Létezik egy hely, ahol nyáron is korán nyugszik a Nap. Nem a messzi északon van, csak itt, nálunk, Borsod csücskében. A Nagy-Kopasz keleti tövében épült városra a késő délután már fátylat húz; az addig fényhez szokott szem elbizonytalanodik, alkonyatnak hiheti a hegy árnyjátékát. Takarékos ám a fél kilométerre is felnyúló óriás; míg testével a várost védi a napsugaraktól, déli arcát odafordítva, szőlőjét híres szamorodnivá, testes aszúvá érleli.


Külső szemlélő könnyen hihetné, hogy a Tokaj városát minden bizonnyal a szőlő kiforrt leve tartja életben. De igazi varázsát nem a könnyed kábulat adja. Békéje a folyókból ered, a vízből, mely körül öleli a kisvárost, melynek sodra magával viszi a gondot, megtisztít, feledtet, akár a jó bor…

Sokan épp ezért választják ezt a helyet. Megállnak, megpihennek egy időre, megérzik a nyugalom ízét, s az többé nem ereszti őket. A folyó méltósága erőt sugároz, tavaszi illata vonz, visszahúz, bármilyen messze is kerüljünk. Húsz éve már, hogy diákként, először éltem meg ezt a csodát. Később messze vándoroltam, de elővarázsolt a folyó szelleme a főváros lelketlen forgatagából. Visszatértem, itt élek azóta is. Horgászként járom a vizeket, figyelem az ártéri világot, hallgatom a folyó szavát. Telnek a napok a maguk egyhangú, mégis paradicsomi békességében.


A vízparton találkoztam először Géza Kapitány úrral. Tengerészgyalogos szeretett volna lenni, de ötvenhat keresztbe húzta az álmait – ez járta róla. Fehér tányérsapkával a fején láttam szinte mindig. Nem tudni pontosan, honnan szerezhette, viszont fess külsőt kölcsönzött az öregnek. Kellően peckesen is járt hozzá (erre kényesen ügyelt), tudta, egy-egy járókelő figyelmét mindig magán tudhatja. Komoly népszerűségnek örvendett, még kenus lányokkal is hírbe hozták, persze, ennek csak szóbeszéd alapja volt.

Egy nap hosszabb diskurzusba merültünk, a régi idők Tiszájáról.
- Aztán azt tudja-e, hány gázló volt itt a vízlépcső előtt? – kérdezte tudós arckifejezéssel.
- Gázló? De hát manapság már nincs hat méternél sekélyebb víz sem! – hitetlenkedtem.
- Pedig úgy volt! A Bodrogon kettőre emlékszem, de talán a Tiszán is át tudott menni a lovasszekér. Iszapnak nyoma se, csupa kavics volt az alja mindenütt. – bizonygatta.


- Kapitány úr, ha maga mondja, elhiszem. No, de meséljen inkább a régi halakról! – vettem át egyre inkább modoros beszédét.
- Nézze, fiatalember, látott már maga háromkilós kecsegét? És olyan márnát, mint egy sodrófa? Na, ezek a halak mind egy szálig eltűntek a vízlépcső miatt. Megszűnt a gyors víz, elmentek a halak is. Felúsztak egészen Záhonyig, vagy még feljebb…
- Gondolja, hogy ma már nem lehet belőlük fogni? – kíváncsiskodtam tovább.
- Susinkát ismeri-e?
- Hogy kit? – ámultam, nem értve a hirtelen váltást.
- Tudja, a Bíró Janit. Én csak Susinkának hívom, mert olyan sovány, mint az aszalt szilva. Nohát; ez a vén csibész itt horgászik, amióta az eszemet tudom. Gyerekfejjel még együtt jártunk tomolykázni, szöcskével. Mostanra kibírhatatlan, zsémbeskedő alak lett. Viszont minden nap vízen van, harminc év alatt talán csak egy hétig nem láttam, amikor kórházba került. Tudja, hány márnát és kecsegét fogott az elmúlt tíz évben?
- Gondolom, sokat…
- Hát az egy kezemen meg tudnám számolni! Jó, ha összesen négyet. Nem az járja már, fiatalember, mint a régi időkben. Belenyúltak a folyó lelkébe, ne is csodálkozzon azon, ami eztán jön! – mondta hunyorítva, miközben mutatóujjával felém bökött.
- Miért, mi jön ezután? – hőköltem hátra meglepetten.
- Hát árvíz, fiatalember, sosem látott árvíz. A folyó nem felejt… – fejezte be olyan vészjósló hangsúllyal, hogy a hátam is beleborsózott.


