötös körüli jószágot, de áttörő sikert ez a műcsali sem hozott. Viktor egy alig kisebbet csípett meg kilences Tail Dancerrel. Sokféle wobbler működött, nem kellett egyféléhez ragaszkodni. Igaz, nem is szeretek; az már nekem olyan, mintha egy megfejtett keresztrejtvénybe kellene beírni a hiányzó szavakat.

Furcsán kapta el

Jó mindkettőnknek

Viszlát a jövőben!

A következő nap minden megismétlődött, Viktor jött, fogtam egy nyolcast, aztán egy közel hatost (ami elsőre széttépte az aznap vett wobbleremet), végül megint szépített csónaktársam, és beemelt egy háromfelest. Már azt hittem, valamit nagyon jól csinálunk, mert a többi csónak hal nélkül árválkodott, de aztán következett két, kerek nullás nap. Egy-két bajszozáson kívül még halat sem érintettem.

Aztán eljött a kilencedik nap, Profi barátom hazaért külföldi útjáról, és a gyenge előző napok ellenére nekivágtunk a víznek. Bátorságunkat egyetlen kapás jutalmazta, ez véletlenül (hiszen egy helyen csobbant a wobblerünk) az én horgomon állt meg. Egy kerek három kilós bajuszos pördült rá nem tipikus szájba akadással egy hozzá képest nagy wobblerre.

Elaludt a sofőr

Ezért is megéri…

Az utolsó éjjel további része hangtalanul telt el, csak néztük a távolban pergő villámokat, a teliholdat, az ezüstös partoldalt, hosszú percekig szótlanul csorogva a folyón. Nem az elkeseredettség hangtalansága volt ez, inkább a nyugalomé és a fáradtságé. Ha rossz hangulat telepedne rám, mindig megkérdem magamtól: nem vajon piszkos szerencsés az, aki kilenc éjjelt tölthet a folyón egymás után? De igen. Akár harcsával, akár anélkül…

Szólj hozzá:

Mehet