Nem tudom, ki hogy van vele, de így télidőben sokszor kapom magam azon, hogy valahol a nyárban járok, szép zöld és napsütéssel teli helyen, különleges vízen horgászom.  Sajnos, nekem sem fonják kolbászból a kerítést, nem tehetem meg, hogy ebből valóság legyen, és rendszeresen eljárjak a fagyos időkben is halbő helyekre.

Nem csoda hát, hogy jó érzés elővenni a peca naposabbik oldalát a fotóalbumomból… Több ilyen szép emlékű horgászat is maradt a tarsolyomban a legutóbbi szezonból. Ezek közül szeretnék egy boszniai pisztrángozással némi színt varázsolni a januárba, sőt, akár tippet adni egy horgásztúrához.

Legyes portré

Nyaralásunkból hazatérve, Zoltán barátomat végre sikerült (főleg pisztrángokat ábrázoló fotókkal) meggyőznöm arról, hogy ügyes-bajos dolgai mellett csak érdemes lenne kimennünk bosnyák „szomszédjainkhoz”. Néhány hét elteltével realizálódni látszott már az időpont, illetve a résztvevők száma és kiléte. Összesen négy fővel indultunk délnek, kettőnkön kívül Csaba (akit egy régebbi Ipoly-túráról már ismertem), és „újoncként”, Tibor tartott velünk.

Tibor ügyesen pecázott...

…és a dobást is érezte

Tiborról elöljáróban érdemes tudni, hogy bár legyezőbotot ez alkalommal fogott először a kezében, másféle horgászmódszerekben és a vadak lelkivilágának ismeretében komoly tapasztalattal bírt. Merthogy igazi horgász-vadász emberként csatlakozott hozzánk. Sőt, valójában rajtam kívül mindhárman vadásztak is, ezért ha úgy vesszük, még én lógtam ki a sorból. Szerencsére azonban horgászni mentünk, bár a hosszú út alatt élvezettel hallgattam a hol érdekes, hol megdöbbentő, hol pedig hihetetlen történeteket a vadakról, vadászbalesetekről vagy éppen arról, hogyan lőttek bika-dublét…

Ebből sokat fogtunk…

Élményt adó halak

Különleges és a maga módján varázslatos világ a vadászoké, nem egy barátom van közöttük, mégsem tudtam megbékélni teljesen ezzel a dologgal – más utat választottam.
A „más út” pedig ez alkalommal oda vezetett, ahol eddig talán a legtöbb kezdő legyes sorsa pecsételődött meg, pozitív értelemben: az Unac folyó intenzív szakaszához. Erről a helyről már korábban írtam, és a délszláv körutunk alkalmával is ezen a részen fogtam pár gyönyörű pisztrángot, ezért is mertem idehozni a fiúkat.

Halboly

Kisvíznél is szép

A szállásra a reggeli órákban értünk, majd miután bepakoltunk, siettünk a vízhez. Már a hídon áthajtva láttuk, hogy a nyári minimumhoz képest a csapadékmentes folytatás még inkább csökkentette a folyó szintjét. Valószerűtlenül kicsi volt a vízhozam, és ennyire sekélynek még sosem láttam az Unac-ot. A sziklák között, ahol tavasszal méteres víz ordított lefelé, most száraz cipővel át tudtunk kelni. A nagy, „akváriumnak” nevezett gödör, melyet a lezúduló víz mart több méter mélyre, teljesen az aljáig átlátszott. Az is kiderült róla, hogy nem „feneketlen”, de még csak nem is „kút”, ahogy sokan gondoltuk, hanem fénykorában is maximum 7 méter mély, relatíve szelíd árok.

Halbőség

Vízhiányos meder

Először azonban – képletesen szólva – nem ugrottunk fejest a mély vízbe, inkább a nyílt részen találtunk Csabának és Tibornak megfelelő helyet a bemelegítésre és gyakorlásra. A fiúk túl kitűnő tanulónak bizonyultak, szó szerint pár mondat után, önállóan kezdték csipegetni a növendék pisztrángokat. Látva sikerélményt, nem akartam egy percig sem csorbítani az érdemüket, kerestem magamnak egy helyet, gondolván, hogy szólnak, ha bármi gondjuk van. Hát, nem kellett félteni egyiküket sem, egész estig hiba nélkül szedték a zömében 25-30 centis halakat. Csaba fogta ez első komolyabb példányt, egy szép, másfeles szivárványos pisztrángot, és kezdő volta ellenére Tibor a legtöbbet.

Csaba szákol

Az első nagyobb hal

Zolival mi félrevonultan pecázgattunk, főleg terepszemléztünk, bejártuk a korábban jónak ítélt helyeket. Időnként megállva, kiéltem a szárazlegyezés szépségeit. Négyes bottal, 12-es méretű, különféle klasszikus szárazakat (Royal Wulff, Wickham’s Fancy, Iron Blue Dun) kínáltam a láthatóan éhes halaknak. Érdekes volt, hogy nem is annyira a légy típusa, sokkal inkább a prezentálás, a vízre érkezés finomsága volt a döntő mozzanat. Ha szépen ért le a légy, szinte pár centi úszás után feljött érte, és behörpölte egy érdeklődő.