Napokig jártak a fejemben az öreg Géza szavai, eszembe jutott az évekkel ezelőtti ciánszennyezés, a belepusztult tömérdek hal, és hogy „azóta semmi sem a régi” – ahogy a helyi halászok mondták. Mindenképp a kecsege-rejtély végére akartam járni, ezért helyi pecások társaságát kerestem. Bajusz volt a leginkább szavahihető, ha hal-kérdés merült föl.
Kerek arcú, mosolygós, negyvenes évei végén járó, igazi vízi ember volt. Pödört harcsabajuszt viselt – innen kapta a nevét is. Kimért beszéde, megfontolt mozdulatai mögött ügyes horgász rejtezett. Csurkába fogott haja itt-ott már őszült, és bár a külcsín fiatalosnak hatott, az idő nyomai már látszottak rajta. Ő az a típus volt, aki a város mindkét áldását szerette: ha nem a halakkal viaskodott épp, a jó bort dicsérte.

Nem sokkal a Kapitány úrral történt diskurzus után, egy nyári vásár forgatagában találkoztam Bajusszal. Szóba is elegyedtünk egy pohár nedű mellett.
- Kecsegéről ne is álmodj! – hűtött le azonnal.
- De valahol csak van még belőle, akkora ez a víz, elférne benne…
- Ugyan, a hal nem hülye! Megérzi, ha baj van.
- De miféle baj?
- Hát, például az erőmű. Megtartja a vizet, lassul a folyás, nem találja meg a kecsege és a kérész sem az életfeltételeit. Szép lassan elvonulnak innen. Nem látszik, de történik. – kortyolt jókorát, majd szinte suttogva folytatta:
- Mikor láttál utoljára nagy tiszavirágzást?
- Hát… például tavaly is. Nagyon szép rajzás volt.
- Átláttál a túlpartra? – folytatta anélkül, hogy megrezzent volna az arca.
- Azzal csak az öregek túloznak, hogy nem látni a másik partot… – védtem az igazam.
- Nem teljesen. Én még benne voltam, húsz éve, a Felső-Tiszán. Nemhogy a túlpartot nem láttam, de még a feléig sem, úgy sárgállott a bogár! – azzal a pohár ki is ürült.


Bogárnak a tiszavirágot hívták a helyiek – helytelenül, de ez volt a szavuk járása. Bajusztól megtudtam még, hogy kecsegét csak olyan helyen találhatok, ahol a Tisza sodorvonala márgás, kékagyagos partnak tart. Abbahagyva a nyomozást, a folyót vettem célba, azzal az eltökélt szándékkal, hogy megtalálom a vén Tisza hagyatékát, a hegyes orrú kecsegehalat.

Még pirkadatban indultam. A vízfelszín hamvas volt, szinte higanyszínű a párában. Az evezőről alig akartak legördülni a cseppek, a felkeltett hullámok a fizikát meghazudtolva lapultak vissza selyemágyukba. Tiltakozott a víz a korai ébresztő ellen.
Nagyapám akác evezőjével toltam ki a ladikot a kikötőből. Az öregúr iránti tiszteletből hordom magammal, még az ő keze munkája. Emberes darab, nehéz, mint a sár, de állja az időt, legalább ötvenéves.

A nyílt vízre érve be kellett indítanom a motort, hiszen a törőpart messze, több folyamkilométerre volt. Szinte fájt, ahogy a kétütemű belepöfögött a hajnali madárhangokba. Az evezőt a fenékdeszkára fektettem, gondolatban bocsánatot kértem tőle, és odahúztam a gázt. A csónak hasítani kezdte az üvegsima felszínt, elcsúfítottam a természet reggeli szentségét. Egyszerre értünk a vasúti hídhoz. A tehervonat rajta dübörgött, én alatta siklottam át, épp a két pillér között. A fémszerkezetből fülsiketítő robajt csaltak ki a vagonok, dobhártyát nem kímélve pattogott a hang a víz és a betonlábak között. Ez a zaj annyira erős, hogy a város minden pontján hallani lehet. Akik itt élnek, fel sem veszik már, hozzászoktak az évek alatt. Nekem mégis rosszul esett, mint valami modortalan, túl korán jött ébresztő. Talán épp úgy éreztem magam, mint ahogy a folyó érezhette magát, miattam.


