Vannak utánozhatatlanul varázslatos napok egy folyó életében. Ebből évente nem sok adatik, de ha nyitott szemmel járunk, és a szerencse is a pártunkon áll, felejthetetlen élményekben lehet részünk. A közelmúltban két ilyen csodás horgásznappal ajándékozott meg a sors.

Főszerepben: a jászkeszeg

Egészséges példány

Az a nap is úgy indult, mint a többi – írhatnám – s máris ferdítenék, hiszen reggel hatkor a boltban még nem volt sós kifli. Pedig nincs is jobb, mint békebeli, ropogós, sós-köménymagos kiflivel indítani a napot. Ezért az ízérzetért hajlandó vagyok munkanapokon is korán kelni és több kilométert autózni. A benzint figyelembe véve valószínűleg Magyarország relatíve legdrágább sóskiflijét reggelizem, de hát a jó dolgokért legtöbbször áldozatot kell hozni.
Aznap tehát nem érkezett meg időben a kurrens pékség autója, és mivel a Nap már igencsak pislákolt a fákon át, kénytelen voltam másik kedvencemmel, egy barnára sült kenyérrel beérni. A horgászat nem várhat, ebből az alaptézisből kiindulva, késés nélkül a vízen voltam. Egyedül a csónakban, egész napos túrára berendezkedve.

Jász a horgon

Ritmus és örvény

 Akkor már hetek óta figyeltem a vízállás alakulását és a felszíni mozgásokat (a sóskiflin kívül erre is jó a korán kelés…) a befolyók környékén. Még hideg volt a víz, így túl sok jóra nem számítottam, de a levonuló árvíz az ártérről melegebb vizet szállított a folyóba, így volt okom reménykedni. Ezt a folyamatos, jó pár fokkal melegebb vizet a tavaszi hal már nagyon várta, részint az ívás, részint a friss táplálék miatt. A befolyókban nagy számban találnak menedéket a keszegfélék egy-két éves ivadékai, de a nagyobb példányok is előszeretettel állnak meg a torkolatoknál, s így itt vannak a balinok és az ébredező harcsák is, hogy ők is kivegyék részüket a jóból.

A torkolat kétszínű vize

Van egy számomra kissé misztikus keszegféle, a jász, ami ezeket a helyeket csapatostól keresi fel, és ügyes horgászattal a szebb példányok is horogra csalhatók ilyenkor, ívás előtt. Fokozott a táplálékfelvétel, így szinte habzsolnak az egyébként rafinált, olykor hihetetlenül finomkodó fehérhalak.

Már a látványért megérte vízre szállni

Első csónakos megállóm a legalsó befolyó volt, de mivel a torkolati részben nem mozdultak a halak, elindultam a kétszáz méteres csatornán az ártéri nyúlgát zsilipje felé. Ezen a szűk keresztmetszeten még a legkisebb szintkülönbségnél is hömpölyög a víz, könnyen idegyűjtve a halakat. Viszont túl távol van a folyótól, így mindig zsákbamacska a fogás, a korántsem egyszerű bejutásról nem is beszélve.
A hangulat és a táj viszont mindent megért. A parton egy fürge menyét futott versenyt velem, motorcsónakom zajától felriadva. Evezőre váltottam. Pár méterrel bentebb, az egyik fa törzsén, fekete harkályok kergetőztek, s ezen az emberektől elfeledett részen egészen közel engedtek magukhoz. Piros tollsapkájuk különösen elegánssá tette őket, s hogy két példányt is láthattam a legnagyobb hazai harkályféléből, amatőr természetbúvár-lelkemnek külön öröm volt.

Irány a természet!

