Ha az ember Új-Zélandra gondol a maorikon és rögbin kívül szinte biztos, hogy a pisztráng jut eszébe! Nem véletlenül. A történet valamikor a XIX. század végén kezdődött, amikor az angol telepesek,  hogy otthon érezzék magukat, az üregi nyúl és a fekete rigó mellé betelepítették a sebes-, majd később a szivárványos pisztrángot (ezzel adva meg a kegyelemdöfést az őshonos halfaunának).

Új-Zélandon se most kezdték a műcsalival történő halfogást

Ezt követően a pisztrángok robbanásszerűen benépesítették a helyi vizeket. Az északi szigeten elsősorban a szivárványos, a déli szigeten inkább a sebes található. Mindkét fajnak a tengerbe vonuló változatát honosították meg (steelhead illetve searun brown), így az itteni halak, ha tehetik vonulnak. (hol víztározókba, hol a tengerbe, hol a természetes nagy tavakba) Ennek köszönhetően méretük világszinten is figyelemre méltó. Tudni kell azonban azt, hogy a horgász sokkal előbb fog kétkilós pisztrángot (mindkét fajból), mint tíznél több darabot, vagy ahogy a helyiek mondják: itt elsősorban a minőség és nem a mennyiség dominál.

Ilyen trófea szinte minden helyi horgász falán látható

Nem hiányoznak az nemzeti önbizalomról tanúskodó feliratok

A horgászat az ország turizmusának egyik fontos (ám de messze nem a legnagyobb) szelete, így Új-Zélandon horgászni nem különösebben problémás. Bemegy az emberfia egy horgászboltba/kocsmába/benzinkútra stb. és vesz egy engedélyt (néhány ezer forint egész évre, majd’ az egész országra). Majd előveszi a füzetecskét, ami a szabályokat rögzíti és megpróbálja belőle kihámozni, hogy akkor mi a következő lépés. Na innentől kezd bonyolódni a dolog! Először is az engedélyből kimarad a Taupo-tó környéke (hogy miért arról később), másrészről a szabályozás finoman szólva sem egységes. Az egyik vízen október elsejétől május 31-ig lehet horgászni és csak műlégy használható, a legkisebb megtartható méret 45 cm és 10 halat lehet eltenni, amiből csak kettő lehet sebes. Öt kilométerrel arrébb már az összes horgászmódszer alkalmazható, de csak decemberben nyit a víz és csak 40 centi alatti pisztráng vihető el és abból is csak 4 darab. Ez akkor lesz az igazi, amikor mindez folyószakaszonként is így változik!

Frissen érkezett steelhead

Egy leívott pisztráng (kelt)

Szűk hatvan cm, új-zéland igazi kincse

Ha az ember arra szánja magát, hogy itt horgásszon, akkor (erősen leegyszerűsítve) két nagy attrakció közül választhat. Az egyik, hogy nyáron (január-február) megy és szárazlegyezve gyönyörű sebeseket fog a déli sziget számtalan kis folyójának valamelyikében, de ez akkor igazán élvezetes, ha a legvadabb helyet keresi fel. Ez viszont szerintem vezető nélkül nehezen megoldható, mert hiába van a kezedben mindenféle csoda leírás a folyókról, több tízezer kilométer folyón nehéz megtalálni a halat, és egy szűkre szabott (3-4 hetes) túra alatt az ember nem szívesen tölti az idejét két folyó között autózva. Ha mégis a vezető mellett döntesz, - mint teszi ezt a legtöbb angol, amerikai, japán stb. vendég - akkor viszont mélyen a zsebedbe kell nyúlni, mert ez naponta akár 30-40 ezer forint is lehet. A másik lehetőség, hogy télen az ívásra vonuló halakat célozza meg az ember. Ebben az esetben az északi sziget két nagy tavába torkolló kisebb-nagyobb folyókat érdemes célba venni. Itt nem nagyon kell keresgélni, mert egyrészről csak kevés az ebben a szezonban is nyitva lévő folyó, másrészről horgászni a torkolat környékén lehet és érdemes. A két lehetőség közül én az utóbbit választottam, gondolván, hogy ennek szinte semmilyen árnyoldala nincs, és hogy felhőtlenül élvezhetem a „pisztráng-paradicsomot”.