A köd egyre makacsabban ülte a vizet, nem sokat láttam előre. Rég magam mögött hagytam már a hidat, de még mindig csengett fülemben a zaj. A motor máskor bántó hangja most csak távoli duruzsolásnak hatott. A kurjantást sem hallottam meg, csak a semmiből előtűnő csónak körvonalára rántottam félre a kormányrudat, így még épp elkerültem az ütközést.
- Mit csinál, fiatalember?! – hangzott ismerős baritonnal a másik csónakból.
- Maga mit keres itt, Kapitány úr, a Tisza közepén? Majdnem elütöttem… – lihegtem, miközben az álmosság utolsó cseppje is kiszökött belőlem.
- Ezt bizony megúsztuk! – nevetett fel Géza úr, majd folytatta:
Most már elmondhatja, mi járatban errefelé! Csak tán nem a kecsegéjét keresi?
Láttam a kaján vigyort az arcán, így nem állhattam meg, hogy visszakérdezzek:
- És, ugyan, ezt honnan veszi?
- Hát… beszélik. Tudja, kis város ez, hamar megy a hír… – mondta sejtelmesen.
- Csak nem baj talán?
- Dehogy baj! Csak tudja, milyenek az emberek… Nem tudnak foglalkozni semmivel, ezért foglalkoznak mindennel és mindenkivel. Jól teszi, ha nem figyel rájuk! De, látom, új csónakja van, csak az evezője a régi... – terelt más témára, amit nem bántam.
- Ugyan, ez csak egy olcsó, lucfenyő csónak, Kapitány úr tudja azt nagyon jól! Hol van ez a maga ladikjához képest! – csavartam egyet a beszélgetésen. Tudtam, az öreg nagyon szeret a csónakjáról mesélni.
- Hát, igen, ez már olyan vén, mint az országút. Vörösfenyőből van, hatméteres deszkákból. Igaz, én kímélem is. Minden télen kiveszem, nehogy szétfagyjon, letakarom, hogy ne száradjon ki, aztán tavasszal nekilátok, kívül-belül lekenem. Szurkos festékkel meg lenolajkencével. Amíg az asszony élt, együtt mázoltuk. Készen is voltunk két nap alatt vele – mondta kicsit elkomorodva, ahogy a feleségéről esett szó.


Csak pár éve vesztette el Róza asszonyt, addig szinte minden alkalommal együtt horgásztak. Valahányszor róla beszélt, nehezen jött nyelvére a szó, túl mély sebeket tépázott vele. Azóta csak a víznek élt az öreg, ott kereste emlékét. A helyükre, ahová a legtöbbet jártak együtt horgászni, egy koszorút szegezett a fára. Volt, hogy éjszaka mécses vagy pár gyertya világított magányosan, valamilyen évfordulójukról megemlékezve.
- Róza is szerette ám a kecsegét – hozta vissza tekintetét a távolból.
- Akkor mégis csak van itt, maga meg titkolja előlem, mi?! – kérdeztem tréfálkozva, remélve, hátha visszahozom a jókedvét.
- Éppen egy helyen el tudom képzelni, hogy összeakadhat kecsegével… Lent a gulyadélő alatt, van egy rugany a vízben. Átnyomja a sodrást a túlpartnak, mögötte agyagos falú, igen mély víz van, rengeteg kérész jön fel belőle, amikor a Tisza virágzik. Nekem már messze van evezővel, de magának motorral, csak húsz perc. Ott próbálja meg… – mondta sokat sejtetően. Éreztem, valóban nagy titkot kaptam tőle, tiszteletlenség lett volna azonnal kihasználni.
- Majd egyszer lemegyünk együtt ezzel a motoros járgánnyal, kecsegézünk egy jót. Egyedül úgysem találnék oda! – füllentettem a jó ügy érdekében, mire Géza úr végre elmosolyodott.


Nem is sejtettem, mennyire közeli a pecázásunk. Alig egy héttel később, a város a rockfesztivál utáni romokat takarította. Aznap érkeztem vissza a nyaralásból (a jobb érzésű helyiek rutinját követtem, akik ilyenkor elzárnak mindent, ami mozdítható, és irány a világ – egy hétre „kölcsönadják” a kisvárost a dübörgő ifjúságnak). Az utcakép a szorgos takarító brigádoknak köszönhetően régi arcát mutatta, észre sem lehetett venni, hogy pár nap alatt harmincezer ember fordult meg rajta.