Zoli szép hala

A víz olyannyira tiszta és sekély volt, hogy a szebb példányokat polárszemüveggel könnyen észrevehettük, és célzottan megdobhattuk. Látszott, hogy a kor itt is a tudással párosul; a nagyobb halakat egyáltalán nem volt könnyű megfogni. Ha szárazlegyeztem, volt, hogy egymás után 4-5 alkalommal „fejbe” kellett dobni a jó halat, mire felmozdult a légyért. Ha pedig nimfáztam, vagy súlyozott streamerrel próbáltam kapásra bírni őket, szinte a szájukba kellett úsztatni a legyet (10 centi eltérés már érdeklődés nélkül maradt).

Zoli pére...

...és nimfázott pisztrángja

Így telt el a nap jó része, szépen fogtunk pisztrángot, gyakorlatilag majdnem mindenféle léggyel, ami ezen a helyen nem nagy kunszt. Zoli meglepetésre egy pért is szákba terelt, azonban a nap különlegessége még hátra volt. Lassan alkonyba fordult a délután, és épp Tibor mellett pecázgattam, amikor egy víz alatti, növényzettel borított kőre egy halacska ült fel. A lábaimat megmozdítani sem mertem, nehogy elugorjon, úgy próbáltam szemügyre venni, kiféle-miféle jövevény lehet. Kb. negyven centiméter mélyen lehetett, de a sodrás miatt csak időnként voltak kivehetők a körvonalai. Gyorsan végig pörgettem a halfajokat, amik itt szóba jöhetnek, és arra jutottam, hogy életem első botos kölöntéjével állok szemben.

A fiúk totál plánban

Pisztrángtelephez kell a víz

Nagyon szerettem volna közelebbről szemügyre venni, de csak egy esélyem volt, hogy elcsípjem, méghozzá, ha belógatom elé a nimfát, és a kölönte meg esetleg rákap. Eléggé elvetélt ötletnek tűnt, főleg, hogy nem is nimfa, hanem egy Wickham’s Fancy nevű nedveslégy volt a tippet végén. Féltem, hogy már nincs elég időm átkötni, így megpróbáltam a nedvest a halacska orra elé pozícionálni. Negyedikre sikerült az áramló vízzel alig két centire a kölönte orra elé juttatni a legyet, aki úgy rávetődött, mintha kötelező lett volna. Az enyémnél csak az ő meglepetése lehetett nagyobb, amikor kézbe vettem életem – minden bizonnyal első és utolsó – műléggyel fogott botos kölöntéjét. Jó pár fotót készítettem, majd próbáltam rögzíteni a látványt a különös lényről, végül útjára engedtem szegényt, és közben tudtam, hogy a lehető legrosszabb helyen teszem, mivel ezernyi éhes pisztráng között kell folytatnia az életét. Csak abban bízhattam, hogy ha eddig sikerült neki, talán ezután is fog…

Botos kölönte műléggyel

Egy a hihetetlen dolgokból

Csoda egy jószág!

A mozgalmas napot és a hosszú utazást követően nem kellett senkit altatni, még vacsoraként is beértük a hozott szalonnával, kenyérrel, paradicsommal. A nap tanulsága volt, hogy az alacsony vízen viszonylag szigetszerűen álltak a halak, a vendéglegyesek száma pedig az adott területen közelített a kritikus sűrűséghez. Ezért is tartotta mindenki jó ötletnek a mihamarabbi alvást, és a kora reggeli helyfoglalást. Így is tettünk.

Puritán vacsora

Pedig halat is ehettünk volna…

Másnap – túl a sok hal nyújtotta élményen – arra az elhatározásra jutottam, a fiúk jól elvannak nélkülem is, ideje a nagy pisztrángok után néznem. Csak az erős, nyolcas botot szereltem fel, a sekély és kristálytiszta víz miatt úszó zsinórral és közel három méteres, fluorokarbon előkével.

A vízhez indultamban a szívélyes, de szigorú halőr (aki bármilyen „kihágásra” azonnal fújt a bírói sípjával) magához intett, jelezve, hogy mutatni akar valamit. Elővett a zsebéből két fehér twistert, és angolul nem tudva, jelbeszéddel elmutogatta, hogy az éjjel két orvhorgászt fogtak, akik pergetve próbáltak nagy pisztrángot fogni. Mutatta, hogy azóta már a bihácsi börtönben vannak (mindez reggel hétkor volt). Belegondoltam, hogy ha még itt is, ahol börtön fenyegeti a rabsicokat, és ahol folyamatos a napi ellenőrzés, be merik kockáztatni a lebukást, ugyan mit is várjunk a hazai halvédelemtől…

Piros halam

Hihetetlen szín…

Aztán eszembe jutott, hogy az egy nappal korábbi terepszemlén töredéke nagy pisztrángot láttam, mint ami tavasszal vagy akár a nyár közepén is tapasztalható volt. Hiányoztak a hat-hét kiló körüli óriások, a még nagyobbakról nem is beszélve, pedig most elbújni sem nagyon tudtak előlünk. Kezdtem élni a gyanúperrel, hogy talán a rabsicok nem az első éjjel dolgozhattak itt... Ugyanakkor az is igaz lehetett, hogy mivel a 45 cm feletti halakból naponta és személyenként egy elvihető a napijegy relatíve borsos áráért (44 euro), egyszerűen kikoptak a nagyok a könnyen meghorgászható, lassan áramló vízből.