Combat fishing a Tongariro folyón

Ez ott mindenkinek fontos…

Aki a bundát hordja, az a helyi erdőket védi

Ezen a bundán állt ez a felirat

A kirándulásunk bő három hét volt, de horgászni sajnos lényegesen kevesebbet tudtam, mert elsősorban az országot szerettük volna megnézni, a horgászat csak másodlagos volt. Az első komolyabb horgászakcióra a Rotorua tóba ömlő, Gyöngyös méretű folyócskán került sor. A mély, lassan folyó vízen két reggel és két alkonyatkor volt lehetőségem horgászni egy-egy órát. Mivel a part erősen benőtt és a lábamon csak a túrabakancsom volt, így itt a pergetés mellett döntöttem (az orsódobásban profi legyező kollégáim biztos meg tudták volna oldani ezt a problémát, nekem sajnos nem sikerült). Az első este egy látott hal, a második reggel egy szűk hatvanas, ereje teljében lévő tejes szivárványos, majd a maradék alkalommal néhány követésem volt. Ezt követően alig volt „horgászat-közeli” élményem: folyó nézegetés, sóhajtozás, néhány alibi horgászat fél órában stb.

Egy kis szivárványos

Lépten nyomon horgász utalásokba ütközünk (wolly bugger egy igen hasznos műlégy)

Az igazi nagy horgászatot a „world-famous” Tongaroriro folyón terveztem. A kirándulásunk utolsó négy napját ennek a folyónak a partján töltöttük és itt szerettem volna megfogni életem pisztrángját. Ahhoz, hogy az itteni horgászatot megérthessük, érdemes egy kicsit bemutatni a környéket. A folyó a Taupo tóba ömlik (a tó átlag mélysége 110 méter, mérete kb. harmada a Balatonnak) és az itt apró halakon és rákokon megerősödött pisztrángok vonulnak a folyókba ívni. A halak több, mint 90%-a szivárványos és ráadásul a fogásban ez még durvábban jelentkezik, mert itt alig 1,5% a sebes aránya. A vonuló halak több mint 90%-a háromnyaras és 50-60 cm (2 kiló körüli), alig 4-5%-uk négynyaras (ezek 60-80 cm közöttiek) és néha megjelenik egy-két matuzsálem is. Tehát adott egy Rába méretű, ivóvíz tisztaságú folyó, helyenként komoly gödrökkel (akár 6-8 méter mélyekkel) és 50-60 cm átlagméretű, bivalyerős halakkal.

Tipikus déli-szigeti táj

Forgalmi dugó

Az ember első lépésként bemegy egy horgászboltba, bérel egy neoprén mellest (mert minek cipelje keresztül a világon), kiváltja az erre a régióra szóló speciális engedélyt (néhány ezer forint újra) és beleveti magát a horgászatba. Először elbattyog az első hídhoz és megdöbbenve tapasztalja, hogy a híd alatti medencénél körülbelül harmincan állnak: combat fishing, ahogy az amerikaiak mondják. Na de Rómában mint a rómaiak! Beálltam én is közéjük, mondván ennél egyszerűbben nem lehet információt szerezni a helyi viszonyokról. Megdöbbenve tapasztaltam, hogy az emberek itt se horgásznak jobban mint nálunk, egyszerűen csak arról van szó, hogy a szabályok mindenkit rászorítanak a legyezésre (ezen a folyón csak legyezni lehet!). Tehát aki itthon sárgavégűvel pontyozik, az ott legyez, de ezt finoman szólva furcsán csinálja (ez még nekem, lelkes műkedvelőnek is feltűnt), mivel a helyiek jórésze nehéz nimfákkal horgászik, így nincs hiány mókás illetve horrorisztikus jelenetekben. Ha már a módszereknél tartunk, a legtöbben dupla hosszú nimfával horgásznak (cseh nimfázást egyszer sem láttam, pedig állítólag egyesek élnek vele), és néhányan ezt kimondottan profin csinálják (30 méter hosszan ott tudják tartani a nimfát hármas vízben 20 centire a fenéktől). A többiek süllyedő vagy sinktippes zsinórral streamereznek. Az első módszernél a nyerő legyek: tegzesek, bolharákok, fácánfarok, aranyfejesek (10-16-os méretben) plusz GloBug (szintén 10-16-os méretben), a másodiknál: Woolly Bugger minden mennyiségben, néha Red Setter, Mrs. Simpson, Silicon smelt stb. (6-10-es méretben). Azután, hogy sikerült mindezekről meggyőződnöm és mivel alkonyatkor és reggel is összesen két hal fogását láttam (egyik retúr!), úgy döntöttem, ideje valamin változtatni.