A nyúlgát zsilipje

Mikrobalin

A nyúlgátnál a víz valóban hömpölygött, de több műcsali felvonultatása mellett is csak egy minimum-rekord balint fogtam, talán még egyéves sem volt. A kacskaringós csatornán visszaeveztem, és a következő befolyó felé vettem az irányt. Megérkezve meglepődve tapasztaltam, hogy nem áll senki a torkolatban. Mivel ez frekventált terület a halfogás szempontjából, lehorgonyoztam. Innen ráláttam az ártéri részre, és a folyó parti sávját is szemmel tarthattam. A halak mozgása ilyenkor naponta, de sokszor napszakonként is változhat, nem árt odafigyelni a vízi jelekre.
Az első ilyen jel egy összetéveszthetetlen, terítős rablás volt a befolyó barnásan tiszta vizében. Komoly mennyiségű, termetes küsz teste fodrozta a vizet, szétrebbenésüket alulról erős burvány kísérte. Süllőhöz túl világos volt, harcsához szintén és a vízmélység is kevés, balinhoz túl visszafogott rablás volt, jásznak nagy – maradt hát a csuka. Monofillal inkább nem próbáltam rá, egyébként sem tarka barátomért jöttem. A harcsákra ugyan dobtam néhányat rutinszerűen a medertörésekre, ahol a tiszta víz és a szőke folyó keveredett, de eredménytelenül.
A kis bot következett: a csukától kellő távolságban kezdtem, de a befolyó irányába. Pár méter után elnehezült a csali, ráhúztam, mire a jól ismert helyben forgós, statikus erő ülte meg a botot. - Ez jász lesz, méghozzá nem is az aprajából! - gondoltam, és az egy éve pihenő idegpályákon szinte éreztem, ahogy újra ébrednek a könnyűpergetős emlékek, mozdulatok. Lassan, komótosan közeledett a hal, vízhez tartott spiccel próbáltam a felszíni pocsolását tompítani, több-kevesebb sikerrel. Éreztem-láttam, hogy legalább másfél kiló, ezt a fék meg-megnyekkenése is alátámasztotta, de a 16-os Rapalám gond nélkül tartotta a halat.

Az első jászkeszeg

…és a második

Két dobot szoktam használni könnyűpergetésre, mindkettő monofillal töltött. A finomabbik damil a domolykóknál is használt 0,16 mm-es Rapala Special Light Spinning, a másik általában 18-20-as, attól függően, mennyire hínáros-akadós a terep, illetve mekkora a fogható halak maximuma.
Most elég volt a 16-os, de a dobástáv is indokolta ezt, és a hely is megkövetelte a pontosságot. A viszonylag magas víz a parti bokorsávot elárasztotta, ilyenkor nem ritka, hogy 5-10 centire kell letenni a műcsalit a gallyak elé. Hibázni pedig nem lehet, mert azzal órákra elriaszthatjuk halainkat. Ezért is fárasztottam a lehető leghalkabban a szép jászt, amit végül 1,65-nek mutatott a digitális mérleg.

Jászportré MFR-rel

A CD-3 S tökéletes kishal

2,32-es CD-3 GFR-rel

A következő dobás már kihegyezett érzékekkel ment, és nem is maradt el a jutalma; karikába görbült a piros pálca, még szebb jász pumpált a zsinóron. Óvatosságom ellenére feljött a felszínre, és habosra verte a vizet. 1,80 kg, de a csapatot valószínűleg elriasztotta, mert üres dobások következtek. Közben félszemmel, amivel végig a nyílt vizet fürkésztem, testes hal forgását vettem észre. A következő „bálna” az akácok előtt, a sodrásban, loccsanás nélkül fordult, hatalmas uszonyai láttán szaporábban vettem a levegőt. - Ez bizony a háromhoz volt közelebb – állapítottam meg, és lopakodó üzemmódra váltottam. Csendben, koppanás nélkül emeltem be a horgonykövet, kézbe vettem az evezőt, és óvatosan, jóval a hely fölé navigáltam a sodrással a csónakot. Halkan beeresztettem a súlyt, és kb. 15 méter kötelet hagytam rá. Macskaléptekkel a csónak végébe mentem, leültem, és kézbevettem a botot. Két perc se volt, míg beállt a csónak, de már dupla fordulaton áramlott az ereimben a vér. Ez az a várakozással teli pillanat, amikor megszűnik a tér, csak Te maradsz, a víz és a hal. Nincs fölösleges mozdulat, a vadász és a vad szemtől szemben. Kiélesedik minden.

Nagy mozdulat

Itt van a legjobb helyed!