Tibor fáraszt...

…és jó halat szákol!

Ezt az elméletemet bizonyította, hogy a fenti akváriumban a legnagyobb hal is jól láthatóan öt kiló alatt volt, de minden nagy iszonyatosan óvatosan viselkedett. Ha én láttam őket, nyilván ők is engem, és nem meglepő módon a kapás is elmaradt. Szinte minden alkalommal kitértek a (3-4 méternyi távolságból) fejükre úsztatott nimfa elől, még a négyméteres mélységben is.
Az egyik szép hal végre odakapott a csalinak, és mivel láttam, ahogy fehérlik a nyíló száj a mélyben, sikerült időben reagálnom. A bevágás után vad védekezés következett, végül egy gyönyörű, közel háromkilós sebes pisztrángot sikerült fognom. Közben alattam a legyező dobás ritmusára ösztönösen jól ráérző Tibor is akasztott egy szép halat, majd a fárasztás végén egy gyönyörű, közel kettes szivárványost meríthetett.

A ritka sebes pisztrángok egyike

A túra utolsó óráit egy merész ötletnek szenteltem. Az akvárium másik oldala meredek sziklafal volt, alatta hatalmas, mélyre nyúló üreg, és kezdetnek három méteres víz. Ebbe az üregbe úsztak be, és tűntek el a fal mélyedésében az igazán nagy jószágok. Nem tudhattam, hogy az üreg milyen mélyen tart befelé, az pedig különösen veszélyes volt, hogy sejtésem sem lehetett, mennyire teherbíró fölötte az alámosott sziklafal…

Tibor szivárványosa

Órákat horgásztam végig streamerrel és nimfával, hol ülve, hol féltérdre ereszkedve, olyan óvatosan, ahogy a gém vár a halakra. Mocorgás, pisszenés, csobogás nélkül. Azt viszont meg kellett tapasztalnom, hogy a 0.25-ös fluorokarbont úgy látja a pisztráng, ahogy akarja. Kínomban már azzal szórakoztam, hogy a 30-35 centis halak előtt addig táncoltattam a nimfát, míg 4-5 körül nem állta, és próbálta elkapni. Egyszer csak, az egyik ilyen „táncoltatásra” összesereglett csapat hirtelen szétrebbent… Sejtettem, hogy mi történik, és bár a takarásból alig láttam a 10-es horogra kötött nimfát, azonnal megálltam a pöccintgetéssel, és óvatosan emelni kezdtem a csalit. Az alattam sejlő, sötét üregből hatalmas pisztrángfej tűnt elő, nyílt a száj, és egy slukkra eltűnt az aranyfejes nimfa. Lélegzet visszafojtva bevágtam, éreztem, jól ül a horog, majd elszabadult a legyes pokol.

Vad ötletem

A hal kétszer beszaladt az üregbe, és csak remélhettem, hogy nem talál gyökeret vagy éles sziklát. Ahogy nyílt vízre ért, eszeveszetten dobálni kezdte magát, meg-megiramodott, közben 5-10 méterek süvítettek ki a kezem közül. Tudtam, megfogtam a bandanagyot, amit korábban Zoli már kifigyelt, de a túloldalról nem tudott kapásra bírni. Ám az erős tippet és a bot ellenére ezek a játszmák mindig kétesélyesek – hihetetlen sebesség és dinamizmus munkál a másik oldalon…

Szűk, gyors sodrású folyosóba húztam, reméltem, itt könnyebb lesz szákolni. Zoli segített, de kis merítőjéből elsőre kifordult a hal. Ahogy újra beállt a lába elé, a látszólag jól tartó horog kipattant a kemény pofából. Meghűlt bennem a vér. Láttam, ahogy a hal lomhán átfordul a sodrásban, de erejét vesztve nem úszik tovább. Zoli adrenalintól fűtve elkapta a hal faroknyelét a víz alatt, majd elölről ráhúzta a szákot. Azt hittem, nem hiszek a szememnek!
A távolból fülsértő füttyszót hallottunk, nem értettük, de sejtettük, nekünk szól.

Szerencsével került fotóra

Aztán a helyére…

A halat gyorsan fotóztuk, a hosszát megmértük, 71 centi volt, kb. 4.5 kg. Kicsit vártam, hogy magához térjen, és visszaengedtem az elemébe. Később tudtuk meg a halőrtől, hogy olyan halat, amiből már kiakad a horog, nem szabad utólag megmeríteni, még ha a lábunk előtt van, akkor sem. Hogy elengedtük, így elnéző volt velünk, mosolygott meg gratulált, de azért hozzátette, hogy ilyet nem lehet. És mindezt kétszáz méterről, távcső nélkül.
Na, kérem, ez a halőrzés, van még mit tanulnunk!