Kora délelőtt volt, így kedvenc lángossütőmet még zárva találtam, pedig a friss levegőn, séta közben, jól esett volna egy reggeli. A parkolóval szemben épp nyitott a fagylaltozó. Ide jártunk a gimnáziumi évek alatt „csavart” fagyiért. Nosztalgiából kértem egy nagy adag málna-vaníliát. A forma, az íz – hihetetlen, de ugyanúgy a régi volt. Gondolatban járva iskolás éveim útját, felbaktattam a kis kilátóba, alig negyven méterre a város fölé. Szemközt álltam a közúti híddal, néztem a kanyargó folyót, ezüstösen vágott felszínéről szemembe a fény. Akár a két íz a fagylaltban, úgy csavarodott össze a jelen és a múlt. A merengésből az utcán eszméltem fel, amikor Bajusz rám köszönt.


- Hallottad, mi történt a kapitánnyal? – kérdezte félreérthetően.
- Nem. Mondd…
- Vagyis nem vele, hanem a csónakjával. – pontosított.
- Na, te aztán jól rám ijesztettél! Már azt hittem, valami nagyobb gond van…
- Van is. Az éjjel szétverték az öreg csónakját, teljesen magába zuhant. Épp tőle jövök. Most is ott ül a parton, nincs valami jó állapotban.
- Megyek, beszélek vele – mondtam, szinte futtában.
- Próbáld meg, hátha rád hallgat! – kiabált Bajusz még utánam.

A csónak kitépett oldaldeszkákkal, ülések nélkül, félig oldalra billenve, már víz alatt volt. Az vitte volna, a lánc még nem engedte. A sodrástól himbálózott, mintha épp most ringatná örök álomba a folyó.
Leültem az öreg mellé. Tudtam, nem csak a régi ladikról van szó. Hosszú percekig néztük szótlanul az áradó Tiszát. Méltósággal hömpölygött előttünk, kavargó vizéből néma örvények terültek szét felszínén.

- Szerettük Rózával ezt a ladikot… – szólalt meg nagy sokára, miközben le sem vette tekintetét a roncsról. Összegyűrt zsebkendőjével megtörölte a szemét, majd folytatta:
- Egy darabig nem tudok újat venni, kevés a nyugdíjam. Addig majd partról horgászom. Ha tud valami olcsó csónakot, azért csak szóljon…
- Majd jön velem, én is egyedül járok mostanában. Legalább megmutatja a kecsegés helyet, horgászunk egy jót! – biztattam.
- Talán, ha apadni kezd a folyó, addig nincs értelme – adta tudtomra, hogy időre van szüksége.


Hetekkel később, az egyik délután a ruganyhoz tartottunk, kecsegézni. A Kapitány úr meglehetősen jó kedvű volt, pár nappal korábban szép süllőket fogott – talán a Tisza adta neki, kárpótlásul. Majdnem a folyó közepén horgonyoztunk le, pecabotjaink, mint a gémek, úgy hajoltak a víztükör fölé. Várták a halat, de nem sokáig. Az elsőt én fogtam; bő arasznyi, márványosan barna, érdes tapintású jövevény rázta magát a horgomon.
- Orsóhal. Ismeri-e? – tudakolta Géza úr.
- Ismerem, magyar bucó a rendes neve. A Felső-Tiszán sokat láttam, úgy tudom, védett.
- Az, bizony! De a kecsegével együtt jár. Jó helyen vagyunk. – szögezte le bizakodva.
Nem tellett egy órába sem, a Kapitány úr botja karikába hajlott. Húrként zenélt a damil, ahogy a hal fölfelé tört a mélyből. Többször kiugrott a vízből, mire a csónakig engedte húzni magát. Sárgálló teste csodás látvány volt, ahogy a víz fölé pördült, újra meg újra. Ott volt előttünk az űzött legenda, a folyó alakot öltött élni akarása, a Tisza arany kincse.


- Gyönyörű hal, megvan legalább két kiló – mondtam az öregúrnak, ahogy kiemeltem a vízből. Óvatosan megszabadítottam a horogtól, miközben hegyes vértjei szúrták-vágták a kezem. Átnyújtottam Géza úrnak. Nézte, forgatta, csodálta egy darabig a folyó különös lényét, majd szó nélkül, óvatosan visszatette az áramlatba. Tartotta, míg a kopoltyúit át nem járta a víz, míg új erőre nem kapott. A kígyózó kecsegetest a Tisza mélye felé vette az irányt. Követtük szemmel, amíg csak lehetett.

Az öreg Géza megkönnyebbülten felsóhajtott. Összenéztünk, szótlanul olvastunk egymás fejében. Alkonyodott. Reménnyel telve markoltuk meg az evezőket. A ladik csendesen simult a folyásba, csak az íves orrdeszkák alatt jártak kotyogós táncot a kecsegeszínű hullámok…