Tábla egy tengeri nemzeti parkban

Milford sound, a legszebb fjord a déli szigeten

Elmentem a helyi horgászboltba puhatolódzni, hogy merre lenne érdemes próbálkozni, mire a boltos elővett egy térképet és megmondta, mi a nyerő hely. Jó pesszimistához méltóan csak mosolyogtam a dolgon, de veszteni valóm nem lévén, jóval feljebb tettem a székhelyem a folyón. Itt némi bénázás és kérdezősködés után végre úgy horgásztam, ahogy szeretek (ember sehol, válogathattam a nyerőbbnél nyerőbb beállások között stb.) Mivel a nimfázás nem kenyerem, maradt a streamerezés. A megfelelő medence megtalálása után halat akasztottam, ami visítva lehúzott 20 méter zsinórt majd szakított. Fél óra múlva a jelenet megismétlődött. Ekkor rádöbbentem, hogy bizony elszámítottam magam, mert hiába 2 kiló körüliek a halak, itt nem sokat ér a 0,20-as tippet! Hiába turkáltam a mellényemben, ennél vastagabb zsinór nem volt nálam. A mellém érkező helyi felvilágosított, hogy itt nem is szokás 25-ösnél vékonyabbal dobálni, sőt! Nem maradt más hátra, mint venni erősebb zsinórt (ehhez csak 5-6 kilométert kellett mellesben futnom, hogy elérjem a boltot még zárás előtt, mondja ezek után valaki, hogy a horgászat nem sport). Másnap hajnalban a helyszínen voltam kellően megerősödve és reggel tízig sikerült is fognom három gyönyörű halat (olyan egyenméretben 50 és 60 cm között), volt még ezen kívül két-három kapásom meg egy szakításom. A három halból kettő olyan volt, mint a gyorsvonat (a harmadik egy ún. kelt volt) és most először sikerült belátnom, hogy nem is olyan bolond dolog, ha van bőven a backingből. Tíztől mintha elvágták volna: se kapás, se ugrás. Valószínűleg ilyenkor a halak sem olyan aktívak, és a horgásznyomás is elég komoly rajtuk. Az alkonyatban csak egy újabb szakításig jutottam. A sok szakítást egyrészről annak tudtam be, hogy a halak irgalmatlan erősek, másrészről mivel csak egészen a fenék közelében hajlandók felvenni a legyet, így a tippet folyton dörzsölődik a köveken, ami az álmoskönyv szerint nem jelent jót. A következő napon a környék nevezetességeit néztük meg, mondván nem árt egy nap pihenés a nagy horgászatban.

Rotorua tó, hatalmas pisztrángok lakhelye

Másnap Új-Zéland kimutatta a foga fehérjét. A dolog ott kezdődött, hogy hiába voltam napfelkelte előtt egy órával a parton, az addig néptelen szakaszokon is tízesével álltak az emberek (hja kérem, szombat van!). Így az általam nyerőnek vélt szakaszon is mire odaértem, már hárman álltak a vízben. Ami még ennél is rosszabb, hogy a leglelkesebb ott állt a vízben, ahol a halaknak kellett volna! Így nem maradt más hátra, duzzogva a medence fejéhez álltam és a harmadik dobásra akasztottam egy halat (Mellem dagadt, na ezt nézzétek pupákok, így horgászik egy magyar! Arcomon magabiztos mosoly…), de igen hamar meglépett (mosoly el… nem baj, lesz itt hal rogyásig). Ekkor az alattam álló kolléga megkezdte a bemutatót. Nimfával már-már művészi szinten horgászva fél óra alatt fogott három halat, ezután a vízre nézett, majd a fákra, az égre sóhajtott és azt mondta, hogy mára körülbelül ennyi. Összecsomagolt és átment egy közeli medencére, ahol fogott még két halat, majd mosolyogva intett, és hazament. Ő tudta mi következik… Feltámadt a szél, amolyan helyi módon. Percek alatt 60-80 km/h-ra erősödött, innentől a legyezés kész küzdősporttá vált. Horgászatot ritkán szoktam feladni, de most 8 óra küzdelem után délután négykor meghátráltam és hullafáradtan hazavonszoltam magam.
Az utolsó reggel hasonló őrjöngő szélre ébredtem, így karjaimban és vállamban érezve az előző napot nem mentem ki… És milyen rosszul tettem, mert kilencre elállt a szél, de ekkor már hiába kapkodtam, nem volt értelme odaállni valahova ötvenkettediknek.

A pergetők számára is csodás lehetőséget tartogat az ország

Mindent összevéve hihetetlen ízelítőt kaptam az új-zélandi pisztrángozás mesés lehetőségeiből. Pont annyit, hogy még évekig csendes estéken, betlit hozó hazai horgászatok után komolyan elkezdjek rajta gondolkodni, hogy mi módon lehetne összehozni azt a nem kevés pénzt, ami a túra tökéletesített változatához szükséges lenne.

Szólj hozzá:

Mehet