Kakukktojás, identitás-zavarban

A dobás pontos volt, a wobbler fél métert sem úszott, ott volt az ismerős koppantás. Hideg fejjel, de határozott bevágás – és már le is tekerte a finom botot az újabb nagy jász. Nem kérdés, hogy az, de itt már kicsit másképp viselkedett; segítette a folyó sodra, pár métert zenélt erejétől a fék. A bevágás ült, hagytam, hadd menjen, jobb, ha a nyílt vízen szaladgál, mintha a bokrok körül csörtetne. Jó volt a döntés, mert a hal az addigi legnagyobb lett, 2,12 kg. Gyönyörű, vaskos jószág volt, valószínűleg ikrás. Óvatos fotózás és visszaengedés. Bár a jász egyik legjobb halászlé-alap lenne, jobb helye van a vízben. A helyiek pofátlanul és zsákszámra vinnék, ha tudnák. De nem tudják, és tőlem nem is fogják – mosolyogtam magamban, és azt hittem, megvédhetem a megvédhetetlent. Szélmalomharc.

Pár dobás és néhány hal után kiismerték a Mini Fat Rap-ot, így újabb csali, majd újabb szép halak következtek. Az első tízben másfél kiló alatt egy sem volt. Erősen fontolóra vettem, hogy az élmények további halmozása végett hazamegyek a legyező botomért, hiszen ilyen testes halakat igazi csemege lenne egy 5-6-os bottal szákba terelni. Végül mégis a további horgászat mellett döntöttem, mivel átvillant az agyamon, hogy vajon mi lehet a felső, legintenzívebb befolyónál?

Kettő feletti példány

Kevésbé színes, nem kevésbé szép

2,3 kg – magáért beszél

A helyet pihenőre tettem, és felmotoroztam a nagy befolyóhoz. A torkolatban megint nem volt mozgás, de fentebb gyanús hullámok jelezték, hogy komoly halcsapat van a felszín alatt. Az erős áramlatok miatt kissé nehézkes volt az észrevétlen beállás, így megszavaztam egy ebédszünetet, remélve, hogy a megriadt halak addig visszaállnak a helyükre. Egyébként is délre járt az idő, épp időszerű volt a ropogós kenyérnek és a kenőmájasnak előkerülnie. Így már jóllakottan, teljesítménykényszer nélkül folytathattam a pecát az új helyen.
Elsőre megint az MFR startolt, és szép hallal, egy közel kettes jásszal tért vissza. Érdekes, már nyoma sem volt a kezdeti drukknak, csak egy jóleső mosoly ült ki az arcomra. Nem hiába, itt már az adrenalin szerepét átvette az endorfin, az „öröm-hormon”.

A legintenzívebb befolyó

Magyaros ebédszünet

Újra akcióban a bot

A halak engem, én pedig őket teszteltem; cserélgettem a műcsalikat, kíváncsi voltam az összes kulcsingerre, ami a jászokból kihozható. Eleinte CD-3-asokkal, majd kis támolygó körömvillantókkal alkottam. Később a Rebel dongó-wobblerét küldtem rájuk, amire látványos rávágással vetették magukat, de aztán ezt az élethű utánzatot is kitanulták. Látszott, hogy nagyon elkelne itt egy legyesdoboz, szőrös palmerekkel, polibogarakkal vagy éppen ivadékhalat utánzó, jól pulzáló, kis sztrímerekkel.

Villantóval…

Mini Fat Rappal

„Dongóval”

Sok szép halat fogtam aznapi utolsó helyemen, a két legnagyobb rendre 2,30 kg volt. Ennek ellenére már alkonyat előtt indultam haza, mert biztos voltam benne, hogy az este hátralévő része műlégykötéssel fog telni, a hajnal pedig legyezőbottal a kezemben, a csónakban talál majd. Viszont számomra is kérdés volt, hogy mennyiben változik meg másnapra a víz, merre mozdulnak el a halak, és hogy legyesbottal nyomába tudok-e érni a könnyű pergetőbot közel negyvenkilós fogásának…
Erről jászokra cserkelő, legyes kalandról szól a következő rész.

Szólj hozzá:

Mehet